Amatőr Művészek Fóruma

A nő magába roskadva ült a magas sziklaszirten. Kihalt az egyébként forgalmas hegytető, a kirándulók ilyenkor már alszanak; neki nem jött a szemére álom, felmászott kedvenc helyére. Gyakran járt ide, amikor reménytelennek érezte jövőjét. Csípős volt az idő, vékony kabátján átfújt a szél, reszkető karját keresztbe fonta. Szüksége volt egy kis csendre, távol a világ zajától. Szeretett egyedül lenni gondolataival, most senki nem zavarta nyugalmát – legalább utoljára nem –, ám hamar rájött, hogy téved, zaj ütötte meg a fülét.

Furcsa zsibbadást éreztem az altestem táján, és amikor lenéztem, elhűlve láttam, hogy hiányoznak a lábaim. Teljesen. Deréktól lefele egyáltalán nem volt semmi, csak a nagy üres levegő. Akkor egy pillanatra megijedtem.
De csak egy rövid pillanatra, mert fájni nem fájt, mozogni tudtam, szóval ahogy a pánik alábbhagyott arra a következtetésre jutottam, ha a helyváltoztatás megy, minek aggódni. Még akár vicces is, ahogy nézzük. Próbaképpen kislisszoltam a konyhába, hogy magamhoz vegyek egy doboz jéghideg Staroprament.
Míg lassan kortyolgattam a borostyánszínű italt, azon tűnődtem, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Változhattam volna például óriás csótánnyá, mint Kafka hőse, Gregor Samsa.

Szomorkás, nyárvégi délelőtt, két gyerek üldögélt az iskola melletti téren, a vén juharfa alatt. A szőke, mosolygós, fekete szemű Annamária, és a szeplős, elálló fülű, csorba fogú Tárnoki. Csillag alakú levél ereszkedett, lassan. Egy unatkozó, lesben álló szellő elkapta, kicsit röptette, majd beletette a homokozóba.
- Már csak egy hét és hetedikesek leszünk - sóhajtott a lány.
- Én, nem biztos - húzta el a száját, Tárnoki.
- Tényleg! Indulj, ha elkésel, Sav dühös lesz, és tutira elhúz.
- Megvársz?
- Persze.

Valami hajt, ez szinte bizonyos. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi, csak folyton ez az idegesítő sürgetés, ez a francos késztetés. A végén még… ah, inkább hagyjuk. Pedig már reggel éreztem, de sietni kellett, pörgős hétfő elé néztünk, nem értem rá analizálgatni az érzéseimet.
Alagútból ki, alagútba be, hegyre föl, hegyről le. Zakatol az élet, kattognak a kerekek, csikorognak a fogak, nincs megállás, nincs kiszállás, soha egy perce. Csak menetelünk előre, konokul leszegett fejjel, mint langyos nyúlfingok a nyári éjszakában.
Le kéne már nyugodnom, tudom, de egyszerűen nem megy. Itt mélyen belül teker, forr, ördögien kavarog valami, valami, ami… Őrület! Az jut eszembe, talán egy Jäger segítene, vagy kettő… esetleg három…

R-dimenzió, 2022. 04. 20.

- Evakuáljátok az Önzés, a Harag és a Gyűlölködés hadoszlopait lelketekből, és akkor jó eséllyel előrenyomulhat a Béke. - kérte Róki a teljes emberiségtől, mivel nem szokása elaprózni a dolgokat
- Róka létedre ez olyan szintű mondat volt, mintha én mondtam volna. - veregette vállon szavaival a vörösbundást, és önmagát is egyszerre Nyúl Béla, a tapsifülesek vezetője. Állítólag a demokrácia mellett tette le a voksát, ami azt jelentette nála, hogy az lesz, amit én mondok, és punktum.

Kissé álmosító volt ez a kellemes, vasárnapi, ebéd utáni délután, pedig mindenfelé harsogott a kései tavasz.
Mintha utol akarná érni magát a természet, roskadoztak a virágoktól az utcákon az orgonafák, és az udvarok kertjeiben a cseresznyefák fehérlő pattogatott kukoricával vonták be zöldellő faágaikat.
Milliónyi szirom, vattacukros álmok.

Becsöngettek az utolsó órára. A hatodik A osztályban, csendben, fegyelmezetten várták a gyerekek a tanárt. Irigykedve hallgatták, a B-sek terméből átszűrődő zajokat. Ordítozást, nevetést, gyanús robajokat.
Nyílt az ajtó, s osztályfőnökük, egyben matektanáruk, Magor bácsi lépett be. Fiatal kora ellenére, nem szerették. A köznyelvben Savnak nevezték, mert olyan maró gúnnyal feleltetett, hogy a legfelkészültebb nebulót is meg tudta ríkatni. Mindig jól fésült haját, folyton igazgatta, apró, ravasz, fekete szemével áthatóan vizslatta diákjai arcát. Ő volt az egyetlen, aki magázta a gyerekeket.

Tibi a délutáni bevásárlást intézte a közeli multiban. Feje kótyagos volt még, nem rég járt le a hosszú műszak a gyárban, és hazafelé beugrott.
Ahogy figyelmesen sétált az áruval megrakott pultok között, azon tűnődött, mi az, ami kellhet otthonra. Sorra vette a dolgokat, latolgatta az árakat. Várta otthon a család, a gyerekek, és a felesége, akivel lassan már húsz éve voltak együtt.
A piros címkés termékek akciósak voltak, és Tibi előszeretettel vásárolta ezeket. Nem vetette fel a pénz, hiába dolgozott három műszakban. Nem voltak gazdag szülei, nem örökölt, lottón se nyert soha. Mindent, amije csak volt, maga teremtett elő azzal, hogy fiatal kora óta keményen dolgozott. Megszokta már, hogy húzza az igát, nem volt ezzel gond, beletörődött, élni muszáj volt.

Két szarka-pár szállt le egymással szemben egy fa koronájára. Nem ismerték egymást, de az egyik férj máris megszólalt:
- Nahát, de jól áll magának ez a fekete-fehér – mondta a másik feleségének.
- Jaj, köszönöm szépen. Igazán kedves – jött a hölgy válasza.
- Te meg miket beszélsz? – mordult rá a férje. - Komolyan veszed az ilyen jöttment bókját? Mi az, hogy fekete-fehér? Hát mi a fene lenne? Minden szarka fekete-fehér!
- Hát, ez azért akkor is kedves volt.

Csak véletlen volt, hogy a két hatodik osztály egyszerre ment kirándulni, ugyanoda. Nem barátkoztak egymással. Az A-ba jártak a jó módú, befolyásos szülők tehetséges gyermekei, a B-be, a maradék.
A két osztály, vidám, májusi reggelen gyülekezett az iskola előtt. Az égen néhány bodros bárányfelhő kergetőzött a langyos szélben.
A B-sek osztályfőnöke, Margit néni, az idősödő, gömbölyded tanerő számolta a gyerekeket. Egy szeplős, elálló fülű, csorba fogú keszeg fiúhoz érve, elkomorodott a tekintete. Levette valószínűtlenül vastag pápaszemét, megtörölte, s abban reménykedett, mire visszarakja, a látomás eltűnik.

R-dimenzió, Apró Erdő, Róki és NyuszToni közös kunyhója
2022. 03. 11.

– Én vagyok a megoldás az emberek jelenlegi legfőbb problémájára. – húzta ki magát Róki büszkén.
– Az elhízásra? – hagyta abba a Netezést NyuszToni.

Kőbányai homályos

1.

– Csókulom a kezét. Kérnék szépen egy kőbányai homályost.
– Kőbányai micsodát? Ja, értem!
A pincérnő nem sokáig váratta az idős férfit, mert csupa-festék öltözékéből ítélve csak munka közben surranhatott be a Sarkiba. Ismerte ezeket, akik képtelenek kivárni a munkaidő végét. Megkapta a sörét.

Kistomi kirobbanó formában volt, főleg mióta a kick-boksz edzéseket a konditeremmel kombinálta. Ezalatt a pár hónap alatt sokat fejlődött technikailag és szépen megerősödött.
Ütései, rúgásai gyorsabbak, pontosabbak lettek, állóképessége, taktikai tudása rohamosan javult. A sok edzés meghozta gyümölcsét. Az edzők is elismerően nyilatkoztak róla. Végre megjött az önbizalma.
Izgatottan várta a kedd délutánt. Kidolgozott izmai a fekete póló alatt kellemesen feszültek, várták a megmérettetést.

- Lányok, végezetül van egy jó, és egy rossz hírem. – Fejezte be a hétfő reggeli eligazítást a főnökasszony.
Levette a maszk miatt folyton bepárásodó szemüvegét. Megtörölte, hegyes orrára biggyesztette, majd hosszú, vékony karjaival szélesen gesztikulálva folytatta.
- Kaptunk húsz százalék béremelést, viszont megvonják a területi pótlékot.
- Fél éve is csökkentették a pénzünket. - Szólt közbe egy duci fiatalasszony. – Így alig keresünk kevesebbet, mint tavaly ilyenkor.
- Lényeg, hogy a rádióban, meg a tévében jól hangzik.
- Nem politizálunk! – Emelte fel a hangját a főnökasszony. – Mindenki tudja a dolgát. Munkára, hölgyeim.

Egy fehér, ovális szoba közepén állok és a nyitott erkélyajtón keresztül a végtelen óceánt bámulom. Percekig állok így, miközben a szél sós permetet vág az arcomba. A nagy víz haragoszölden morajlik és a fehér tajtékos hullámok ütemesen nyaldossák a partot.
A szoba berendezése puritán. Csak egy franciaágy, leterítve egy fekete selyem lepedővel, nem messze tőle zongora. A falon széles, lapos tévé, alatta igényes Hifi, egyébként tágas tér, bőven van hely.

R-dimenzió, Apró Erdő, Róki és NyuszToni közös kunyhója
2022. 02. 14.

– Ha Istentől kérdezhetnél egyet, mi lenne az? – kíváncsiskodott Róki.
– Hát, hogy van-e a mennyben Internet. – vágta rá NyuszToni, mire a vörösbundás pár pillanatra a tenyerébe temette az arcát, de aztán összekapta magát.
– Erre én is tudom a választ. Nincs rá szükség, mert ott boldogan létezik mindenki. Persze, ha koedukált a mennyország... – hagyta nyitva a mondatot, titokzatos arcot vágva.
– Miedukált? – kérdezett vissza a tapsifüles, mert a világ összes szavát még ő sem ismerhette.

– Az telhetetlen, aki úgy érzi, hogy a Szeretetből sosem elég? – kérdezte Róki, és hirtelenjében saját maga sem tudta, hogy milyen válasznak örülne a legjobban.
– Igen. – vágta rá előtte lebegve a kis növésű nyuszitündér látszólag közömbös arccal, ám meglapult egy annyira titokzatos mosoly ajka egyik gödröcskéjében, hogy még a ravaszdi sem vette észre.

1975. november 8. 19: 00 óra Szombat, Egonék albérlete


Csöngettek. Egon ajtót nyitott, és a küszöbön ott állt Ágoston két lány társaságában. Az egyik Emese volt, a végzős orvostanhallgató, akit Egon már jól ismert. Bevezette őket Gerzson szobájába:
- Sziasztok! - üdvözölte a megjelenteket – Emese ezt a meglepetést! Hogyhogy eljöttél?
- Ágoston meghívott! - felelte Emese
- Így van! - mondta Ágoston – Tapasztalataim szerint jobban sikerülnek a szeánszok, ha a nemek aránya kiegyenlítettebb. Ő pedig a barátnőm, Zsanett!

- Na ez jó volt! - nevetett Gerzson – Hol is tartottunk?
- A szakirodalmi háttérről érdeklődtél – felelte Ágoston
- Ja, igen! Mindez nagyon érdekes magyarázat a tárgyak mozgására..... és szerinted mi mozgatja a töltéseket?
- Szerintem ki fogod találni!
- Fogalmam sincs...

Másnap este 8-kor Gerzson és Egon lementek a Lilla bárba. Mi Gézával szorosan a nyomukban voltunk. Miután Egon beazonosította a telefonban megadott személyleírás alapján a barna hajú szakállas fiatalembert, odamentek az asztalához:
- Sziasztok! - köszönt az idegen – Melyikőtökkel beszéltem telefonon?
- Velem! - válaszolta Egon
- Te volnál Egon?

Már éjfél felé járt az idő, amikor megszólalt Géza:
- Ideje megleckéztetnünk a kis köcsögöt amiért leprimitívezett engem a kubikosnál!
- Mit akarsz csinálni?
- Hallottál már a lidércnyomásról? Most megnézheted, hogyan működik a gyakorlatban!
Ekkor odamentünk Egon ágyához, aki mélyen aludt. Géza ráült a mellkasára, miközben mereven nézte. Egonon látszott, hogy egyre nyugtalanabb az álma és szaporábban veszi a levegőt. Végül rémületében kinyitotta a szemét, ezzel egy időben pedig úgy tűnt mintha lebénult volna, képtelen volt megmozdulni. Ekkor megszólalt Géza:

A háztömbből kilépve Gerzson és Egon elindultak a belváros felé. Végiggyalogoltak a Csapó utcán, majd kiértek a Vörös Hadsereg útjára a Nagytemplom elé. Szorosan mögöttük haladtunk, most nem éltünk a térugrás lehetőségével, hiszen nem tudtuk hol laknak. Időnként váltottak pár mondatot a tanulmányaikkal kapcsolatosan, de az nem volt túlságosan érdekfeszítő. Néha járókelők jöttek velünk szembe de nem vettek rólunk tudomást, simán keresztülgyalogoltak rajtunk. Ez is szokatlan új élmény volt nekem. A Nagytemplomtól továbbmentek a Református Kollégium felé:

Már beesteledett, mire Géza visszatért a lakásomba. Ránéztem a faliórára, még három perc volt hátra 6 óráig:
- Nos, készen állsz? - kérdezte Géza
- Igen, részemről mehetünk.
- Nagyszerű! A találkozó a kubikos lakásán lesz este 6 órakor.
- És hol lakik az illető?
- Egy másik randa betonkaptárban. Csapó utca 76. VIII. emelet 30. ajtó

Mikor felébredtem, a másnaposság kellemetlen érzése helyett, könnyűnek és frissnek éreztem magam. Mikor kinéztem az ablakon a holdsarló már feljebb kúszott az égen, ugyanakkor kelet felől már pirkadni is kezdett. Úgy gondoltam ideje leoltani a villanyt hiszen természetes fényben mégiscsak egészségesebb a pihenés. Odamentem a villanykapcsolóhoz, hogy eloltsam a lámpát, de amikor megnyomtam a kapcsolót a kezem egyszerűen átszaladt rajta és belenyúltam a falba.

A szobában, csak az falióra ketyegett, halkan. A súly leért, az óra fél tizenegykor elhallgatott. A csendre, sovány, karikás szemű öregasszony kapta fel a fejét.
- Fel kéne húzni. – Gondolta, de nem mozdult.
Fekete Thonet hintaszékben üldögélt, sötétszürke, apró mintás otthonkában. Se ő, sem az óra, sem a szék, nem illett a modern, világos bútorok közé.

Érettségi után 1995-ben rögtön elkezdtem munkát keresni, mert mindenáron dolgozni akartam. Hittel és reménnyel álltam neki keresni. Naponta végigböngésztem az újság "munkát kínál" rovatát, de mindig szomorúan tapasztaltam, hogy számomra nincsen olyan munka, amit el tudnék végezni. Lelkileg kiborultam, mert nem azért tanultam, hogy egész életemben szociális segélyen éljek.

Időpont: 1975. október 30. Csütörtök, Debrecen, Fácánkakas söröző

Miután megittam az utolsó korty sörömet is, úgy éreztem, hogy fokozatosan egyfajta védőernyő keletkezik a testem körül, amely „rideg üvegpáncélként” vonta be az aurámat. Emiatt a környezeti zajok csak korlátozott mértékben jutottak el hozzám, többek között a kocsmáros felém intézett erőteljes „Záróra! ” kiáltása is. Lassacskán mozgásra bírtam fáradt testemet, amelyet teljesen átjárt az alkohol okozta zsibbadás, és kiléptem a sötét utcára. A kinti hűvös levegő némileg felfrissített és a „rideg üvegpáncél” is fokozatosan szertefoszlott. Így aztán elindultam az óváros girbegurba utcáitól a frissen épült Fényes Udvari tízemeletesek felé, ahol a tanácsi bérlakásom várt a megérdemelt éjszakai pihenésre.

A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni ahogy közeledtünk az átmeneti lakhelyemhez. Mire megálltunk azt hittem szívrohamot kapok. A ház nagyon kis helyes volt. Szép zöld kerttel, illatozó virágokkal és harmonikus légkörrel csak úgy, mint a szomszéd hajlékok. És ott állt Aliz is. Ez a nő letagadhatott volna 10 évet legalább. A kisugárzása fiatalos és jámbor volt. Ez óriási megkönnyebbülés volt számomra. A legrosszabb eshetőségeket véve féltem, hogy egy rideg nő fog rám várni. De Aliz kisugárzása a ridegség ellentéte volt. Mosolyából csak úgy áradt a kedvesség.

A csendőrök jelenléte meglepett és elképzelni nem tudtam mi keresnivalójuk van itt.
- Jó estét! Keresztes Jázmin? - Tudakoztak a nevemet illetően. Nekem gombóc keletkezett a torkomban és csak nehezen tudtam megszólalni.
- Igen én volnék. – Nyögtem ki esetlenül.
- Nos sajnálattal kell közölnünk, de az édesanyád autó balesetet szenvedett az éjszaka.

Jázmin kiment az istállóba és befogta lovait. Túlságosan szomorú volt ahhoz, hogy itthon üljön. Elmegy egyet szánkózni, a friss levegő jót tesz neki, s a lovakat is megjáratja legalább. Jól kizokogja magát, s megnyugszik a lelke. Imádta a telet, olyan romantikus volt számára, ahogy fehérbe öltözik a táj. A fekete fák végre menyasszonyi ruhát öltenek.

10 évvel később...
- Biztos nem kérsz egy szálat? – kérdezte Beni már vagy 5x-re és egy slukk cigarettát tartott felém ismét.
- Mondtam, hogy nem. – válaszoltam kicsit ingerülten.
- Mit idegenkedsz a bagótól? Mindenki szív. Nem tudod mi a jó’. Egy szál cigitől még senki nem halt meg. – kapcsolódtak be a többiek is.
Erre tudtam volna mit válaszolni, de feleslegesnek tartottam vitatkozni velük.

- Jázi, mit csináltál?! – Üvöltötte Anya torkaszakadtából.
Sokkos állapotomban nem tudtam mit válaszolni. Csak álltam a konyhánkban és lapulva hallgattam anya szidását. A szemei villámokat szórtak és sok kicsi ránc jelent meg a homlokán. Nagyon mérges volt. Azt hiszem valami olyanról is üvöltözött, hogy nincs pénzünk megjavítani az általam széttört padlót. Bűntudatom volt és hibásnak is éreztem magam, de egy hang se jött ki a torkomon. Se egy bocsi, se egy sajnálom. Rosszul esett, hogy Anya így ordibált velem. Monológjában most szünetet tartott és kérdőn nézett rám.

A vonatról leszállva Jenő úr tanácstalanul nézett körül Tuskóvégfalva nagyvárosinak cseppet sem mondható vasútállomásán. A hatvanas évek ízlésvilágát tükröző állomásépület állapota Jenő úr szerint nem állt volna ellent egy kisebb szélnek sem.
Főnöke határozott utasítására utazott vidékre és ez tűnt eddigi élete nagy kalandja, ugyanis Jenő úr élete eddigi ötven évében egyszer sem hagyta el a főváros olyan megszokott világát.

A játszótér tele volt velem egykorú, virgonc gyerekekkel. Felnéztem Anyára, mire ő barátságosan bólintott és eleresztette kicsiny kezemet, hogy utamra engedjen. A hirtelen szabadságtól nem is tudtam melyik játékot próbáljam ki először. Az óvodában mindig hintázni szoktam, ez volt a kedvencem. Így ez után kutattam nagy serényen. Meg is pillantottam nem messze két hintát, melyek ülése piros színben pompázott és zöld lánccal voltak felakasztva. Az egyiken egy fonott hajú, pöttyös szoknyát viselő lány ült, ám a másik szabad volt. Sietősen odaszaladtam, nehogy valaki elfoglalja az áhított játékomat.

Amolyan átlagos, szomorkás hangulatban volt. Fekete szürkés idő volt, a kopár fákon egyetlenegy madár sem ült. Pedig hogy szerette a kis stigliceket, akik piros és sárga tollruhácskájukban úgy néztek ki, mint a bohócok. Tél beálltával mindig tele volt az ablakpárkány napraforgóval, dióbéllel, hogy aranyos kis madárkái éhen ne haljanak. Jázmin még a verebektől sem sajnálta az eleséget, mert ők is Isten szép madárkái.

Katolikus családból származom, de sohasem gyakoroltam a vallást igazán. Nem éreztem rá késztetést, édesanyám sosem kért rá, hogy imádkozzak. Mégis, néha mondott nekem imákat. Amikor távol voltam tőle, messze idegenben, elalvás előtt az intézetben, a kemény priccsen összegömbölyödve, halkan zokogtam, hogy a többi gyereket fel ne ébresszem. Úgy hiányzott édesanyám ölelése. Minden este felidéztem arcukat, úgy imádkoztam értük.

Elvesztettem az én aranyos, Bogár nevű kis pulikutyámat. Apu, s tesóm vették a vásárban az öklömnyi bogárfekete göndör szőrű kiskutyát. Bogárfekete kis szeme kíváncsin nézett szerteszét új otthonában. Nagy örömmel fogadtuk a kis jövevényt, aki az ölemben aludt el, majd egy dobozba tettük éjszakára. Nem alhat kint alig egy hónaposan a hűvös szeptemberi éjszakában, szegényke még az új helyét sem szokta meg.

Leszaladtam este a kis közértbe, mert megéheztem. Benyitottam, de nem volt egy árva lélek sem. Ez merőben szokatlan jelenség, főleg az esti órákban. A pénztárnál se állt senki, pedig csíptem a csinos eladónőt. Randizhattam volna vele, de lekéstem, mert bátortalan voltam. Talán legközelebb jobban ráfekszek a dologra.

Csaszi András, nyugalmazott, aranykoszorús órásmester, végignézett az ünnepi terítéken. Szögletes, ráncoktól barázdált arcán, elégedett mosoly ült. A lakomához minden előkészítve, a torta, tizenhárom gyertyával, a hűtőben várja végzetét. Még egy kanalat egyenesre igazított, mikor megcsörrent a régi, tárcsás telefon.

– Szia anya! Már nagyon vártalak!
– Szia Sacika! Siettem, ahogy tudtam. Hogy van az én nagylányom?
– Kicsit fáj kezem a sok szuritól. Ha felemelem, akkor nem érzem annyira. Látod, így ni!
– Látom, látom.
– Anya, nem felejtettél el valamit?