Amatőr Művészek Fóruma

Az öltönyös úr és a pincérnő

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Megült a rozoga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kifa-kult, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodótelepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Megállt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén. Megmaradt a wurlitzer plexijén, de nem a lemezek címeit suttogó papírfecniken, a száradt filcen sem, mert a plexi alatt voltak. A lemezek meg a wurlitzer gyomrában.

Természetesen a Magda ötlete volt. Nekem legalábbis sose jutott volna magamtól ilyesmi az eszembe. Arra már nem emlékszem, hogy valamelyik kedvenc ezoterikus weboldalán, vagy a Hihetetlen magazinban olvasott-e róla először, netán az előbbiek podcast-jaként funkcionáló szomszéd nőtől hallott a forrásról. Hetekig volt beszédtéma közöttük, aztán kettőnk közt is, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy amint a szükség úgy hozza, útra kelünk, hogy részesei lehessünk a csodának.

Csend van. Hamis csend. Hangos csend. Majd egy varázsütésre, megszólalnak a tücskök. Zene. Bona. Zaj, fülsértő és egyben lágy. Először, halk, altató, ahogy az ember ül a verandán a hintaszékben, egy Budweiserrel és lassan ringatja magát. Néz bele a semmibe. A sötétbe. Megnyugtató és misztikus, ijesztő. Mi van ott? Ki van ott?

Tönkre foglak tenni, megragadlak, mint egy sánta macskát, visszahúzlak, és csomót kötök rád. Előlem nincs menekvés, mindig ott leszek a szemed sarkában, amíg le nem érettségizünk. Összetörtél, és ezt sosem felejtem el, ha akarnám, sem tudnám, mert az első mindig első marad.

Apám azt mondta, nem kell létra, van ott. Végül három is volt és mind kellett. De örültem, hogy nem kell a sajátunkat vinni. Kevesebb nyűg.
Még előző este pakoltunk össze mindent, ami kell. Gégecsövet kellett feltekerni, szerszá-mokat összekészíteni. Vagy egy órán át rakodtunk a kocsiba, vaksötét volt, a mozgásérzéke-lő lámpa meg nem akarta érzékelni a mozgásunkat.

Nehéz volt a táska, tele mindennel, ami csak igazán fontos egy ember életében, mondhatni létszükséglet. Biosz, fizika, matek; könyvek, füzetek, gyakorlófüzetek. Minden, ami az élethez elengedhetetlen.
Kicsaptam az ajtót, majd vissza. Sötét volt még, korán mentem, későn jöttem. Setét-ből sötétbe. Hármat léptem, amikor először elcsúsztam. Zöld csúszásgátló szőnyeg volt a teraszon, persze, ahova lép az ember, ott nem. Szitkozódva lementem a lépcsőkön, aztán fél percig szarakodtam a kapu zárjával. Végül az a kulcs nyitotta, amit először is próbáltam, de akkor valahogy nem működött.

Képzeld el, állsz a sarkon, melletted elmegy egy villamos, ami meglehetősen tele van, pedig szombat este 11 óra 4 perc van, a többi ember a másik oldalon hánytat egy másikat, jönnek szemből, jönnek mögüled, mindenki boldog, mindenkinek van valami mondanivalója

A lakásba négy lépcsőn kellet lemenni. Két helyiségből, egy szobából és egy főzőfülkéből állt, mosókonyhából lett kialakítva. Az ablak alja egy szintben volt a járdával, nem lehetett szellőztetni, mert a szél befújta az utcáról a szemetet. A berendezést néhány, a legszükségesebb öreg bútor alkotta. A penészes falra, Képes Újságból kivett, 1968-as naptár volt tűzve, rajzszöggel. A mennyezetről lógó csupasz villanykörte vaksi fényénél, szalmaszőke, beesett arcú asszony zoknit stoppolt. A hajópadlóra tett linóleumdarabon két gyerek gombfocizott.

- Elégtelen. - Mondta a matektanár, hangjában cseppnyi kárörömmel. – Hát, Béki fiam, jövőre, veled ugyanitt. Hová jelentkeztél?
- Kertészeti szakiskolába.
- Bizonyára elszomorítja őket, de még egy évig kénytelenek lesznek nélkülözni becses személyedet.
Az osztály röhögött, a fiú vágott egy grimaszt, és megrántotta a vállát.

A lakás nagyon szép volt. Magán viselte a belsőépítész keze nyomát. A nappaliban harmincas évei közepén járó férfi, Godó György ült egy fotelban, és a hatalmas televízión rajzfilmet nézett. Szögletes arcát mintha szekercével faragta volna egy nem túl ügyes ács. Lapos orra, keskeny vágású, szürke szeme nem javított az összképen. A képernyőn az ostoba macska üldözte a csalafinta egeret. A férfi mereven bámulta őket, az esze máshol járt.

