Amatőr Művészek Fóruma

a monotonitás kigyomlál minden kreativitást
középszerrel teleültetett kertjében
ahol minden ötlet csak droid szolga
aki az eredményt az egekig tolja

ne félj, elhoztam magammal
világszép szemed, s lelkedet.
ott leszel minden tollamban,
halhatatlan, hogy felismerjelek.

Naponta, ha tízszer láttál, tízszer örültél nekem.
Nem gondolkodtál már elmúlt emlékeken.
Szobád békéjéből elindulva retikülöd vetted.
"Hazamegyek! " - mondtad, s kezed búcsúra emelted.

Nem valami szívderítő élmény
bent dekkolni zordon börtön mélyén;
Pál apostol rövidebbet húzta,
fölvirradhat derűre, borúra.

A magas égbe nyúlva fel,
két tenyered közé zárva
- mint imádság – hozd le a fényt
szívedbe, s karjaidat
újra magasba emelve
hagyd, hogy átjárja lényedet.

Gyermekkorom óta
félek a sötétben.
Affene.
Hiába mondták,
akkor ott,
nem kell félni,
nincs itt semmi és senki,

Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.

tökmag vagyok semmi egyéb
korcs fa amin nem nő levél
cintányér ragadt kezembe
vagyok cirkusz házmestere

Gondolataim nem nyughatnak,
Csak szaporodnak nagy ütemben,
Veled élnek s lassan halnak,
Zavarodott agyvelőmben.

Csak röviden,
csak tömören:
sokunk itt lenn
nem egykönnyen.

Minek nevezzem, ha a régi életkedv kihuny,
és hajamban ősz tincsekkel kacagva játszik a szél?
Minek nevezzem, ha utolér a zord tél?
Ha kertemben csak zörgő, száraz gaz virul.

1.
Fülünket és szemünket
Hagytuk rontani
Tudatlanság sarával

Emberarcunk takarva
És eltaszítva
Nem ölelhetjük egymást

Félénk, őrült Koboldok
húzgálják el az ablakok elől
a Napot takaró lópokrócot.
Rávetülnek a fények,
útjuk a tengerhez vezet,
s megcsillannak a vizek.

Engem agyon kellett verni,
hogy felébredhessek,
lehet más út is,
de nálam
ez vált
be.

Átúszó buborék
Az idő közegén
Dadogó mutató
A világ közepén
Homok a torokba
Utolsót ropogva
Végre kikapcsol a
Szív

férfi vagyok felkelek reggel és igazgatok
megmondom a szélnek délről fújjon
a fűszálakon legyen harmat mondjuk egy harmad
tejeskávém habjába rajzolódjon egy ábra
a kotnyeles mókus a sarokban kussoljon

De szép itt ez a táj
Felpezsdül az élet
A füvek meg a fák
Hajlanak a szélben

Gyönyörű ez a dal,
szárnyal az ének,
ebben a versben fogan az élet!
Száguld Benne a lélek,
az elmúló évek,
vagy a végítélet?

Az időt vontatókötéllel húzzák,
Párkányos ablakban tűnik,
leng fűszálon a piros bogár.
Kéményeken a füst megáll.
Nincsen köd, tiszta az ég
pedig, én nem mostam ki.

Hideg eső a kaccsokon,
A ropogós angol fontokon
A csuklyásizom sarkain,
Folydogál a naftalin,

Nehogy megsajnálj
Mert ez nem halál
Ne sirass, ne keress
Csak az emlékeidben

Egy törékeny lepkeszárny az élet;
az egekbe szárnyal, majd földre esik.
Egy álom így nem érhetne véget;
hogy vergődik, hánykolódik hetekig.

furcsa nap ez a mai
hendikeppel indulok
lassú a mozgásom az agyam
fogaskerekei között rés támadt
nem érintkeznek
a vírus miatt van ez is

Pontok a melleden:
ő tette mind oda.

Összeadott rituálék,
kelletlen helylebeny
s az oltáriszentség
gyűlöletszövetsége
remegve kiutált még

Leszállt az alkony
szokatlan csend,
madarak elpihentek.
Földöntúli fény
szűrődött keresztül
fáradt lombokon.

Hatvanhatszor
megköszönöm Neked,
hogy számon tartottad a számot,
misztikumát e számmisztériának,
s az egész hisztériának,
és, hogy számon tartottad a szádat,
s csókkal köszöntötted orcámat,
legszebbik napján e világnak,

Veled fedezem fel magam
minden percét látom
ki voltam
olyan pici, annyira más...

Könyörgök, mesélj, Anyu, valamit
Mert kezdek teljesen megőrülni
Beszélj, akármiről és bármiről
Hogy elfeledkezhessek mindenről

E fényképen házrom van, fel sem fogod,
hogy testeket takar.
Berendezése hamuvá égett, odalett sok élet.
Döglött lovakat szeletelnek az asszonyok.

Szőke kislány áll az éjben,
csillagokra néz szerényen,
kutatja a fényt serényen,
megnyugodni nem tud mégsem,
tíz éves múlt tegnap éppen.

Akkor is írok egy szépet,
csillagszemű függőséget.
aranycipó dagadtságát.
csengő barack hamvasságát.
Úgy szeretném!

Elfogyott a kávé, bevallom, én voltam,
egy ideig mászkálok még holtan, és kávé mellé erőt is veszek a sarki boltban,
de még maradnék aki lettem.

Sosem nevettem.

Megint veszekszem.
A sértettség makacsul megtapad bennem
mint szőnyeg rojtjai közt a macskaszőr,
te meg úgy tudsz nézni bambán-meredten,
hogy kihoznád az állatot bárkiből.

Hogyha rám figyelsz, valamit mondok,
halkan suttogok az éjszakába;
és ha megérted, akkor vagy boldog.
A szavam őrzöd, nem veszik kárba.

Szeretek néha nem agyalni
Aztán pedig bánni a sírig
Szeretek olykor őrjöngeni
Vállalni a következményt is

Szaladtál; imádtunk, fogunk és tettük
Gyűlölünk és imádjuk
Kapj, hallod, kapj el
Ezt az érzést nem fogod, mert megtartom magamnak

Szeretve lenni jó dolog, de szeretni
már nem mindenki tud. Én sem.
Ez lesz a következő lépcsőfok.

Vagy hogyan nőtt ki két csont közül
elfogadni, elmaratni, megérteni ilyen hámot?
Sosem szagolt, ekképp ízlelt, felérdemelt, elért lángok
homlokzatán váltsd egésszé, fogadd szögül
egyenesre, egyenesért alig látott
hajlatokra szabott álmod

Egy kerti tavacska közelében ülök,
Nap fényes mosolyának, csendnek örülök.
Szikla sziget a közepén építve, csillan,
Meg szépítve sok virággal, szívem dobban.

ILYEN SZÉP A VILÁG

Eltűnődünk, ha beteg a világ,
ismerjük e, tényleg, igazán?
A korral nekünk is
tovább kell haladni,
de múltunkat meg kell őrizni,
értékeinket nem szabad elhagyni,
mindenképp próbáljunk meg,
embernek maradni.