A legsűrűbb éj didergő hajnalán,
Sikátor mélyén, kopott bérház udvarán,
Felbukkan bárhol, s rálelhetsz bármikor,
Mert elég egy érzés, a lényeg erről szól.
Lilien nagyon vidám természetű, örökké mosolygó, rendkívül kedves lány volt. Hosszú sűrű, igen rakoncátlan fekete göndör hajával alig tudott mit kezdeni. Éjfekete szeme mindig ragyogott a mosolytól, jókedvtől, bár senki sem értette, miért. Hiszen félig árva volt szegényke, édesanyja meghalt, pár nappal a születése után.
A betűk, a feketék, mint a rögök
peregnek a papírra, fedve szemet,
szemöldököt, és az orr, a homlok dombja,
mint a sivatag dűnéit, az elmúlás szele lopja...
és oda az arc, immár temetve
és pereg a betű mellkasra, szívre, erekre
lassan a költő testét a papír ravatalon
belepi az este, árnyék ül a félszavakon...
A klub a Csokizó utcájában volt, a másik oldalon az utca forgalmasabb végén. Az épület alapzattól a tetőig tükröződő ablak. A neve: Halott madarak country. Gondolom… Mennyi szerencsétlen állat koppant az ablakon, magamtól én sem vettem volna észre az ajtó nyílást. Bent barna fények, szépia, óriási festmények – főleg dögevő madarakról –, diszkólámpaszerű mozaikmintás asztalok a szélen. Mi akkor értünk oda, mikor már mindenki hazament, aki még esetleg ott volt, az már kitáncolta magát; rezignáltan beszélgettek az asztaloknál. Fellélegeztem, itt aztán biztos nem kapok pánikrohamot az agorafóbiámtól. Dani arca is ragyogott, amikor szembesült a megkönnyebbült ábrázatommal. A jegyszedők ismerték őt, és a bárosok is.
– Álmomban még mindig folyton menekülök. Futok a piacon, az árusok között, kerget a jard…
Az ég karácsonyi díszletbe öltözött. Szikrázik felettünk, a pirkadat csillagfénye a Dunába könnyezik. A rakpart csendes és nyugodt. A tél enyhe, a karácsony – Dani mellett – oly’ gyönyörű. Dani az életéről mesél, aminek következményétől már előre rettegek. Amikor valaki rám zúdítja a múltját, fix, hogy azért teszi, hogy cserébe tudja az enyémet. A rengeteg dugig írt naplóm jut eszembe, amik bent égtek a tűzben – anyámmal együtt.
Üdv! Lehet, meglep, de téged köszöntelek, aki most éppen olvasod ezt az írást. Tudom, ez így első olvasásra merő képtelenségnek tűnik, hisz honnan ismernélek? Mire az utolsó sorokhoz érsz, jó eséllyel tudni fogod az igazságot ezzel kapcsolatban, most csak annyit, sokat elmond rólad, hogy kíváncsi vagy egy számodra ismeretlen ember eszmefuttatására ebben a rohanó világban. Ez immár tény, még akkor is, ha most abbahagyod. Ha legyintesz az olvasottakra, tudatodban már akkor is ott leszek kitörölhetetlenül, mert az emberi elme egy hatalmas kapacitású vincseszterként funkcionál, ám törlés opcióra még nem leltünk rá. Szóval közel sem tökéletesen „működünk”, de hát ezért vagyunk „csak” emberek.
Felhők fölé magasodó, kevély szirtek között, szűk hágókon át kanyargott az út, melynek Wulfhörr napok óta koptatta köveit. A sötét erdővidék felől kapaszkodott a sziklavadon bércei közé, a sasoknak és zergéknek eme birodalmán túl terültek el az Imperium Invictum belső tartományai.
Az északi alig találkozott idefent emberrel, hát érdeklődve szemlélte a látványt, ami egy éles kanyar után tárult szemei elé. A sziklaösvény épp egy feneketlen szakadék szélén kígyózott, másik oldalán roppant kőkoloncokkal szabdalt emelkedő. Egy zörgő-zötyögő carruca araszolt az úton, a zárt utazókocsit két ló húzta. Osztagnyi gyalogos kísérte, Wulfhörr alaposan megfigyelhette őket; láncinget és hosszú szárú gyapjúnadrágot viseltek, nyersbőr, bronzszegecses talpú lábbelivel. Sisakjuk szíjon lógva a mellkasukat verdeste, ovális pajzsukon bőr védőhuzat, lándzsájuk és málhabotra erősített cókmókjuk a vállukon.