Harmincas, átlagos megjelenésű férfi lépett ki a kétemeletes elmegyógyintézet tetejére, de mielőtt még becsukhatta volna az ajtót, egy angyal is utána surrant. Gyönyörű volt, mint az angyalok általában.
- Okkal nem szóltam, hogy feljövök. - állt elé összeráncolva szemöldökét Thomas, a férfi. - Kicsit egyedül szeretnék maradni, kérlek tartsd ezt tiszteletben.
- A szobádban bármikor lehetsz egyedül. Mért kellett ehhez feljönnöd ide? - furcsállotta a fehér szaténruhás lény, bár a hangsúlyból sejteni lehetett, hogy ismeri a választ.

- Mostantól néma csend legyen kicsengőig! Aki megszólal, kirúgatom! - hallottuk egy hosszú hét péntek délutánján tanárunktól.
Mindenki próbálta elérni, hogy semmilyen hangot se adjon ki. Páran a padra dőltek és aludni próbáltak, mások fülhallgatóval tömték be fülüket és a ritmusra rázkódott lábuk, a nagy többség pedig a telefonjával játszott a pad alatt. A tanár szúrós szemmel nézett végig rajtunk, majd az ablakhoz sétált és becsukta, hogy azon keresztül se jöhessen be semmi zaj.

- Elnézést! Meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Négy óra tizenöt perc pontosan.
- Oh, köszönöm és bocsánat, hogy megzavartam az olvasásban.
- Nem zavar. Csak épp átfutom a mai sport híreket.
- Jajj, bocsánat, hogy rákérdezek, és nem is zaklatom utána tovább, de olvasta esetleg, hogy mikor lesz lomtalanítás a Bethlen utcában? Tudja hetek óta erre várok, de sehol semmi hír. Már lassan belefulladok a sok fölösleges kacatba.

Azt tudtad, hogy két évig teniszeztem? Még a szakiskolában. Borzasztóan játszottam, mégis arról álmodtam, hogy egyszer eljövök Wimbledonba. Ne érts félre, nem a bajnoki cím csábított. A nézőtér feltáratlan pezsgése hívott magához. Olyan volt nekem, mint a zárt üvegszekrény apáék hálószobájában.

Apró Erdő, Róki és NyuszToni ideiglegesen közös kunyhója
2019 05. 05.

Róki a kunyhó egyik sarkában gubbasztott összegömbölyödve, akár egy törött szárnyú kismadár, és zokogás rázta testét.
- Mi van, már megint egy gagyi szappanoperát néztél? - lépett be NyuszToni.
- Asz... Asz... Asztalfiókok vagyunk. - nyögte ki harmadikra a róka, mert a sírástól rázkódó állati test, megnehezíti a kommunikációt.

Szürke még a reggel, ősz van.
Nedves macskaorr szuszog nyakunkba, hangos dorombolásra ébredünk. Még lopunk egy picit a takaró melegéből, majd irány a konyha. Menet közben ételt töltünk a cicatálakba, arcot mosunk félig éberré, toporogva várjuk a kávét.
Kávéillat, cigifüst, csend, világosodó égbolt. Lassan felébrednek a szavak is.

Apró Erdő, Róki és NyuszToni ideiglenesen közös kunyhója
2019 10. 16.

- Tudtad, hogy sok ember fél a Boldogságtól? - kérdezte NyuszToni.
- Azt se vágom mi az, akkor honnét tudhatnám? - húzta meg a vállát Róki, de aztán elgondolkodva folytatta. - Bizonyára valami ijesztő dolog lehet, ha félnek tőle.

Azt mondták, a legnehezebb időszak akkor következik, miután felébred az ember, az altató hatása pedig kezd kimenni. Nem sokat tévedtek.
Mikor az első rúgást megéreztem, már a szívemben hordtam a sorsát. A kilencedik hónap második napján tartottunk. Éppen a rózsaszín rugdalózót simogattam.

Orsós Géza honvéd a nagyatádi laktanyában szolgált harckocsizóként, a múlt század nyolcvanas éveinek elején. A zászlóaljnál mindenki ismerte és kedvelte. Parancsnokai is a keresztnevén szólították. Kerek arcú, tankosnak kissé magas, esetlen mozgású legény volt. Karja, lába mintha lazán lett volna testéhez fércelve. Gyakran szerzett kék foltokat a harckocsi szűk, csupa fém belsejében. Észből nem kapott sokat, viszont a Sors kárpótolta azzal, hogy a szívét telerakta szeretettel, jó szándékkal. Valószínűleg ő volt Svejk reinkarnációja.

Egy autóból rakták ki. Fekete, kurta lábú, nagy fülű, cseppet sem szép, vagy bájos. Orra körül már őszült. Mukinak hívták. Gazdája, egy idős asszony, három héttel korábban, péntek hajnalban lett rosszul. Elvitte a mentő, és többet nem jött vissza. A ház üresen maradt. A szomszédok etették, de mikor beköltöztek az új tulajdonosok, mennie kellett.

1. fejezet - Kezdet

- Ébresztő! - szólt be anya a szobámba egy átlagos hétköznap, ám az ágy hívogató érzése erőteljesebbnek bizonyult, még anya szavánál is, így még mindig a takaróm alatt próbáltam magamban azt kívánni, hogy bárcsak hétvége lenne. Ám, mivel ez nem lehetséges, így anya türelmetlen hangját hallottam meg ismét arra „ösztönözve”, hogy kelljek fel.

