„…Otthon, az én hazámban nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélén a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsokára eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.”
(Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről)
Bollók Irén vagyok, a gyerekkori becenevemen Sutyi.
Az Alföldön születtem, s ott is töltöttem a gyerekkoromat és a fiatalságomat, ezért áll hozzám közel a Móra idézet.
Akkoriban az ötvenes években egy kis faluban teljesen más volt az élet,mint ma. Sok szempontból sokkal nehezebb, de a nehézségek ellenére az emberek mégis összetartottak, segítették egymást.
A szüleim maszek pékek voltak az ötvenes évek közepétől a falu központjában az apai nagyapámtól örökölt vertfalú vályogházban, amely még ma, több,mint száz év után is áll.
Ábrándos, zárkózott gyerek voltam, s gyakran merültem el a könyvek varázslatos világában.Jórészt azért is, mert ilyenkor a fantáziám mindig máshova vitt, s beleláthattam más korok, más tájak, városok, emberek életébe.
Talán, ha apám nem figyelt volna rám, s nem terelgetett volna vissza a való életbe, elveszek az élet útvesztőiben. Tőle tanultam, hogy a ránk bízott munkát mindig tisztességesen, a legjobb tudásunk szerint kell elvégezni, mert ez ad tartást a testnek és megnyugvást a léleknek. Talán ezért lettem maximalista mindenben.
Műszaki területen dolgoztam aktív koromban, s csak életem utolsó szakaszában kezdtem el írni, két sikeres novellapályázat után, mert csak akkor hittem el, hogy érdemes írnom.
Talán a hitem az álmaimban lendített előre akkor, amikor a korai sorscsapások után a legnyomorultabbul éreztem magam.
Szerencsés vagyok, hogy élhettem Kínában munkavállalói vízummal, kalandozhattam Ázsiában, s bejárhattam Európa több országát a lányom révén, aki kutatóként dolgozott.
Furcsa módon mindez már nyugdíjas koromban történt, s talán ez a sok hatás ami a világban ért hatott rám úgy, hogy megnyíltam, s át akartam adni az embereknek azt a sok élményt amit ezalatt az idő alatt átéltem.
Az egész életem egy paradoxon. Szegényes, talán mai szemmel nézve ingerszegény gyerekkor egy kis alföldi faluban az ötvenes években, s munka és luxus élet kétezer után a világ egyik legnagyobb metropoliszában.
Mégis a gyökereim abban a kis alföldi faluban vannak Békés megyében, ahol felnőttem. Hiszem, hogy a szüleim dolgos, becsületes élete, szeretete, néhai tanáraim törődése, s a falu közösségének megtartó ereje teszi csodálatossá azokat az éveket, melyekre életem utolsó pillanatáig szeretettel emlékezem.
Remélem azzal, hogy mindezt megírom másoknak is tudok adni ember-és életszeretetet.