Dáviddal álmodtam. Szörnyű volt. A zuhanás estéjén, ugyanott álltunk fent, az Olga hegy tetején. Elmondtam neki, hogy mindig is őt szerettem, és nem Zsoltit, mire levetette magát onnan.
Amikor felriadtam, először nem is tudtam, hol vagyok. Néhány zavart másodpercet követően tudatosult bennem, hogy Daninál. A vállamra béke ereszkedett. Az ajtó óvatosan nyílt, éjszaka volt. Lámpafény áramlott be kintről, és Dani mély, gyönyörű hangja.
A tanév kezdetén új lakók költöztek Zelenkáék helyére a pedagógus szolgálati lakásba.
Egy házaspár, s a húgával egykorú fiuk.
A falu lakói bizalmatlanul méregették őket, s rosszízű pletyka kapott szárnyra.
Pali bácsi bátyját rendszerellenes szervezkedésen kapták, s ezért őt is száműzték egy családjától minél távolabbi faluba. Hiába volt tanári képesítése, hiába volt jó tollú, és írt politikamentes cikkeket a megyei lapokba, éppen csak megtűrték a pályán.
– Uraim, tizenöt év után elértünk azt a pontot, amikor élesben tesztelünk – mondta a Professzor.
Kihúzta magát, büszkén végignézett munkatársain. Valamennyien türkizkék kezeslábast viselek, narancssárga haránt csíkokkal. A jókora teremben a falakat, a bútorokat, a laboratóriumi felszerelést, s a falak mellett álló több száz üvegkalitkát is erre a színre festették. Eléggé szemkápráztató volt, de az itt dolgozó tizenkét ember már megszokta, más meg ide nem léphetett be. A fedőcég dolgozói úgy tudták, hogy műtrágyát gyártanak egy tengerentúli részvénytársaság magyarországi leányvállalataként. Sejtelmük sem volt róla, hogy a jellegtelen épület alatt laboratórium működik.
Dani a tizediken lakott. Minden bajom volt, amikor rávett, hogy liftezzünk, de egyáltalán nem volt realitása annak, hogy gyalogoljunk. Az ő karja még zsibbadt, de hamarosan neki is lüktetni kezd.
– Enyhült? Hatott valamit a fájdalomcsilli? – kérdezte.
– Igen. Nem fáj már. És a te fogad, Dani? Azzal mi lesz?
– Elmúlt szerencsére. Most nem állhat neki fájni, hogy Gábor elutazott. Adott időpontot, be kell majd tömni.
– Mert a rossz fogak megvárják a fogorvost? Igazán hagyhattad volna, hogy betömje most.
Amikor kiléptünk a kapun, Dani tanácstalanul toporgott.
– Hol a kocsid? – kérdeztem.
– Ne beszélj! – szólt be. – Sose tudom, hova rakom le. Áh, ott van! – mutatott balra, tett egy lépést, aztán rám nézett.
– Látod? Na, gyere.
Elindultunk. Még sose mentünk egymás mellett. A nagyviziteken a lehető legtávolabb szoktunk. Rápillantottam, fázott. Rám pillantott, mosolygott. Én is próbáltam, de nem mozgott a szám.
– Melyik a tiéd?
– Ne beszélj! – megfogta a vállam, maga felé fordított, aztán a zsebéből kivett egy pár gézlapot. – Baszki, mint egy vámpírcsajszi! – És valamit csinált a számmal meg a lapokkal, de nem éreztem. Gondolom, csorgott a szám sarkából a vér.
Bevallom, én idén nem találkoztam vele. Csak besurrant, belopta magát közénk, ránk fújta leheletét, aztán elinalt, s lombok fakadtak utána lépten-nyomon, hegy-völgyön át.
Úgy emlékszem, hogy márciusban még télikabátban jártunk. Azután lázas beteg lettem, majd lábadoztam egy ideig. Csak bágyadtan bámultam ki az ablakon, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiatalok egy szál pólóban, strandpapucsban futkosnak az utcán. Az idősebbek még vettek magukra egy kardigánt is óvatosságból, de csakhamar lekívánkozott róluk az is. Akkor döntöttem el, hogy felsétálok a Tettyére, szeretnék találkozni a Tavasszal. Ott ért a meglepetés. Nem találkozhattam vele, elszökött előlem, ugyanis a Nyár sietett elém.