Hol volt, hol lehetett volna máshol, mint a nagy magyar puszta egyik csücskében, az Óperenciás tengeren innen, Nagymihály falujában. Ott esett meg ez a történet, ami lehet igaz volt, de az is lehet, hogy nem. Ezt talán csak Ida néném tudta volna megmondani, de sajnos ő már a mennyei pletykapadok egyikén szórja szét legendáit, az ég angyalai között.

Tihamér ezen a reggelen is ugyanúgy pattant ki az ágyból, mint általában, amikor megszólalt ágya mellett az ébresztőóra. Hunyorogva végigpásztázta szemeivel a hálószobáját, felhúzta a redőnyt, hogy eloszlassa a félhomályt, majd odabotorkált a fürdőszobához. Miután elvégezte folyóügyeit, különös dologgal folytatta a reggelt. Izgatottan az asztalához rohant, amelyen ott hevert a "bibliája": a Magyar Szólások- Közmondások Kézikönyve. Minden reggel fölcsapta a kézikönyvet egy oldalon. Rábökött látatlanban egy közmondásra, és meg volt győződve arról, hogy az lesz az aznapi útmutatója.

A hangár ablakán át nézte, ahogyan odakint a hó csendesen hullott. Szemét kicsit vakította a kinti fehérség és a holdfény, de olyannyira tetszett neki, hogy valami különös érzés kerítette hatalmába abban a percben. Szárnyai kókadtan csüngtek mellette, de nem vonszolhatta hosszasan, mert az érzékeny bőrredőkben a kifeszíthető hártyák kilyukadnának járás közben, ha nem zárná össze őket. És az, hogy belátható időn belül újra repülni tudjon, egyelőre lehetetlennek tűnt.

Hanna elmúlt negyvenéves. Sokat szomorkodott egyedülléte miatt. Egy éve hagyta el élete legnagyobb szerelme, aki végül még ki is nevette a kétségbeesett nőt. Egyszobás albérleti lakásából csak akkor mozdult ki, ha munkába ment, vagy ha az nagyon szükséges volt. Egyre több problémája volt az elalvással. Könnyebb altatóval próbálkozott, de a hajnali ébredéseket így sem tudta elkerülni. Rettegett ezektől az óráktól. Csak forgolódott az ágyban. Hiába számolt, hiába próbált ki filmekből ismert gyerekes trükköket, semmi sem segített. Legtöbbször kialvatlanul indult munkába.

Kovácsné Cirok Andrea a híd díszes korlátján állt egy ideje.
Nem tűnt úgy, mintha gondolkodott volna eközben, de belül pörögtek a gondolatai.
Főleg azon merengett, hogy hiányzik majd valakinek, ha megteszi, amire készül?
Talán a macskájának igen, de a két tetű férfinak, akiknek nagy részben köszönheti az egész cirkuszt, azoknak bizonyosan nem fog.

A tizenhét éves Zita átölelte Ibolyát, aki épp aznap töltötte tizenötödik évét.
- Isten éltessen, Ibi. Ezt küldte neked ajándékba a kedvenc oroszlánod – mondta és büszkén felmutatta jobb karját, amelyen egy dupla karmolás volt látható. Rajta a vér még alig alvadt meg.
- Bahar? Ezt Bahar csinálta?

Szembefordult a hálószoba ajtajával. Ha tévedett, már csak másodpercek vannak hátra életéből.

Csak három lépés, és nem kéne többé minden elutasítás után újra és újra foggal-körömmel kapaszkodnia a Reménybe. Csak három lépés, és az élet ezernyi nyűge is köddé válna pár pillanat alatt.

Aztán elkezd esni az eső. Az egyik szárán még sárga virágú, a másikkal már fehér ejtőernyőket szélnek eresztő pitypang mellett a tücsök hátrébb húzódik a lyukban, feladja a párzásra hívó és területet kijelölő koncertet, ahogy egy kövér esőcsepp épp a két csápja között találja el. Távolabb a kecskebékák is egyre halkabbra fogják a brekegést, aztán az esőtől megzavart szúnyogokra figyelnek inkább a széles leveleken ülve.

Az 1982-es év elejét írtuk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A keskeny nyomtávú, nyírségi kisvasút mozdonya elszántan tört előre két kocsit húzva maga után a hófedte homokdombok között. Ta-ta-ta-tatt, ta-tatt, ta-ta-ta-tatt, ta-tatt! Az utazóknak néha az az érzésük támadt, hogy a kocsik mindjárt elszabadulnak a sínekről - olyanokat ugranak az ide-oda hullámzó, tekergő vasúti sínen. Jobbra, jobbra, balra lök, majd balra, balra, jobbra ránt, megállás nélkül. Aztán valahogyan mégis minden alkalommal ott marad minden a helyén, és csörög-csattog tovább a szerelvény, hogy másfél óra alatt tegye meg az alig huszonhét kilométeres távolságot Nyíregyháza és Ibrány között.

Délután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt.