Amatőr Művészek Fóruma

táblákon szerkesztett
halmazok vagyunk
minket távol és
érintők nélkül lángvág
a fönt

csak a testem kellett
lelkem érintetlen hagytad
tüzem kialudt

Tükrömből peregve elszökik az ezüst;
vaksága szakadék, hívogató mélység.
Testem boncasztalon kiterített térkép.
Sebzett kenyeremen nem csitul a vérzés.
Valakit megölnek bennem: ott, legbelül.

A belvárosi ház sivár udvarába még délidőben sem sütött be a nap. Talán a magas terméskő fal miatt, amely a déli oldalon határolta, s amelyre csak néhol kapaszkodott fel bátortalanul egy-két satnya vadszőlőhajtás. Rajta kívül még csak az ecetfa burjánzott elpusztíthatatlan élni akarással, minden milliméternyi földterületen utat törve magának.
Arra az oldalra pedig, ahol a komfort nélküli lakások ajtajai sorjáztak félkörívben, még az eresz is sötét árnyékot vetett.

A világot
szét kell vágni.
Elvérezne
ha nem kötnék le
burokköpenyét;
elsőnek így mesélted.

Ódon zamatok miatt már nem törődöm a divattal! Újabb zamtok iránt méla fogékonyságtól fossza meg önmagát, ki csupán külsőségek árulkodó jeleire ügyel! Az érdekek egyeztetése ízlések különbözősége terén is hamar defektet szenvedhet! Mit jelent az exibicionista trend?! Talán már másokat észre se vesszük csupán öltözködési szokásjoguk alapján, hogy inkább méltósképp a kifinomult, elegáns elittel keveredhessünk?

Úgy gurulnak előttem az elhasznált évek
mint gesztenyék játszó gyermek előtt
s velük hűlnek a foszló, színes álmok,
születnek és törpülnek a valóságok -

Részeim szétszóródásra vágynak;
meguntak engem, és az egészet.
Verőeremből szökőkút fakad,
szívemre rászakad az enyészet.

1. MindenSzent?

Ember vagyok,
testem halott.
Lelkem társat
nem kapott, én
azért vagyok!
Miért vagyok,
Isten, hallod?

Kínzó érzés, mint mikor szomjazik az ember,
S szája összeragad a keserű, sűrű nyáltól,
Vízzel teli poharak körötte, de aljukon méreg,
Egy korty választja el csupán a haláltól...

Messzebb én sem vagyok tőlem
mint te, vagy bárki más:
kongó univerzumokban
míg léptünk koppan,

Bágyadtan görnyedek az üres papírlap felett. Egy árva szó is kevés, annyi sem hull ki tollamból. Lecsöppen egy tintafolt, pedig nem kéne, hiszen nem volt ez olyan olcsó. De még csak régi sem. Holló tollnak kéne lennie, mert az olyan fekete, olyan sötét, biztosan ihletet adna, hogy írhassak is valami mást, ne csak rólad szóljon minden, mit lefirkálok az árva papírlapra. Látod, te nyomorult, ismét idefutott ki szavam a semmiből, tudom, nyomorúság itt vergődnöm, mint a hal, melyet kifogtak, de túl kicsi, hogy számítson.

Könnybe mártalak és fénylő eres
két kezemmel emelem szép szívedet,
zakatoló elmém álmodja bús hiányod,
a síneken feszülő elárvult perceket;
agyamban lüktetsz, bennem kondul meg érces harangod
és kínokban megszült, keserédes éveket fon
lobogó érkoszorúmba érzékeny karod;

Valahogy minden olyan más. Ahogyan a valóságban, úgy alvás közben sem tudok elszakadni. Álom nélkül pásztázom fekete szemhéjam, és arra gondolok, miért ilyen az élet... Válaszok nélkül kérdezek újra és újra, igazából magamtól. Olyan önismétlő, olyan unalmas. Az nem lehet, hogy mindennek csak az elejét élvezem, aztán halad is minden, mintha mi sem történt volna.

Konok kényszerek súlyosbítják álmaink! Mintha feszülő vágyakat feszítenének keresztre bennünk remélve az örök feltámadást! Szerelmi visszautasításaink echó-húrjait egyre nehezebben viseli rakoncátlan kínunk! Minden zsibbadó sejtünkbe áthasít fájdalmasan a fohász s Mindenség-mámorok édes-nyers émelygésében a dédelgető pillanatok halhatatlansága! – Boldog egymásrautaltság csupán tündérmesék habos-szirupos kiváltsága; odakint érdek-zűrzavarok tombolnak s már méreg-csókok is abszintba mártják kígyózó nyelveiket!

