Amatőr Művészek Fóruma

Csillagokból rajzolom az arcod.
Megjelenő szép égi vonásod.
Érzem látom távoli mosolyod,
Pixelben nagyfelbontásban adod.

Ha kezemet megfogtad, kèrlek, ne engedd el!
Ha szìvemet èrinted, kèrlek, ne szaggasd el!
Ha álmomat fested, kèrlek, ne felejtsd el!
Ha jövőmet tervezed, kèrlek, ne vessz el!

Bárhol is vagy,
s az utam bármerre vezet,
Mindig csak az jár a fejemben,
hogy megfognám a kezed.
S csak annyit mondanék.
Szeretlek.

Egy konok tánc.
Bárcsak közelebb jöhetnél!
Az az ismerős, kis mosolygyűrte ránc,
Bárcsak közelebb lehetnél!

Macid mondja mit szeret
tiszta szívből, igazán
Két huncut kis szemedet
hosszú, forró éjszakán

Hú, de jó lenne,
Ha tizennyolc elmúlnál,
Megenném a szád!

Szemed bogara,
Lelkem derűs mosolya
Virágokat bont!

Velem volt egy angyal,
Nagybánatomban.
Kérdezte mi történt,
Én csak hallgattam.

Nézett rám, mint
meztelen szobor,
túl fiatal volt, amire
nem gondolt.

Szeretem a viharos,
Hullámzó tengereket,
Hol a természet felméri
Emberségedet.

Mint a homokba rajzolt
archimedesi körök,
a szerelem törvénye
testünkben oly örök.

Mozdulatlan, csupasz ágak közül
alig vet fényt lenyugvó lábnyomán,
végtelen harmatot szitál körül
az ágvégekről halkan és sután.
Vágtat a szél, suhanva átrohan,
hol mély árkot vés az emlékezés,

Szólj hozzám.

Ha tehetném, megkérdezném,
muszáj-e tovább nélküled lenni,
nélküled elveszni az időben,
nélküled álmodozni,
hiányoddal ébredni.

Hófehér csönd fénylik szép arcodon,
barna kezemhez érnek ujjaid,
vörös ajkaid édes zátonyom,
zöld szememben tűnnek fel álmaid.

Hogy szeretlek-e még
Kedvesem
Gondolkodtam ezen

S' bevallom neked:

A hold ezüst gyolcsaival elfedett kerteken át hágunk
Összefonódott ujjaink mint hidak, ezernyi szertelen álmunk
Megannyi kapocs, egymásba fonva, s' közben visz a lábunk

Sokszor gondolok arra,
milyen kegyetlen az élet,
soha nem hallottam hangod,
nem láthattalak téged.

Csend lett a fejemben
Csend hirtelen
Fekete bársony lepel
Nem hallak téged sem

Egyetlen kérdés járja át a fejemet
Egyetlen kérdés árasztja el lelkemet
Megkérdezném én! De nem lehet!
El kell nyomnom az érzelmeket

Ha válaszolhatnék,
Már megtettem volna.
Nem tudom miként fénylik,
elmém sötét homálya.

Keresek egy régi, boldog múltat,
az utamat hosszútávon kutatom,
a szavak bennem rég elpusztultak
hogy a hiány s az üresség fájjon.

Fagyos szív mélyén egy halkan suttogott dal
Szememben tükröző csillagos éjszaka
Nyári napsugarak égetik a bőröm
Szinte leírhatatlan végtelen öröm.

bambuszlevelek
mandula ívű szemek
szusivacsora

Egyszer egy héten,
vársz a jelre,
kigyullad a gyertya,
ablak szögletébe.

Vágyom rá, hogy itt legyél,
Ölelje tested testemet.
Nyárrá váljon fagyos tél,
Börtönbe zárja szívemet.

Ne dobd ki, míg nem láttad,
Szívem kalitkája mit rejt még.
Ne vesd el kínnal s bánattal,
Lelkem harmatos kiskertjét.

Ildikó a legkönnyebb interjúalany példaképe. Kíváncsi, lelkes, érdeklődő, mosolygós hangú. Azonnal igen-t mondott, amikor megkerestem, végig sem kellett mondanom mit is akarok pontosan.
–Ádámról van szó? Az remek! Rengeteg mondanivalóm lenne róla, örülök, ha valaki meghallgat. Újra, és újra! – nevet a telefonban.

Gyere, drága Mikem*, át az időkapun! Úgy várlak!
Tömegsírról szedett virágom már régen elszáradt.
Benne hiszlek inkább, és nem a hazug temetőben.
Szerelmedet hímeztem életemre, s szemfedőtlen

Albion partján
találkoztam vele
szemerget eső,
nem volt ernyője.

Nekem csak ő hozhat boldogságot életembe,
nekem csak ő lehet a jelenem,
nekem csak ő kell,
mert én csak őt szeretem!

Szabad vagy 
Jogod van magadhoz,  
Az egyetlen anyaghoz 
Szemed mossa gyertyafény 
Más is szeret, nem csak én 

Fáradtan fekszem.
Az éjszaka sötétje perzseli ráncos arcom,
A sorsról gondolkodom.
A sorsról, ami régen
A viharos elmúlást jelentette,
És most ajándékba adott nékem.

Piros pipacsok
szirmait szél simítja-
csókjaink nyílnak.

.. ha egyszer megadatna az életemben az a legnemesebb és leggyönyörűbb csoda, amiért nő csak megszülethet, azt én csak is Melletted képzelem… ha magvaink édes keveredéséből éledt gyermekünk szemeiben megpillanthatnám a világegyetem legszebben ragyogó galaxisát, már a legteljesebb létezés volna az enyém… egyre jobban, egyre inkább kitölti a gondolataim, a szabad perceim vánszorgó másodperceit, és mára hátralévő létem rövidke bakancslistájának legelső pontjává vált…

ne félj, elhoztam magammal
világszép szemed, s lelkedet.
ott leszel minden tollamban,
halhatatlan, hogy felismerjelek.

Gondolataim nem nyughatnak,
Csak szaporodnak nagy ütemben,
Veled élnek s lassan halnak,
Zavarodott agyvelőmben.

Ahogy így várlak, kintről a tavasz felém lehel,
Egy másmilyen napfény, egy másmilyen ember kérdez, felel.

A poharam száján az ujjam egy dallamot simogat,
Ahogy így várlak, még az üres pohár is megnyugtat.

… nem is tudom, hogyan lehettem meg ez idáig Nélküled, hiszen mostanra alig bírok megküzdeni a hiányoddal, ha egy-két napig nem látlak, nem ölelhetlek… annyira tudsz hiányozni, hogy valósággal fizikai fájdalmat okoz a mellkasomban, nem találom a helyem, és megkísértenek a valótlan árnyak sötét gondolatok formájában…

Leszállt az alkony
szokatlan csend,
madarak elpihentek.
Földöntúli fény
szűrődött keresztül
fáradt lombokon.

Szeretve lenni jó dolog, de szeretni
már nem mindenki tud. Én sem.
Ez lesz a következő lépcsőfok.