Amatőr Művészek Fóruma

Az elmék vére ömlik, holott van miért örülni,
van miért kinyílni, van miért ragyogni!

Illegitim, lopott örömöknek illegeti
magát az ősz király s minden esztelen csatlósa.

Fáradtan fekszem.
Az éjszaka sötétje perzseli ráncos arcom,
A sorsról gondolkodom.
A sorsról, ami régen
A viharos elmúlást jelentette,
És most ajándékba adott nékem.

Piros pipacsok
szirmait szél simítja-
csókjaink nyílnak.

.. ha egyszer megadatna az életemben az a legnemesebb és leggyönyörűbb csoda, amiért nő csak megszülethet, azt én csak is Melletted képzelem… ha magvaink édes keveredéséből éledt gyermekünk szemeiben megpillanthatnám a világegyetem legszebben ragyogó galaxisát, már a legteljesebb létezés volna az enyém… egyre jobban, egyre inkább kitölti a gondolataim, a szabad perceim vánszorgó másodperceit, és mára hátralévő létem rövidke bakancslistájának legelső pontjává vált…

ne félj, elhoztam magammal
világszép szemed, s lelkedet.
ott leszel minden tollamban,
halhatatlan, hogy felismerjelek.

Gondolataim nem nyughatnak,
Csak szaporodnak nagy ütemben,
Veled élnek s lassan halnak,
Zavarodott agyvelőmben.

Ahogy így várlak, kintről a tavasz felém lehel,
Egy másmilyen napfény, egy másmilyen ember kérdez, felel.

A poharam száján az ujjam egy dallamot simogat,
Ahogy így várlak, még az üres pohár is megnyugtat.

… nem is tudom, hogyan lehettem meg ez idáig Nélküled, hiszen mostanra alig bírok megküzdeni a hiányoddal, ha egy-két napig nem látlak, nem ölelhetlek… annyira tudsz hiányozni, hogy valósággal fizikai fájdalmat okoz a mellkasomban, nem találom a helyem, és megkísértenek a valótlan árnyak sötét gondolatok formájában…

Leszállt az alkony
szokatlan csend,
madarak elpihentek.
Földöntúli fény
szűrődött keresztül
fáradt lombokon.

Hogyha rám figyelsz, valamit mondok,
halkan suttogok az éjszakába;
és ha megérted, akkor vagy boldog.
A szavam őrzöd, nem veszik kárba.

Szeretve lenni jó dolog, de szeretni
már nem mindenki tud. Én sem.
Ez lesz a következő lépcsőfok.

Szerelmem, hogy tudsz ilyen kedves lenni?
S mindenkit ugyanígy szeretni?
Bár nem kell erre válaszoldod,
Csak lássam gyönyörű arcod.

Hosszú tél után, nyúló ábrándok
tavasszal könnyen megesnek
a lányok!....

Száll az este teagőze,
keversz bele édes mézet;
bögrémbe a decit méred.
Kihasználod az alkalmat;
nevetésre görbül ajkad,
borzolod a hajam össze.

Idegenként ül itt köztünk
egy újabb kis darab belőled,
megint reggel ütköztünk,
és én volnék aki újra erőltet
némi csevegést…

Szabad voltál, szilaj és szigorú,
A szemöldököd mögé rejtetted bánatod,
Nem volt béke, csak harag és háború
De mindig hitted, hogy láthatod
Rózsabokrod tüskéi között
A virág szirmait kibomlani.

A boldogság madara ül vállamon,
gerlicének a búgását hallgatom;
el nem röppen, s a két kezed átkarol,
szinte csoda ez a ritka alkalom.

Amikor a szív egy sötét raktár
Poros, pókháló fedte falak...
Egy idegen zörget lezárt kapuján
Mindhiába, míg egy nap
belülről törik a zár, és már
észrevétlenül bent járkál...

Amikor a nagy
nagy távolság közelebb
visz téged hozzá.

… menthetetlenül szerelembe estem, amely mély, mint a feneketlen óceán, tiszta, mint egy újszülött lelke és igazi… valódi… és tudod, én erre vágytam, hogy nyeljen el, ragadjon magával, sodorjon, s ne tehessek ellene semmit…

Mikor lelkem már mindenkit itt hagy
Te akkor is mellettem itt vagy
Mikor már elapad ajkam szava
Akkor is körbevesz szíved fala

Ámor nyila meglőtte szívem,
Szép lány csókja gyógyítja sebem.
Szerelemmel kezeli lelkem,
S vele boldogságra leltem.

Már mindenhol ott vagy,
bárhová is gondolok,
te lettél a középpont, a bizonyosság,
minden régi lépésem
hozzád vezetett,
és az ösvényt angyalok taposták.

Nem ígértél túl sokat
és csak néhány álmot hoztál magaddal,
ehhez hozzászőttük az én összes vágyamat
egy nagy színes gombolyaggal -

Szíved kemény, mint a kő
Minden szavad oly keserű
Bőröd hideg, mint a tél
De egy részed bennem él

egymás szemében
nézegetjük magunkat,
vajon ki az ott?

Egyszer mindent feltettem magunkra,
te azt mondtad talán, én meg szerettelek.
Mert ha néha elfelejt is, a szív újra megtanulja -
mert nem szeretni… olyat nem lehet.

Némáknak üvölt a feje
vakoknak lát a szíve
sántának láb a mosolya
lelkemnek ereje csókja

Ha én festeni tudnék,
először a fekete festék fogyna,
ha én festeni tudnék,
minden vonal búsan hajolna a másikra.

Aztán lehajoltál
és felemeltél térdig
repülni hívtál
én kiszáradt torokkal
oxigénről álmodom.

ujjaid mentén
árvalányhajol lényem
játékod szerint.

Ma télruhába öltözött az élet,
s a szél vezényel új melódiákat,
ha int a pálca, jégcsapok zenélnek,
faágak ónköpenyben intonálnak;

Így működünk; egymást keresve,
nem gombóccá gyűrjük - kimondjuk, ami fájt,
aztán figyelünk a csendre, mely egymáshoz sodor,
és kincsként őrizzük minden pillanatát.

Néha sikerül beleveszekedni az éjszakába,
az meg fogja a mosolyunk és magával rántja.
Így fekszünk egymás mellett egy darabig,
a szavak mögött a néma fájdalom lakik.

Szép lennék neked.
Nem jogerős ítélet
Az, hogy szeretlek.

Tűzött a nap melege,
madarak a légben,
élvezik a kéket, ami
kékebb már nem lehet

Borús volt az ég,
szótlanul mentél,
néztem utánnad,
már nem láttalak. 

Volt egy lány alig ismertem,
De valami mégis megfogott benne,
Úgy hívták, hogy Blanka,
Olyan gyönyörű volt az ajka,
De nem csak az ajka,
Hanem a gyönyörű haja,