Amatőr Művészek Fóruma

Jó ideje lebegek a finoman hullámzó tengeren. A percek óráknak tűnnek, míg mozdulatlanságommal tartom magamat a felszínen. A megfelelő légzéstechnika sokat számít. Abban is segít, hogy kitisztuljon az elmém, miközben gondolataim rendeződnek.

Zsóka néni ritkán mozdult ki otthonról. Volt, hogy napokig nem látták még a szomszédjai se, de ezt betudták a rokkantnyugdíjas eseménytelen élet részének. Ilyenkor csak a bejárati ajtón át kiszűrődő televízió hangjából tudták, hogy lakik ott valaki. Bettina, Zsóka néni harmincas éveiben járó leánya nemigazán tudta feldolgozni anyja eltűnését.

Kiugrottam a tizedik emeletről. Nem elkeseredettségemben, hanem csak úgy. Mondhatni a hecc kedvéért. Mindenki azt gondolná, hogy lepottyantam és azonnal szörnyethaltam. De nem. Más történt azon a délután. Életben maradtam, sőt, nagyon is élveztem, ami ezután következett. Legalábbis az elején. Rám másképpen hatott a gravitáció ereje. Tömegvonzás helyett kaptam egyfajta tömegtaszítást. Talán egy felfelé ívelő angyal-ösvényt ajándékoztak az égiek. Kitárt karokkal emelkedtem a halvány bárányfelhők irányába.

- Értse már meg, Bayer bácsi, nem akarom megvenni. Nem tudok mit kezdeni vele. – Szólt ki a pult mögül, a nagydarab, kövér, pirospozsgás hentes. Kolbásznyi ujjával a fogát piszkálta. Vele szemben alacsony, sovány öregember állt. Háta, enyhén hajlott. Olyan hatást keltett, mintha felsőtestét, hatalmas orra húzta volna előre. Karján, ódivatú, nehéz, sötétszürke, posztó télikabát lógott. Színehagyott kék szeme, esdeklőn tapadt a másik, vörös arcára.

A nyolcadik b-ben, biológia órán, a szokásos műsor ment. Pappdave járkált a teremben, lármázott, papírgalacsinokkal dobálózott. Alattvalói tapsoltak, nevettek. Az ablak melletti sorban, a harmadik padban ülő lány, nagyon unta. Mozgékony, szív alakú arcán utálkozó kifejezés ült. Seszínű, boglyas haja miatt, a Pitypang névvel illették az osztályban. Jobb volt, mint a régi iskolájában, ahol Rackának, vagy Birkának szólították.

Egész életemben vágytam, hogy lovagolhassak. Ha alkalmam adódott rá, nem kellett könyörögni, mindjárt lóhátra pattantam. Imádtam szabadon mozogni, a ló egyenletes, ritmusos mozgását felvenni.

- Elmehetnek, de ne találkozzunk többet. – Tárta szélesre a fogdaajtót, egy fiatal rendőr.
Két negyven év körüli férfi állt fel a vaságyról.
- Nézzék át a holmijukat, és itt írják alá. Itt vannak az igazolványaik, Nekop Gyula, Végh Ferenc. – Folytatta a rendőr. – Majd levélben kapnak értesítést.

Kuss lehajtott fejjel ült a templomkertben a padon, és megpróbált nem odafigyelni korgó gyomra hangjaira. Hűvös szél fújt, ezért összehúzta magán rongyos felöltőjét és a lábujjait mozgatta szakadt bakancsában, hogy ne gémberedjenek el a hidegtől.

Átlagos hétfő munkába menet. A buszmegállóból a gyár felé igyekvő tömeg egy zombifilm statisztákkal spékelt jelenetére emlékeztet.
Másnaposan, az elkerülhetetlenbe beletörődve vánszorog a nép munkába. Egy dolog van, ami kissé érdekesebbnek ígérkező nappá teheti a mait. Megjönnek az új felvételis dolgozók.

Lassan szürkül. A nap a látóhatár alá bukik egy utolsó fénysugárral búcsúzva a mai naptól.

Fázósan húzom össze magamon a kardigánt. Elmúltak a selymes nyári esték, hűvös őszi szél kergeti a sárga leveleket az út szélén. Megszaporázom a lépteim, hogy gyorsabban hazaérjek. Nem érzem magam túl komfortosan.

1956-ban a forradalom idején, anyai nagyszüleim egy baranyai kisfaluban éltek Szilágypusztán.

Ez egy régi uradalmi birtok volt, egy kastéllyal, s körülötte cselédházak álltak. A későbbiek során a kastélyból irodák, illetve a cselédházakból családi házak lettek. Jobbára azok laktak itt, akik az állami gazdaságban dolgoztak.

Nem a legkellemesebb, ha az ember olyan helyzetbe kerül, ami a mindennapok monoton egyformaságából kizökkenti.
El is mesélem nektek, hogy mi is történt ma velem.
Minden bizonnyal ismerős szituáció, ha egy számotokra fontos dologban egy hivatalos szervnél el kell járni.

Megfagy a lelke, teste egészében remeg, szíve majd kiugrik a helyéről a félelemtől. Torka kiszáradva, mégis kiabálva beszél, közben rohan anyja életéért. Az a drága, őszinte lelkű csontsovány édesanyja ott fekszik az ágyában életéért küzdve. Halkan könnyezik, pedig nem szabadna magát felzaklatnia. Lánya félelmét látva zokogásba tör ki.

1998-ban egy németországi sérültek eszközbemutatóján vettem részt. Volt ott minden, csak a pénztárca bírja. Mennyivel fejlettebb és felkészültebb volt ez az ország a sérültek életének megkönnyítése céljából. Az is igaz, hogy mozgássérültként semmilyen segédeszközt nem használtam, így nem is tudhattam, hogy megy ez nálunk. Néztem a különböző segédeszközöket, s mind mellett el tudtam menni szívfájdalom nélkül.

Sok éve járom már a családi birtokot. Apám mindig birtoknak nevezte az egy holdas szőlőjét, ami szőlőből, szántóföldből és gyümölcsösből állt. Számára a birtoka volt a mindene, idejárt hétköznap, hétvégén, s ünnepnapkor.

Csonkatáró három italboltja közül a legkisebben, félhomály és csend uralkodott. A nehéz sötétítő függönyöket összehúzták, az ajtót becsukták, így próbálták kint tartani a déli forróságot. A légypapír körül álmosan keringett néhány légy és szúnyog. A lámpával egybeépített ventilátor surrogásához halkan kattogva kontrázott egy cigarettatöltő masina.

Megbillent alattam a ladik. A gumicsizma megcsúszott a nedves deszkákon.
Közel jártam hozzá, hogy be kelljen mutatnom az úszótudományomat.
Gyula bátyám kissé elfordítva a fejét a vizet bámulta. Gondolom nem a törpeharcsák fekete hátát nézte.
- Elcsúsztam. Mondtam neki.

1944, augusztus
Pécs
- Neve? kérdezte Krug százados a maga poroszos, nyugtalanító stílusában. Akcentusa szinte semmi se volt, pedig csak a háború alatt tanult meg magyarul.
- Gróf Sztingray Antal, nem változott tegnap este óta, mikor a pezsgőt küldtem önnek, és a… - a mondatot már nem tudta befejezni, Fufu ugyanis termetét meghazudtoló sebességgel termett ott, hogy serpenyő méretű tenyerével lekeverjen neki egy isteneset.

Szófia lepillantott a Kőbánya H42 megaépület belső gyűrűjét alkotó betonkorlát fölött a szédítő mélységbe. A keringetőrendszer által keltett meleg, bűzös húzat belekapott szalmaszőke hajába. A légáramlaton csomagokat szállító drónok egyensúlyoztak. A túloldali korlátokat és falakat graffitik, vibráló neon logók és LED panelek borították, amiken fényreklámok úsztak és váltogatták egymást végtelenítve. Az épület felül fedett volt; a nap soha nem sütött be.

A sirályok meredeken vetődtek a tó vízébe. A csobbanást követően vizet fröcskölve újra a magasba emelkedtek, némelyiknek sikeres volt a fogása. Árnyékaik telepettyezték a Loc Gossiát Gossia városával összekötő hidat. Vika zihálva szaladt a híd peremén századok óta ácsorgó, a madarak által meggyalázott szobrok alatt. A hátán egy nagy, háromszög alakú sötét bőr tök imbolygott. A másik kezével a holmijait tartalmazó kis zsákot próbálta a vállán tartani, de állandóan lecsúszott kibillentve az egyensúlyából. Végül feladta és inkább a hóna alá szorította.

Vika leereszkedett a hűvös pincébe. Lassan lépkedett végig a homályos és visszhangos folyosón. A gyomra összeszorult, részben az éhségtől, részben a félelemmel vegyes izgalomtól. Újra megerősítette magát a döntésében, ahogyan napközben már számtalanszor, meg fogja csinálni, akármi is történjen.

