Amatőr Művészek Fóruma

Azt hittem, ha látom, felismerem,
Érinthetetlen, ha nyújtom kezem.

Valami készül, ami kikészít, amit még nem ismerhetek,
Ami voltam és aki voltam, az többé már soha nem lehetek.

Gyermekkorom óta
félek a sötétben.
Affene.
Hiába mondták,
akkor ott,
nem kell félni,
nincs itt semmi és senki,

Nehogy megsajnálj
Mert ez nem halál
Ne sirass, ne keress
Csak az emlékeidben

nem voltam még halott
én élve agonizálhatok
ok van rá temérdek
cipőfűzőm gilisztatenyészet
elmémben lyukat rágnak a molyok
lassan de biztosan megtébolyodok

Fura ez az érzés,
egy el nem állított vérzés,
zakatoló lélegzés,
nyugtalan létezés.

Nem igazán van életkedvem,
Már, már teljesen elvesztem.
Csak sorba telnek el a napok
Egymás után, s bár néha egy-egy jobbat is kapok,
Valami hiányzik amitől nem vagyok boldog.

először csak olyan,
mintha, aztán
mosoly csetlik
félrehúzott arcra,
talán mégsem...

semmibe hullani alá, lágyan, mint
enyészetnek sárgult őszi levél,
s nem várni

Ha keresnéd
Arcképemmel egyetemben,
Verseim javát,
Meglelheted könyveim oldalán.
Ha mégsem találnál rám,
ott ülök a diófámnál,

Áldásért én nem imádom Istent,
Hagyjatok!
S nem kérem, hogy temessünk el mindent,
Hallgatok.
Csak a szó, mi erőből tettvágy lesz
Ha kapom,

Visszamentem oda,
ahol még láttalak.

Néztem, ahogy a
lábnyomod talpadra
némán rátapad, s

Mint éber kisdedet, vigyázta szónak
tiszta dallamát… Délibáb e röpke
lét, új felé suhant egy csalfa sóhaj.
Hangok mámorát dőrén meggyötörte,

Igazán erős majd akkor leszel,
ha iga rúdja reped hátadon,
a kínzó fájdalomban könnyezel,
de tovább húzod fáradt lábadon.

Vérbe fagyott a gyalázat,
eltemette az alázat a sérült
kamaszok tiszta lelkét.
Megrettenő, hirtelen mozdulat,
felsérti csöppnyi ajkukat.

Azt mondták, a legnehezebb időszak akkor következik, miután felébred az ember, az altató hatása pedig kezd kimenni. Nem sokat tévedtek.
Mikor az első rúgást megéreztem, már a szívemben hordtam a sorsát. A kilencedik hónap második napján tartottunk. Éppen a rózsaszín rugdalózót simogattam.

Távolnak látszó a kereszteződés,
hol egyszer talán
lépteim rugaszkodnak át, letért utadon.

nyáresti zápor
könnyes esőcseppjein
lebegő fátum

Csillagtó tükrén rebben Holdfény aurája.
Úszó felhő-szárny börtönnek félek-arája.
Sinlődő szívét Föld árnyának foga rágja.
Fonnyadt-éjek lélek, csók-szók égi virágja.

látom magam a tó nádtorzsái közt
iszapos lábam nyomán úgy serken a víz
mintha Isten lennék

Ablakon túl más a valóság.
A párás üveg átszűri a képeket.
Függönyránc lóg a szemem alatt.
Az éleslátás szúrja, felhasítja –
arcom megszállt övezet.

Kovácsné Cirok Andrea a híd díszes korlátján állt egy ideje.
Nem tűnt úgy, mintha gondolkodott volna eközben, de belül pörögtek a gondolatai.
Főleg azon merengett, hogy hiányzik majd valakinek, ha megteszi, amire készül?
Talán a macskájának igen, de a két tetű férfinak, akiknek nagy részben köszönheti az egész cirkuszt, azoknak bizonyosan nem fog.

Hömpölygött a folyó, a sodrás olyan erős volt, hogy szinte beleszédült, amikor rápillantott. Visszataszító volt a mocskos áradat az otthoni medence áttetsző, fátyolosan fodrozódó vizéhez képest. Nehéz volt elképzelni, hogy ebben a piszkos lében érje a végzete. Egyszer olvasta valahol, hogy fulladáskor nem abba hal bele az ember, hogy a víz a tüdejébe kerül, hanem a vegetatív idegrendszer parancsára a gégefő zárja el automatikusan a légutakat és egyszerűen nem jut több oxigén a rózsaszín lebenyekbe. A víz csak később, a halál beállta után veszi birtokba azt, ahol normális esetben nincs keresnivalója.

ha azt akarnám
hogy lássátok sebeim
milyen mélyek
s mennyire fájnak
levetném koldusruhám
fejemről tüzes koronám
lángoló trónom

hegyen állok.
lábam alatt lélegzik az erdő,
szálkás tüdejében ózonköd –
hűvös-zöld gerincén gyűrött
brokátmező lobog még
az olajos éjszaka mélyén –
szükségem van erre a csendre,
patakok közt a
meder-vájta rendre –

Ablakomnak támaszkodik az éj,
fényszennyezett köpenyén
pislákoló csillagok.

az elsőn már mindenki átjött,
a másikon sokan elmentek.
a kettő között a mocsokban
fehér bárányok menetelnek.

Eszter üzenete

1951- 2019.

Egy este éreztem,
mennem kell,
ne féljél,
nem mentem messzire,
csak ide
az út másik felére.

Megjegyzés: Szekszárd, 2019. március 27.

Árnyak hűvös teste sétál velem,
szemlesütve szédül át a téren –
botladozva remeg eresz alatt,
megkínozva, meglopva egészen.
Füstös házak magánya vesz körül,
mint gyenge farkast a rettentő nyáj.

Ha neveden hívnálak, bemocskolnálak,
És halálnak ezer kínjával várnálak.
A reggeli fény haloványan rám ragyog,
Éjjeli képedből mindent hátrahagyok.

gyűlölöm. ráépült nyolcévnyi emlékemre.
összenyomta a hortenziafejek apró szirmait,
s a parfümök kavalkádja elfedte a
lila akácok diszkrét illatát.

lerajzolom a neved
színes cukrokból
kanyarítok betűket
ragacsos sorok festik
arcodra a megannyi gond-létrát