Amatőr Művészek Fóruma

Mozdulatlan, csupasz ágak közül
alig vet fényt lenyugvó lábnyomán,
végtelen harmatot szitál körül
az ágvégekről halkan és sután.
Vágtat a szél, suhanva átrohan,
hol mély árkot vés az emlékezés,

a pillanatbogárka elrepült
a tarló-semmi megfáradt ködébe
egykor-varázsos teste hűlt
reményként bízta rá magát a szélre

Most elárulom néked. Van egy kutyám,
füttyöm meghallja, nyájat megfordítja.
Olykor, hatalmával dacolnak bután.
Ha egy ostoba haragját ki vívja.

Undorító vitrin-életük, nyála
rászedettnekʾhogy csorog. Semmit érnek
újra-varrt sorok, plágiumba ványad
hírnevük. Úgy szelídek ők, mint rémes

Ma télruhába öltözött az élet,
s a szél vezényel új melódiákat,
ha int a pálca, jégcsapok zenélnek,
faágak ónköpenyben intonálnak;

Mint éber kisdedet, vigyázta szónak
tiszta dallamát… Délibáb e röpke
lét, új felé suhant egy csalfa sóhaj.
Hangok mámorát dőrén meggyötörte,

Igazán erős majd akkor leszel,
ha iga rúdja reped hátadon,
a kínzó fájdalomban könnyezel,
de tovább húzod fáradt lábadon.

Amint leszáll az est, szobám falára
vetítelek, s velem leszel ma éjjel;
megálmodom, hogy ölsz a szenvedéllyel,
s ölelsz magadhoz úgy, miként az árva,

Téli március dacolt, míg két parány
betű neveddel összeért. Ára volt...
Hunnia szíved köré simult, szavát
sosem felejted, tudásod átadod.

Minden éjjel Csipkerózsa voltam,
epedve vártam titkos hercegem,
szerelmes rokkámon álmot fontam,
és szívvel szőttem át, s a lelkemen;

Szakadt a dallam egy kopott gitáron,
árva húrokon varázsa visszaint.
Fáj a fán magánya, hallgatom megint...
mámora mától csak távoli álom.

Megjegyzés: Gary Moore emlékére (1952. április 4. - 2011. február 6.)
Zene: Gary Moore - The Loner

Nézd a csipke fákat, andalítanak,
tollpihék keringnek gondjaid körül,
s ha tangó tüzére csábít el a nap,
szikrákba szépül, mi eddig fájt belül,

Bölcs Nyugat

Veszni jöttem ím, s karodba omlanék
te Bölcs Nyugat, füvedre hull a szirmom,
neked pazarlom éveim s a kínom,
ám veled csitulgat el, ha bánt az éj;

Megjegyzés: Szonett-csokor

Míg fakóaranyba hull a nyár, megint
oroz, s a holt virágokat fakasztja;
sötét magányba bújik új tavaszra,
torz reményt regél a múltra és ha int,

Ma vág a szél, s ha támad, én bebújok...
ne félj, csak ért öledbe fészkelődöm.
Veled halok, mitől talán a súlyok
erőtlenek. Becézz, te röpke őröm.

Bolyong az őszi szél a kertek alján,
nyomába rőt levél lohol borúsan;
fakóra vált a napnyaláb, ha túlan
egy hűs futamra már elúszik csalfán.

Néma tótükör, csupán a láp dalol,
nem én; fogoly vagyok kopott ruhákban,
s legyűri gyönge testemet, ha lágyan
szél szalad felém a lomha fák alól.

Megjegyzés:
Szeretettel ajánlom Hepp Bélának, aki türelmes gyomlálgatással eljuttatott a szonettek valódi és emberi szabályainak, gyógyító erejének, feneketlen mélységének megismeréséhez.

Köszönöm szépen, aLéb! : -)

Határátkelő önmagába
Aphrodité szigetén,
Allah és az Isten vitája,

Megjegyzés: 2018. 04. 04.