–… a felelőtlenség önmaga büntetése, ezért értelmetlennek látom a dolog további eszkalálását. Ami pedig az én felelősségemet illeti, bocsánatot kérni nem fogok. Főként, mert fölösleges lenne és lényegében haszontalan. És én nem szeretek haszontalan erőfeszítéseket tenni, különösen, ha van mód a helyzet megoldására.
A nő hangja nyugodt volt és kellemes, akár egy patak csobogása.

A tiszta éjszakai eget csillagok százai pettyezték, amik pislákoló bogarakként táncoltak a Hold korongja körül a Gossia-tó finoman hullámzó tükrén. Loc Gossia sötétségbe burkolózott, azonban az oldalán egy apró fénypont szentjánosbogárként pislákolva kúszott végig a folyosó ablakai mögött.
Irina felemelte a kezében éles fénnyel világító pici gömböt, ami megvilágította a szorosan mellette sétáló Aliyát és Vikát. Az alakjaik által vetett magas, groteszk árnyékok a díszes mennyezetről lebámulva követték őket.

Tizennyolc éve, hogy Maya és Rosalinda testvérpárt elválasztották egymástól.
Rosalinda minden reggel lekerékpározik a falu közepén álló kúthoz egy kosár virággal. Mindig oda teszi a kút szélére és elmegy. Délután pedig visszakerékpározik – mikor odaér azzal szembesül, hogy a virágcsokor eltűnik a kút széléről.

Fényes ezüstfolyóként ragyogta be a hold a kietlen utcát. Egy derűs, mozgalmas nyári nap után egyenesen hátborzongatónak tűnhetett az éjszaka hangtalansága. A tiszta éjszaka száraz, illatos levegőt hozott Slighttown városába. A holdfény néhol megcsillant egy-egy elhullajtott szemeten.

Vika léptei tompán visszahangoztak a lemenő nap fényétől homályos folyosón. Kezében egy kosarat vitt, benne szépen összehajtogatott tiszta ágyneműk. Gépiesen lépett be a szobákba, kicserélte a paplanokat, aztán ment tovább a következőhöz.
Az oktatók lakószárnya mindig csendes és üres volt. Az oktatók a közeli Gossia városában éltek, így a szobák az idő jelentős részében üresen álltak és csak vendégoktatók vagy más látogatók használták őket. Ennek ellenére mindig tisztán és rendben tartották őket a Loc Gossiában uralkodó rend és fegyelem jegyében.

Vika összedörzsölte a lepedőt, hogy kiszedje belőle azt a különös, sötét foltot, majd újra a lavórban lévő víz alá nyomta. A kezei be voltak ráncosodva a nedvességtől. Aliya újabb vizes lepedőt terített a szárítókötélre, majd meghúzta a kötelet, amire egy csigás szerkezet tovább vitte helyet adva a következőnek.
– Az biztos, hogy akiből ez kijött, az már nincs életben – mondta Irina egy lepedőt feltartva, amin egy hatalmas, vörös folt éktelenkedett. – Szerintetek ez egy ember volt? Szerintem inkább három.

– Nevetségesen néztek ki. A féleszű, a mérges törpe és az aggódó anyukájuk.
Meira de Dorkianba az Elemek Terme előtt futottak bele. Vika megremegett és még jobban összehúzta magát.
– Nem vicces mások baján szórakozni, Meira – förmedt rá Aliya. – Akkor sem volt vicces és most sem az.

A kupolán lévő résen átszűrődő fénysugár már elérte a terem közepét, amikor Vika sorra került. Idegesen bámulta a fénykört és a benne szálló pörszemcséket. Merlara Almar magiszter sápadt ajkai bátorítóan mosolyogtak a lányra. Vika azonban kevésbé találta a mosolyát bátorítónak és barátságosnak, miután a mágusnő ugyanezzel a mosollyal nézte végig az előtte próbálkozók szenvedéseit. Ahogyan vért köpködtek, lebénultak a végtagjaik és kiabáltak a fájdalomtól.

Merlara Almar zavarba ejtően más stílust képviselt, mint amihez Vika Loc Gossiában hozzászokott. A sötét tünde mágusnő sokkal barátságosabbnak és elérhetőbbnek tűnt, mint korábbi oktatóik. Sápadt ajkai mindig mosolyogtak, senkit nem hordott le vagy utasított rendre; a megszokott szigor és fegyelem légköre feloldódott. A lányok közti óvatos sutyorgásból beszélgetések lettek. A magiszter egyenesen buzdította őket, hogy tárgyalják meg a demonstrációit és magyarázatait.