Szeptember volt.
A nap még lankadatlanul sugározta a meleget, s a kertben a virágok teljes pompájukban virultak.
Az elegáns rózsák, a verbénák, rézvirágok, sarkantyúvirágok, őszirózsák, s a jelentéktelen büdöskék is fürdették a napfényben virágarcukat. A kapubejáró deszkái alatt kukacvirágok bújtak elő minden pici résen.
A sámlin ülve a nyitott gangról teljes hosszában rálátott az előkertre.
A mégoly érdekes könyv (Jane Eyre) sem tudta teljes egészében lekötni a figyelmét.
A virágokra színes lepkék, méhecskék szálltak, s a tetőt tartó faoszlopon hosszú fekete szőrű hernyó araszolt felfelé.
Mély árnyék ül szememen,
Fényét Napnak nem lelem.
Elhiszem, hogy ami nincs, az van,
Kapaszkodok a légben magasan.
Reszket kezem, görcs rázza,
Veszett lelkem holtig tárja.
Gyarlóságom kopott bizalom,
Magam egy pengő sem vagyon.
Tán mindannyiunkban él egy angyal, de az évek múlásával visszafejlődik emberré? Vagy szomorúan elbujdokol lelkünk mélyébe, mert érzi, hogy menthetetlenek vagyunk? Talán igen, ám ő sem tévedhetetlen.
De mi lesz, ha majd megtestesült emberségünk egy tér közepén hurokkal a nyakán, a végzetét várja? A nép, nem, hogy próbálna valamit tenni érte, hanem fujolja és kövekkel dobálja. Tekintetük félelmet keltő, mintha már nem is önmaguk lennének.
1.
Amikor az ember hajléktalanokra gondol általában aluljárókban tanyázó vagy utcán alvó szakadt ruhás büdös, koszos, nagy szakállú sötét bőrű alakok elevenednek meg. Ezek az alaptények minden csövesre ráhúzhatók. Azonban akadnak kivételek. Budapest egyik aluljáróban él egy nincstelen, aki mindig inget és zakót hord bőrcipővel kiegészítve. Az áporodott szagot nem tudta elkerülni. Gyakran borotválkozott a nyilvános vécében zárás után. Ismerte a vécés nénit. A hajléktalanszállót kénytelen volt elhagyni, mert irigykedtek rá. Mindig mindenkivel udvarias volt. Talán ezért akadtak rosszakarói is. Ugyanis az alkohol mámorában fetrengők vagy épp annak megvonásától gyötrődők nem szívelték ezt a talpig úriember hajléktalant. Apró dolgokkal próbálta leplezni, hogy ő még nem csúszott le olyan mélyre, mint társai. Aztán egy éjjel összeverte három részeg. Azóta az utcán él.
A komor, ólomszürke felhők alatt hullámzó tintaszín fenyves mélyén magányos lovas poroszkált.
A hátas nem a civilizált vidékek beltenyésztett, törékeny lábú csökevénye volt, hanem szívós, félvad barbár jószág. Egy ilyen állat még újszülött csikó korában is képes volt elbánni egy farkasfalkával, hiszen a zord északi vidékeken máskülönben esélye sem lett volna az életben maradásra.
Lovasa szálfatermetű szőke harcos, ki mindössze egy farkasprém ágyékkötőt és térdig érő, bölénybőr csizmát viselt. Köpönyeg gyanánt egy medvebundát kanyarított zabolátlan őserőtől duzzadó teste köré.
Páncélt soha nem öltött magára, a könyörtelen északi vadonban élő barbár törzsek mélyen megvetették azokat a szánnivaló puhányokat, akik gyávaságból vasruhába rejtezve védték magukat a csatában.
Volt egy időszak az életemben, amikor évekig nem tudtam aludni. Minden éjszakán anyám férjét vártam, hogy ez alkalommal nem hagyom neki… Hogy most összezárom a fogsorom, megrágom, és lenyelem a farkát.
