Amatőr Művészek Fóruma

Emberek!
Ébredjetek!
Nyomorúságot hoz ez az álom!
Lelketeket adjátok oda,
annak, aki veletek mostoha.

Üzennek értem messze távlatok...
szállani szeretnék, mégsem szállhatok
Sok titkot rejt feltáratlan messzeség,
amit kiaknáz majd jövő nemzedék

A raklap falú templomból töltött cigi füstölő illat száll árnyékadó felüljáró felé.

Napkorong sugara vetül arcára, kezét beteszi elé. Így már csak feje körül marad glória. Felébred szebb napokat látott emberfia.

Használt tv trónjáról leszáll az aggastyán, babakocsi szekérrel indul szombat szent napján.

Szürkeségbe süppedésemet
hiába is próbálnám álcázni.
Szürke gerle vagyok csupán
és nem vérgőzös vadgalamb.
Álmot raknék csukott szememre,
de belehasít a fény a sötétben.

Egy kirakatba kitett élet
emlékeiből éldegélek.
A sorsom maga a szenvedés,
egy élethez ez meg túl kevés.

Körbejártam az Egyszerűséget.
Megfigyeltem minden szavát.
Dicséret volt ajkai közt,
játékos mosoly, s elfogadás.

Próbállak menteni,
De nem, nem hagyod.
Csak sorvadsz, s telnek
Nap után a napok.

Ördögi vigyor az ajkakon,
ott vagytok, ahol én nem lakom.
Ne keress se istent, se papot,
a Gonosz él csak már, Ő halott.

Megtörtént. S én nem feledem lépteid súlyát,
Ahogy jöttél felém, átlépve száz és száz akadályt.
Ott voltál és ragyogtál s nem is sejted
Mily' elemi erővel vonzottál... Ez lett veszted.

Gyötrő gondolataim kerengnek,
mint egy holló a halál fölött,
végtelennek tűnő éjszakákon
fájó s homályos álmok között,
a csillagokhoz vezető utat
keresem a fellegek mögött.

Gyermek voltam
állmaimba
sokszor kapaszkodtam.

Hittem a csodákban
az emberek szívében
az őszinte jóságban.

Az öreg almárium tetején, a házi lekvárok és az illatozó jonatán almák között bújt meg a sokat forgatott, gyűrött, szamárfüles kalendárium, amely éppen a naptárnál volt nyitva.
Ezerkilencszázötvenhárom decembere volt.
Hetek óta farkasordító hideg uralkodott a tájon. Az utakon a parasztszekerek által vájt sárbordákat kemény jégpáncél borította. A házak ereszein vastagra hizlalt öles jégcsapok lógtak. A hó olyan magasan állt, hogy néhol a házak ablakait is elérte.

Aliz magába roskadtan üldögélt a terasz kényelmetlen székén. Lenőtt frizurája rakoncátlan tincsekben lógott az arcába. A könyve fölé hajolva próbálta figyelmét a történetre összpontosítani, de a tekintete folyton elkalandozott, s leginkább a semmibe révedt.

... kínzás nélkül is érzem,
anyai családom,
végső fájdalmát.

Az élet nagy cirkuszában
porondra lökött az élet,
ahol naponta maszkot öltök
mert zord valóságban élek,

Ide születtem,
Eldöntötte az élet.
Nincs más választás!

Húsz éve kutatom
Keresem a választ
Hogy van-e értelme
Ennek a világnak.

Keresettlen s nem kimondott szavak tova szálltak már,
üres igéretek, légnemű szavak, süket fülekre talál.
Száz ígéret s soha tett ez mi embert meg ítél,
egy kedves hang csábító, de tova száll mint enyhe kósza szél.

Most légy erős, József:
Potifárné üldöz.
"Több bátorság kell ma
erényhez, mint bűnhöz. "

Rém álmodozások
Tér átfonódások
Megrendül a rendíthetetlen
Felpezsdül az elviselhetetlen
Karma
Harca

Szívem ketté hasad
De megértem minden szavad.
Istentől kapott ajándék
Mégis olyan mintha mostohád volnék

Körülöttem furcsa lett az élet,
és vakvágányra került sorsom is,
a talmi szóra már fülem süket,
csak üveggyöngyök, tudom mind hamis.

Valaki ellopta szívemből a lüktetést.
Csütörtök délután volt,
március és esett.
Esernyőm kicsavarodott
a kezemből. Esőcseppek
áztatták arcom, fejem.

Pethő Feri szerette a munkáját. Több mint harminc éve tolta a biciklit az utcákon, nem zavarta a téli fagy, a latyak, vagy a nyári rekkenő hőség, a vakító napsütés. Megszokta, ismerte a rá bízott körzeteket, fejében térképszerűen rajzolódott ki az útvonal melyet nap, mint nap végigjárt.

Kóbor lelkem levegőért kiált,
Ambróziát keres nyughatatlan,
Megérti e vajon ez a világ,
Hogy szárnyát miért bontogatta?

Görcsöt bont az igyekvő hurrikán,
mely galád harcokból vert várakat,
a lélek és szürkület veti ágyadat,
hasított rögök szorgalmán.

ha lenne őszinte

szó

bevallanám hogy
csak a szavaid tudnak oldani
hisz látod csak önkifejezek

Nézem az embert ahogy itt áll, lemeztelenedve,
szinte védtelenül az orkán közepén…
most az az erős - aki volt már gyenge,
most bátran néz körbe a szerény.

éjszaka gyöngykagylóba bújtam
magamra zártam fedelét
drága termését öleltem szorosan
lelakatoltam zárszerkezetét

Alkonyatban kérdőn dördül fenn az ég,
ítélő sors hányja a légi szikrát,
Hol van megfáradt vándornak menedék?
Míg zivatar lemossa minden piszkát.

És most jön a csend,
elvonul a nyüzsgés,
pihenni tér a beteg világ,
az ajtót bezárja maga után.

Mezítláb a porban járok,
a csillagokkal együtt hálok.
Minden virágot megcsodálok,
démonokkal táncot járok.

Túl sűrűre szőttem,
túlbonyolítottam az egészet.
Most meg ijesztően
itt tornyosul, benne
millió kétség és rossz előérzet.

vadludak a felhők mélyén –
nyíl alakban kilőtt szabad vektorok
könnyes szemük mint a dagály:
az ajkak némák
lent tengernyi éhes torok –

Hajnali öt óra volt. A faluvégi, enyészetnek átadott ódon sírkert gazzal benőtt útjain szlalomoztunk kettesben, apám öreg motorkerékpárján. A pára megült a borostyánnal keszekuszán beszőtt sírokon, s olyan volt mindez, mintha túlvilági árnyak bolyonganának tétován, itt rekedve az e világi létben.

a dunával ömlöttél belém
s azt nem lehet kibírni
mérsékelt ègövön
már a harmadik éjszakánkon

A pillanatot megfogni,
dédelgetni, ölelni,
marasztalni, csókolni,
nem engedni tovább
egy tapodtat sem,
mint pillanatragasztó,
rögzíteni elmémben,
kiteríteni táguló
pupilláim kereszttüzébe,

Füstös vitorláktól vörös az ég
s a gyökerek hangja kinő a földből,
a rét izzón ölelő menedék.
Felhők alá kuporodnak a szelek
hegynek ormán lapuló ködtől
az eső, mint kopogó szegek.