Irina fintorogva a hasát markolászta.
– Nem kellett volna lekésni a reggelit.
– Igazán? – Aliya szemei megvillantak. – És ez kinek a hibája?
– Ha nem állsz le tollászkodni, odaértünk volna.
– Ha nem lennél ennyire gyerekes, akkor nem csak odaértünk volna, de a mosodába se kellene mennünk.

Irina hangosat nyögve kinyújtózkodott, lerugdosta magáról a takarót és felült. Szőke lobonca mögül álmosan hunyorogva nézett körbe a szobában, majd egy nagyot és hölgyhöz egyáltalán nem illőt ásított. Az ajtó zörögve kinyílt és Aliya lépett be, az arcára azonnal kiült a bosszúság.
– Már megint ez, Irina?
A szőke lány fel sem nézett, csak az ágya szélén ülve vakaródzott tovább.

Forró, júliusi nap ígérkezett. Az öreg, háromemeletes ház vastag falai kint tartották a hőséget. A lakókat szinte hanyatt lökte a meleg, amint kiléptek a kapun. Kora reggel, kicsi öregasszony lépett ki az utcára, apró mintás otthonkában, mamuszban. Az utca túloldalán, rég bezárt gépgyár telephelye volt. Udvarát felverte a gyom, félig ledöntött kőkerítését összefestették. Az öregasszony szeretett hajnalban ott üldögélni. Ilyenkor még nyugalom van. Csak a soha nem pihenő város távoli morajlása hallatszik. Az első külvárosi villamos szuszog egy-két utassal a központ felé.

Megállt. Abbahagyta a céltalan-céltalan? -járkálást a kerítés mellett. Addig föl-alá járt gondolataiba mélyedve-süppedve. Agyában fogócskáztak a Mi? -k, a Hogyan? -ok és a Miért? -ek. Összekapaszkodtak, nevetgéltek, csakazértsem hagyták magukat megválaszolni! Már belefájdult a feje. De hirtelen megpillantotta a pókhálót. Ott függött a kerítés drótjai közt.

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.

Már megint itt van.
Hallom, ahogy végig csoszog a nappali padlóján a szürkületi homály szűrt
fényében.
Elbújok egy szegletben, ebben a börtönnek is beillő szűk fémdobozban.
Rettenet fut át rajtam, ahogy ezeket a hangokat hallom.

Péntek este volt, a fogászati rendelés hétig tartott. A férfi, akinek Dr. Pálfalvi Péter a gyökértömését készítette, hatra volt berendelve. Aznap ő volt az utolsó és az orvos titkon remélte, hogy utána már nem esik be senki.
Péter fáradtnak és elhasználtnak érezte magát, már semmi másra nem vágyott, csak hazamenni, letusolni, bekapni pár falatot, inni egy-két sört, aztán elfeküdni a díványon és nézni valami jó filmet.

A Kutya kicsi korában került az Emberhez. A férfi akkor mélyponton volt. Munkáját elveszítette, párja faképnél hagyta, és ahogy az emberek között nem ritka, barátai eltünedeztek. Egy bádogszürke téli délután sötét gondolatokkal baktatott hazafelé az üres lakásba. A nyüzsgő aluljáróban egy asszony kölyökkutyákat kínált kosárból. A nő, a rengeteg ember között, már messziről, csak őt figyelte, mintha rá várna. Az Ember hirtelen ötlettől vezérelve kiválasztotta a legaranyosabb barna gombócot.

Unottan bámulom a tévé világító képernyőjét. Soha semmi érdekes, csak mindig ezek az buta és üres reklámok… Behunyom fáradt szemem, és a hüvelykujjammal masszírozni kezdem. Annyira határozottan, hogy szinte fáj.
Rám tör megint, az undorító, száraz köhögés. Tétova mozdulattal a poharamért nyúlok, a számhoz emelem, és kihörpintem a maradék langyos sört.

Dr. Epstein egy zseniális, de bogaras és különc tudós volt. Zoknit például soha életében nem hordott, viszont érdekes napszemüvegeket és mumifikálódott csirkefejeket gyűjtött. Kevés szabadidejét főleg azzal töltötte, hogy egy otromba, kicsorbult tubán bluest játszott. Napestig lehetne sorolni még ezerféle furcsa szokását, ám nem ez a lényeg.