Amatőr Művészek Fóruma

Bánfai Zsolt vagyok, német szakos nyelvtanár, műszaki tanár és szakfordító. Egész életemben meghatározó volt számomra az irodalom, szépirodalom, de leginkább a költészet: a zene, a szépség és a fény, mert meggyőződésem, hogy a versekben ezek laknak. Mélyen tisztelem és szívből szeretem a magyar költészet nagy alkotóit. Én magam csupán fél éve kezdtem írni. Rajongok a költészetért. Kedvtelésből írok verseket: él bennem valami, amit késztetések, ösztönzések hatására érzem úgy, hogy létre kell hoznom. Ez valamiféle összjátéka ritmikának, zenének, verbális kifejezéseknek és intuitív képeknek. Metaforák és különös képek, szókapcsolatok bűvkörében élek. Minden vers egy önálló lényként születik. Hogy valós értékük milyen, azt természetesen az olvasók megítélésére bízom, hiszen tükröt igazán ők tartanak, ők a pártatlan ítélet megbízható forrása. Egy biztos: örömet szerez, ha verseim bárkinek megtetszenek.

Pascal gondolatai között olvastam, hogy minden emberben Isten alakú vákuum van. Én felfedeztem magamban már régen egy vers formájút (is).

Feladatom most, ezt saját hangommal megtölteni.





"Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá,
S annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el,
Mert egyszercsak ott állnék meztelen szívvel,
Azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.

Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt,
Ki helyettem mutatja meg,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben."

(Zorán)

------------------------------------------

Önarckép

Lepergett napjaim hegycsúcsán ülök,
eldobbant szívhangok a zsebemben.
Tükrökből lóg le az arcom és
vérszegény szilánkok zörögnek szememben.

Van úgy, hogy az ember számadást készít:
fényképek hűlt helye elárvult keretben -
de szívembe gyűrött cetlimen is csak
vérszegény betűk bámulnak meredten.

Terhes, pedig meddő a kor, melyben élünk,
lélekhúrokba szőtt paradoxon -
dalomon mégis nemzedékek sora érik,
s példát rongyaimban nekem kell mutatnom...

-------------------------------------------

Vágyakozás

A fák túlvilági szobrok,
madaraim úszó bóják,
domborzatod kéjes halmán
nyílnak el a bíbor rózsák.

Nap érlelte vágy a házam,
égi sugár ragyog bennem,
tompán zörgő kövek között
elveszek a szemeidben.

--------------------------------------------

Válasz

És nem tettem semmit, csak álltam ott –
tűnődtem, mitől is lehetne jobb a világ.
Hallgattam, míg szívembe végül belefolytak
csendben a rímek, képek és metaforák.