Mi legyek? Könny legyek, ha szemembe gyűlsz.
Most négyzetre emellek, és kívánlak,
Mert szeretem, ha magányosan ülsz,
Amikor élve-félve megtalállak.

kifelé tekintve elszorul a szív
sehol nincs már oltalom de mégis
valahogy a kíváncsiság odavisz
hátha ott nem minden veszély - mély víz

- Mint szépen ölelő, kinek kezét
a szeretet tárja szét, átkarolom
gondolatban az emberiséget;
és sírok veletek minden hajnalon.

tengeri pára - érzem az ízét
torkom száraz - inni kéne - de nem bort
mért kóstolgatnám lének erejét
épp napozok és mert lelkem felizzott

iszapba ülepszik le ami volt
refrén a lét ámbár nincs visszajátszás
s ha majd egy arkangyal odarikolt
ébresztő eljött a feltámadás

az állvány lába alá szín csöpög
emitt sárga amott a vörös ernyed
fejjel lefelé bálvány nyöszörög
és az olajszag a plafonig terjed

expandált egók egyetlen arca
fátyolnyi megszokásban fixpont kása
a tegnapörvény marta éjjel mára
szelídült vasránc fonta fénykarma

Tépett szóvitorlák - vihar után
megszépülve -, alul a sima tenger;
versbe eresztem le őket, puhán.
Olvassa isten vagy bölcs átlagember.

Sötétben szép a gondolat, ha mély,
mert abban fénylik a józan áhítat
és az ész, mint a jó borotvaél -
vélt összhangból szeletel - nem ámítgat.

Ma reggel, kis-kancsónyi életvíz
fejemre loccsant, s kint a kertem roggyant
és szomjas fái alatt két szendvics
s egy főtt tojás hirtelen elém pottyant.

Élvezd a pillanatot, mely adatott.
Két álom közti ébrenlét varázsát.
Az ezüst Holdfényt, s millió csillagot,
Az aranyszín Nap áldott ragyogását.

elvek határok közé
lezárt leláncolt kapuszárny
az utca túlsó végén
egy másik ugyanaz ország

Bizony tudom, hogy nincsen úgy "Szeretlek! "-
ahogy senkit meg nem hat és ragad
és ahogyan odáig nem vezethet:
"gyűlöld a tőrt, a húst, kutyád, magad. "

Vésőjét, szíve vezette büszkén,
S lelkében forgatta a nagy tervet.
Mi egész életére kiterjedt.
Olykor, tette-vette dolgát fürgén,

Művészvilág! De szép csodás dolog!
Művész átvesz minket halál utánra.
Hosszúhajú, hosszúkörmű, boldog
arc-és lélekment deli aggastyánka.

Megjegyzés: Az összes egybeírás tudatos ugyanígy a "senkit" kis kezdőbetűje.

Sötéten izzó szemed tőrbe csalt,
mint éji bogárt fény csapdába vonz.
Bennem a kétely árapálya font
tétova mámort s megkötözve tart.


Megjegyzés: Szeged-Tápé, 200?

Kövekből szól az igaz szerelem.
A kézből, mely sokszor érintette,
Érzésből, mely lebegett felette.
Ezt a tiszta, mély vágyat keresem.

A háztetőn a rút eső csak játszik,
Tócsák tükrébe néz a lámpafény.
Büszkén s kecses léptekkel jössz felém.
Míg éjsötét hajad huncutra ázik.

nyár után peckesen az ősz lépeget
reszelgeti kiszáradt homok-torkát
Nap-csókolta itókából kéreget
s kancsókba nótázik buborék-kottát

Megjegyzés: 2017
ppj

Lángok ölelte katlan volt lelkem,
tűzvörösbe játszó fény, ami fáj,
vagy tán kápráztató angyali táj.
Szikraeső özönlik most bennem.

Parázzsá csitult, bárhogy szerettem,
eltűnt ki meggyújtja, nincs aki vár.
Szegény kis szobám kietlen, sivár,
tüzemet rég hamuba temettem.

Mért nem lehettem iparművész?
Konkrétumok kézzelfoghatóságának
mániákere. Művészi iparosként
foshatom csak a szót. Hallom

szétgurulni 40 szem széntablettám.
Kiborítottam a kávét. Ennyit az
ügyességről. Vonom is vissza
a kézműves hasonlatot. Bár nem is

Nézd meg, mire megtalálom elfelejtem.
Voltál, s bennem vagy, - hiányod alakja.
Fájó szív, és mégis beköszönt a nyár,
de elfelejtük egymást az őszben.

Megjegyzés: 2017. 08. 30.