Medikus voltam, az egyetlen az évfolyamon, aki képes volt összevarrni egy aortát, meg nem keverte össze azt a vena jugularis-szal, emiatt aztán azonnal a sebészeti igazgató kis kedvencévé váltam. A mostohaapámat egy szép napon bevitte a mentő a kórházba. Ott voltam, és a kezelőorvos káliumot kért, de szerencsére nem figyelt arra, ahogy megvárom azt a kóros szívritmust, amikor a kálium nem gyógyít, hanem gyilkol. Viszont az igazgató figyelt… Nagyon is figyelt, minden lépésemet, mert magának akart. Végül is tüdőembólia lett aláírva a halottin, a sebészeti igazgató által, aki cserébe azt kérte, legyek sebész. Én meg az lettem, nem mintha nagyon vágytam volna rá, meg egyáltalán az egészre, mindig is rosszul voltam az orvosi cuccoktól, de akkor, ott nem nagyon volt más választásom, hacsak ki nem nyírom az igazgatót is…
Hát, be kellett fektetnünk az osztályra a nyomozót… Ott álltunk egymás mellett Danival – az én kezemben az EKG eredmény, az övében a fonendoszkóp és a labor –, túl már minden vizsgálaton, szemben az ággyal, ahol a nyomozó ugyanolyan hálóingben feküdt, mint én egy fél nappal korábban.
– Sose jutok ki innen – bukott ki belőlem. Összenéztünk. Én legalább már letusoltam valamikor, Dani mellkasán még mindig az orrvérzős Rudolf. És még mindig karácsony…
A félelem még hosszú hónapokig gúzsba kötötte a lelkét.
Még jobban bezárkózott, s nem volt a környezetében senki akivel beszélhetett volna erről.
Felelevenedtek benne azok az emlékek, amelyeket pici gyerekként élt meg, s melyet azóta sem tudott feldolgozni…
Ott állt a kerítés egyik oldalán, s a másikon az apja. Szemeik kérdés nélkül egymásba mélyedtek, s a kezeik a drótháló foghíjas részein egymásba kapaszkodtak. Az ő apró tenyere még így is védelmet keresőn bújt az apja erős markába, de csak meleget remélhetett a fagyos télben, mást semmit
A pusztán térdig ért a hó, s az égből folyamatosan, soha véget nem érően hullottak a hópelyhek, melyeket a szél néha szelíd, néha vad táncra kényszerített.
Ezerkilencszázötvenes évek eleje volt.
Rémálom ébred, és felsikolt a Föld...
Keresd a békét, vagy pusztul majd a zöld.
A Harag gyermeke háborúba űz...
Keresd a békét, hanem csak bábként ülsz.
eteted egyre csak
magadban a
fekete farkast
s bolygatod folyvást
az elrejtett méhkast
hol királynőd immár
alattvalókat fejeztet:
véres verscsonkodat
immár befejezted?
Hús ez, semmi több,
lüktető dobogó hús,
velejéig romlott,
már régtől gyanús,
hisz mitől és miért
keringeti testemben a vért?
És mért szeret téged,
mondd, mi az Istenért?
Hisz mi vagyok én?!
Eldöntötték, nem adják fel ilyen könnyen. Még akkor este felhívta Ábel, egyik évfolyamtársát, akiről tudta, hogy a DNS-laborban dolgozik. Tanácsot kért tőle, mit tehetnének.
– Feltétlenül gyertek el mintavételre, holnap reggel, soron kívül veszlek titeket, keressetek ha megérkeztek, mert a mintavételen nem vagyok ott, majd mindent megbeszélünk.
Másnap, kora reggel megjelentek mintavételre. Ábel kollégája, Csaba, saját kezébe vette az ügyet. Megkérdezte, hogy mi a gyanú, féltestvérek, vagy édestestvérek lennének. Ebben az esetben a féltestvérség gyanúja állt fenn. Megtörtént a mintavétel.
– Olyan három hét múlva lesz eredmény – jelentette ki Csaba. Ábel kétségbeesett, azt hitte, csupán néhány nap. Csaba nyugtatta, – már egy hét múlva is tudok részeredményeket mondani, de százszázalékosat csak három hét múlva. Hívjatok fel egy hét múlva, akkorra már sok mindent látni fogok, jó?
lelógok a széléről.
nem, nem a szakadéknak,
hanem a buszülésnek.
tömegközlekedek és az ökológiai lábnyomra hivatkozom,
hogy ne kelljen beismernem,
- 23 évesen se jogsim, se autóm.
de még egy mondvacsinált ürügyem sincs,
miért van, ami valójában nincs.
.gif)
Online látogatók:
Látogató: 114
Regisztrált: 2
Kereső robot: 25 
Összes: 141
Jelenlévők:
