Akkor most ki vagyok - kérdeztem. Ha szerelmes vagyok, akkor rózsaszín, ha lekapcsolod a lámpát Casanova, ha dönteni kell, akkor pengeagyú számítógép, ha értenem kell, amit elvárnak, akkor a bõröd alá bújó szellem…
Kinyitottam a szívemet, rácsapták az ajtót, hangtalanul szerettem, nem értették, hasonultam csendes társamhoz és belesüketültem a magányba, feküdtem a szemétdombon kiterítve és nem jöttem, rá, hogy süt az áldott napfény, tízezer méter mélyen jártam a pokolban, amikor felfedeztem magamban Istent. Velõmig romlottan gondoltam a férges világra, ami körbevesz, maga voltam a gyûlölet és mázam volt csak a mosoly…
Mindent megtanultam, aztán semmire sem jutottam vele, amíg nem vállaltam fel, azt aki most vagyok, aki mindig is lehettem volna, valakit, aki megbocsátja magának a megbocsáthatatlan, soha el nem követett bûnt, aki mindig megpróbál lépni az úton a teljesség felé, valakit, aki néha azért érthetetlen, hogy a többieknek meghagyja a felfedezés csodálatos örömét, néha azért köznapi, mert a legegyszerûbb dolgok hozzák a legszentebb változást az életben. Valakit, aki érti már, hogy semmi sem az aminek látszik és mégis tudja, hogy nyitott szívvel és vállalva magunkat azt is látjuk, amit a másik csak gondol, és õrlõdik…
Tudom már, hogy az õrlõdés maga is az út része, tudom hogy semmi baj nincs azzal, ha valaki keresi magát és úgy érzi ehhez szét kell szakadnia, világos, hogy a limbikus rendszer és a neocortex mit és hogyan irányít. Emellett azt is tudom, hogy azok haladnak elõre, akik egy darab önmaguk elé egy darab tükröt téve merik feltenni a kérdést: ki vagyok, hol hibáztam, mi az ami fáj, mit jelent a fájdalom és mit tehetek én... Bemegyek érted akkor is, ha ég a ház. Voltam, vagyok, leszek. Különbözök is kissé.
Q