Nekem a versek, a könyvek, az irodalom – élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért – még ha megmutatta legkegyetlenebb arcát is – és nem hívom, de nem is félem már a halált. Nekem a rím, a vers ritmusa a lét dallama – a boldogság, és a fájdalom muzsikája. Talán a gyász – a gyermek elvesztése miatti hiány, fájdalom - megélésének szinte szükségszerű magányában a véget nem érő éjszakai töprengések élet és halál kérdésein, vagy valami különös, titokzatos kegyelemből adódó késztetésre történhetett, hogy a szomorúság tollat rejtett a kezembe: írjak a fájdalmas, titokzatos taburól, a megrendítő gyászról, majd a túlélésről, botladozásaimról a lélek rejtelmeiben. „Lélekúton” járok azóta, és írok e különleges, benső utazás élményeiről, de ma már a bizonyságról is – hiszen megtapasztaltam – hogy van remény, létezik „azután” a gyászoló anya számára is, s bár a fájdalom örök, mégis vállalnunk kell sorsunkat, és érdemes megélnünk létünk MOST- pillanatait, reménykedni, és hinni az örök igazságot: a szeretet végtelen erejét, mindenen túl. Így születtek a tűnődő verssorok a lét - nemlét valamennyiünket foglalkoztató kérdéseiről, a vágyott „örök körforgás”, a test és lélek, az ember és a természet újjászületésének, de ma már elsősorban az értelmet adó emberi lét megélésének reményében.