Pigmenthiányos kék íriszem átlátszóságát a füst lepi el, s így nyugtatom magam. Érzem, ahogy rogynak össze lábaim, még a sínekre is kitántorognék, ha nem az állomáson andalognék emberek közt. Az elmém nem hagyott el, csak átalakult; előhívta a tudatalattim. Homályosan tiszta a kép. Érzem a hideget, érzem a meleget, fázom, reszketek, mosolygok, reszketek, izzadok, hol vagyok? Nem akarok elaludni, szép ez az álom így nyitott szemmel.

ablakkeretben
sárguló intarziaként
hulló parázzsal intett felém
a köhögésbe fúló rettegés
anyám

Huston, miért?
Egy kietlen test lehettem végre
A Konzervdoboz Űrállomáson.
A pulzusszámom pályára állt
A csillagok rezgésszámával.
Otthon lehettem közöttük.

rendetlen térbe hordott
üres tárgyaim között
szemben a fallal
magamba ütközök

Téged küldtek, vagy jöttél?
Túl drága volt, vagy kötbér?
Itt az újjászületés;
a szüntelen szenvedés.

A leplezetlen hajnalok
a suttogó fátyolfelhők
a rohanó nyár lihegő erdők

Megjegyzés: 2018. 07. 24.

könnyű
sóhajod száll
szavad
éltető sugár

élethajóm kettétört
fagymélybe veszett
forró szívem

a miért már nem számít
te vádolsz - én könyörgök
vitánkban a rég várt hév
de győznek a szóközök

édes szóban
keserű betűben
kerestelek
igazban és hitszegőben

mielőtt megölne a csended
még kutatom
milyen istenek laknak benned

Oson és oson,
Közelebb és közelebb,
Leszek és leszek,
Öregebb és öregebb.

Ajtó zárva, deszka roppan,
avarszagú néma erdőn
napnak tüze már ellobban

Elhagyott, hajótörött határokon túl érinthetetlen paradicsomok kontúrjává változik az édes anyaföld, gáborúk-szaggadta, kopár talaja! Árok-mély bölcsők sárféltekés fekhelye sem lehet többet koporsó, de pihentető szerelmi fészek, titkos nyoszolya! Virágok finom-

tegnap éjjel
összetörted az égboltot
szemeimből
szedegettem szilánkjait
míg kezemen
vágott eret a sötétség
vérem nyeltem
sikoltásba tátott számból

Most már tudom, milyen az amikor a reggelembe
harmat helyett, keservesen hulló könnyem ragyog.
S közben a tudat, hogy végleges maradt a szám,
84 szer kerülted meg a Napot.

elnémult a billentyűzetem
majdnem azt írtam legott
hogy a tollam sercegése a lapon
nem hagy mostanában jelentős nyomot

Kiéhezett csönd-ölek a Magány stigma-sebébe belemarnak, zsongó-lankadatlan kiéhezve, pusztítva mindenki mámorát. Égre felkiáltó igaztalanba, eme korban mindig megmarad a néma-törődött belenyugvás. Érdekek szent-összeesküdött szövetsége, s vak, evilági bosszúállások önző jogán széjjel lett lopkodva az Emberség utolsó mentsvára is; esküdött szívek martján mégis ismeretlen fogalom az elévülés! A Hóhér-Idő már nem pitiáner igazságokért házal, hisz szándékosan lenyesték avítt szárnyait ítélkező próféta-szavakkal!

Minden egyes pökhendi, megélt sértésben önző semmisülésem tovább folytatódik s készít alattomos csapdát. Visszanézek a mindig méla, megrepedt tükör-szilánkokban bújócskázó rettegőn is szomorú kisfiú-arc felé, s szeretném megvédeni a bent rekedt, tartós félelmet is!

Visszametszett szárnyakkal, eltékozolt álmokkal még jó lett volna tovább szállni! Kinyitható, látó-szemekkel széjjelkiabálni, hátha még sikerülne megmenteni az Emberiséget gyarló-lelkűek honától! Minden Mindenségpercben, melyet kunyerálva lopunk az élettől, százféle alakban sírjuk el jelenlétünk sebezhetőségét!

A Mindenség Sors-rendelt csont-ketrecébe zárva minden napunk tartós küzdelemnek ígérkezik; kínok-verte, komisz Létgyönyörökben egyszerre vágyunk, s még többet akarunk! Hamarjában elvész a meglett, érett perc halhatatlan jelenvalósága, ha csupán olcsó, földi örömöket választunk! Világok acsarkodó gáncsai közt kihordott méhlepény-kételyekben mindig kivirágzik a fojtogató önbizalomhiány, s a túlzsúfolt, társas Sziszifusz-magány!

ne
kopogtass
gyere
jöhetsz bármikor
mint régen
amikor még a csillagokat
számlálgattuk fenn az égen