Amatőr Művészek Fóruma

Baktatott a szarvasbika.
A bikák legnagyobbika.
Vadászleshez odasétált.
Az oldalán bekukucskált.

születünk s meghalunk
mint a kertek
elalszunk
mint hetvenéves fák

Koldul a hajnal, napfényért ima kúszik az égig,
míg az eső csepereg, hűs fuvalom paroláz.

Hideg volt a kunyhóm télen,
nem maradtam ott vidéken.
Nem szeretett engem senki,
nem akartam ott telelni.

Látom kisfiam vidám arcát.
Még a szeme is mosolyt szór rám.
Csodás reggel.

Világot alkotok.
Alkotni jó dolog.
Alkotni én fogok
egy teljes világot.

Emberek!
Ébredjetek!
Nyomorúságot hoz ez az álom!
Lelketeket adjátok oda,
annak, aki veletek mostoha.

Patak leheli be az erdőt
homályt hozó párájával.
Bokrokra borít szürke kendőt.
Fel is öltik ők méltósággal.

Arcul csapott a mai nap.
Nem foghattam meg az unokahúgomat.
Felügyelőként viselkedő sógorom
kiszakította kezemből.

Assza, meg a jegesmedve,
Nem lehetsz így leeresztve,
Hiszen nem vagy marabu,
Kit állandóan mar a bú,
Vagy fekete kormorán,
Ki komoran ül tomporán.

Ha itt hagynálak kérlek szólj rám,
ne rontsam el borral a szódám.
Tudom, a fröccsöt meg nem vetem,
ez veszi el mindig az eszem.

Minél többek nevében

Befejeztem az életet.
Ami kellett, megtétetett.
Megalkottam életművem,
a nincseket mesze űztem.

olykor csak várakozik az idő
sálját cibálja a szél észrevétlen
mert szemei egész mélyen
csönd neszében függnek
eltörött erőn

Futballmeccset szervez a cápa.
Egy csapat kell nekünk, még mára.
Összecsapunk még ma a réten,
az őzikékkel pontban délben.

Sötét az éjjel.

Pulzáló lámpafények
lüktetnek...

Szemeim láttára
csapódnak a földön heverő
törött üvegnek.

Október, a LÁTÁS hónapja

Az értelmes ember
Mindenre felfigyel,
Megmutatja sorsunkat
Csak érteni kell,
mit mond a jel.

Édes emlékek visszfényét tükrözi
a kihunyt valóság álságos képe.
Fájón gondolok vissza jóra, szépre.
Melynek kertjét bú esője öntözi.

Istenem, ha létezel
ott fenn az égben,
tekints le rám,
s hallgasd meg
egyszerű imámat.

- Olyan vagyok, mint egy Admirál'
ki hajóra szállt,
s kezébe kapott egy földet.
- Megégették ott, majd megmentették lányát,
most eldöntheti hogyan ítélhet,
e földön lakó kicsinyke népe felett.

Emlékeim kertjében gyomlálok.
Szinte nincsenek is virágok.
Néhol látszik egy kis szín a kertben.
Ez gyom, állok előtte leverten.

Ködös tornácai között,
szerszámok hajlatán
morzsollak téged,
mindent tudó könny.

Tudom, érzed a gondolataimat,
melyek feléd szállnak.
Ezernyi göröngy áll elénk,
de kanyargós utunk végén hiszem,
hogy találkozni fogunk,

Hullajtok könnyeket.
Nem írok könyveket.
Írásom csak maszlag,
nem kell csak kamasznak.

Kéjesen nyaldossák testem olvadó lángok.
Nem marad belőle, csak nemtelen zsarátnok.
Gyarló, kultikus hit áldozatává váltam.
Nem terem babér nekem e sötét világban.

Úgy unom már életemnek ezt a szakaszát.
Mért ilyen könyörtelen velem az élet?
Mire mindent elrendeztem,
s úgy éreztem, sínen vagyok, addigra
kirúgott a nagy úr, az igazgató Úr.

Én annyira boldog vagyok!
Soha, soha meg nem halok!
Soha, soha meg sem halok!
Talán mégis?... Feltámadok!

Fájdalmak térdei közt
a kezedre vágytam,
hogy tavaszízű legyen a szád,
s párna legyen kebled.

Szomorú szó magyarnak az, hogy Arad,
tizenhárom vesztőhely felé halad.
Tegnap hős kellett a hazának ma mártír,
bánattól igaz magyar lelke felsír.

Voltam, vagyok, éldegélek.
Isten tudja, talán meddig.
Nem rettegek, néha félek,
nem túl sok jót tettem eddig.

Szerelmes a nyáresti alkony
az éjbe,
bíborával simítja sötét
hajlatát,
késői sugarával fedi
tanúját,

Bálba ment volna a csiga,
de nem volt pénze taxira.
Pedig csak egy órája van,
hogy elérje valahogyan.

(Sánta Őz gondolatai alapján)

Ez a nap jó lenne meghalni.
Mindent elrendeztem, amit tudtam.
A fehér ember fél meghalni,
inkább csapong a porban..,

A túlsó partról a révésznek
még nem kell útra kelnie.
Rozoga csónakjával még nem kell evezőjével
szelnie a fodrozó hullámokat értünk.
Pillanatra megérintette arcunkat
a kegyetlen halál szele.

1. Mert az ember oly isteni.
Tudnia kell meg is tenni.
Tanulja meg, muszáj neki,
Segítsük őt, de mindenki.

Van, hogy elfogynak a szavak.
Mikor már a csend, mi marad.
Körülötted zavaros kép.
Egy palettán a rút, és szép.

Kínzó éhség, halovány remény
hajszol haza. Apám fut elém,
átölel; sírunk mind a ketten.
Ünnepi asztal vár odabenn.

Szép vagy cudar a világ?
Itt már minden egyre megy.
A virág nyílik, vagy sem,
kit érdekel, úgyis elmennek mellette.
Csattogva mennydörög az ég,
veri az ördög a feleségét.

Érdekes e lényeges,
hogy ugyanaz volt
ki most más

Fordítsuk át állatos példákra az életünk,
hiszen minden, mit adott a természet kell nekünk.
Akkor lássuk miként látnánk önmagunk,
mert mi mindannyian túlfejlett állatok vagyunk.

szeretnék elmenni csak,
halálnak nem mondani sokat
lépve küszöbén át,
mint hajóról lobogó vitorlát
terít el hajótörött fehér parton,
s égkék vizébe tekint
madárfüttyös,
új-kezdetű napon.