Amatőr Művészek Fóruma

Azt mondták, a legnehezebb időszak akkor következik, miután felébred az ember, az altató hatása pedig kezd kimenni. Nem sokat tévedtek.
Mikor az első rúgást megéreztem, már a szívemben hordtam a sorsát. A kilencedik hónap második napján tartottunk. Éppen a rózsaszín rugdalózót simogattam.

Orsós Géza honvéd a nagyatádi laktanyában szolgált harckocsizóként, a múlt század nyolcvanas éveinek elején. A zászlóaljnál mindenki ismerte és kedvelte. Parancsnokai is a keresztnevén szólították. Kerek arcú, tankosnak kissé magas, esetlen mozgású legény volt. Karja, lába mintha lazán lett volna testéhez fércelve. Gyakran szerzett kék foltokat a harckocsi szűk, csupa fém belsejében. Észből nem kapott sokat, viszont a Sors kárpótolta azzal, hogy a szívét telerakta szeretettel, jó szándékkal. Valószínűleg ő volt Svejk reinkarnációja.

Egy autóból rakták ki. Fekete, kurta lábú, nagy fülű, cseppet sem szép, vagy bájos. Orra körül már őszült. Mukinak hívták. Gazdája, egy idős asszony, három héttel korábban, péntek hajnalban lett rosszul. Elvitte a mentő, és többet nem jött vissza. A ház üresen maradt. A szomszédok etették, de mikor beköltöztek az új tulajdonosok, mennie kellett.

1. fejezet - Kezdet

- Ébresztő! - szólt be anya a szobámba egy átlagos hétköznap, ám az ágy hívogató érzése erőteljesebbnek bizonyult, még anya szavánál is, így még mindig a takaróm alatt próbáltam magamban azt kívánni, hogy bárcsak hétvége lenne. Ám, mivel ez nem lehetséges, így anya türelmetlen hangját hallottam meg ismét arra „ösztönözve”, hogy kelljek fel.

Hol volt, hol lehetett volna máshol, mint a nagy magyar puszta egyik csücskében, az Óperenciás tengeren innen, Nagymihály falujában. Ott esett meg ez a történet, ami lehet igaz volt, de az is lehet, hogy nem. Ezt talán csak Ida néném tudta volna megmondani, de sajnos ő már a mennyei pletykapadok egyikén szórja szét legendáit, az ég angyalai között.

Tihamér ezen a reggelen is ugyanúgy pattant ki az ágyból, mint általában, amikor megszólalt ágya mellett az ébresztőóra. Hunyorogva végigpásztázta szemeivel a hálószobáját, felhúzta a redőnyt, hogy eloszlassa a félhomályt, majd odabotorkált a fürdőszobához. Miután elvégezte folyóügyeit, különös dologgal folytatta a reggelt. Izgatottan az asztalához rohant, amelyen ott hevert a "bibliája": a Magyar Szólások- Közmondások Kézikönyve. Minden reggel fölcsapta a kézikönyvet egy oldalon. Rábökött látatlanban egy közmondásra, és meg volt győződve arról, hogy az lesz az aznapi útmutatója.

A hangár ablakán át nézte, ahogyan odakint a hó csendesen hullott. Szemét kicsit vakította a kinti fehérség és a holdfény, de olyannyira tetszett neki, hogy valami különös érzés kerítette hatalmába abban a percben. Szárnyai kókadtan csüngtek mellette, de nem vonszolhatta hosszasan, mert az érzékeny bőrredőkben a kifeszíthető hártyák kilyukadnának járás közben, ha nem zárná össze őket. És az, hogy belátható időn belül újra repülni tudjon, egyelőre lehetetlennek tűnt.

Hanna elmúlt negyvenéves. Sokat szomorkodott egyedülléte miatt. Egy éve hagyta el élete legnagyobb szerelme, aki végül még ki is nevette a kétségbeesett nőt. Egyszobás albérleti lakásából csak akkor mozdult ki, ha munkába ment, vagy ha az nagyon szükséges volt. Egyre több problémája volt az elalvással. Könnyebb altatóval próbálkozott, de a hajnali ébredéseket így sem tudta elkerülni. Rettegett ezektől az óráktól. Csak forgolódott az ágyban. Hiába számolt, hiába próbált ki filmekből ismert gyerekes trükköket, semmi sem segített. Legtöbbször kialvatlanul indult munkába.

Kovácsné Cirok Andrea a híd díszes korlátján állt egy ideje.
Nem tűnt úgy, mintha gondolkodott volna eközben, de belül pörögtek a gondolatai.
Főleg azon merengett, hogy hiányzik majd valakinek, ha megteszi, amire készül?
Talán a macskájának igen, de a két tetű férfinak, akiknek nagy részben köszönheti az egész cirkuszt, azoknak bizonyosan nem fog.

A tizenhét éves Zita átölelte Ibolyát, aki épp aznap töltötte tizenötödik évét.
- Isten éltessen, Ibi. Ezt küldte neked ajándékba a kedvenc oroszlánod – mondta és büszkén felmutatta jobb karját, amelyen egy dupla karmolás volt látható. Rajta a vér még alig alvadt meg.
- Bahar? Ezt Bahar csinálta?

Szembefordult a hálószoba ajtajával. Ha tévedett, már csak másodpercek vannak hátra életéből.

Csak három lépés, és nem kéne többé minden elutasítás után újra és újra foggal-körömmel kapaszkodnia a Reménybe. Csak három lépés, és az élet ezernyi nyűge is köddé válna pár pillanat alatt.

Aztán elkezd esni az eső. Az egyik szárán még sárga virágú, a másikkal már fehér ejtőernyőket szélnek eresztő pitypang mellett a tücsök hátrébb húzódik a lyukban, feladja a párzásra hívó és területet kijelölő koncertet, ahogy egy kövér esőcsepp épp a két csápja között találja el. Távolabb a kecskebékák is egyre halkabbra fogják a brekegést, aztán az esőtől megzavart szúnyogokra figyelnek inkább a széles leveleken ülve.

Az 1982-es év elejét írtuk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. A keskeny nyomtávú, nyírségi kisvasút mozdonya elszántan tört előre két kocsit húzva maga után a hófedte homokdombok között. Ta-ta-ta-tatt, ta-tatt, ta-ta-ta-tatt, ta-tatt! Az utazóknak néha az az érzésük támadt, hogy a kocsik mindjárt elszabadulnak a sínekről - olyanokat ugranak az ide-oda hullámzó, tekergő vasúti sínen. Jobbra, jobbra, balra lök, majd balra, balra, jobbra ránt, megállás nélkül. Aztán valahogyan mégis minden alkalommal ott marad minden a helyén, és csörög-csattog tovább a szerelvény, hogy másfél óra alatt tegye meg az alig huszonhét kilométeres távolságot Nyíregyháza és Ibrány között.

Délután folyamán Frangepán György mozigépész egyszer csak összeesett kedvenc foteljában, és azonnal meghalt.

Az alig tizenhárom éves, pöfeteggomba fiú, aki sajnos nem szenvedhette a számok tudományát, és alig volt képes megérteni, hogy vajon kettő meg kettő az miért is négy, és nem öt? Feszélyezett tétovasággal, és halálraítéltek rettegésével lépett ki a gusztustalan okádék-zöld táblához, amikor szólította az új matektanárnő.

Moziban voltam a napokban. Igazi modern moziban. Kényelmes, párnás fotelek, jó rálátás, 3D-s film, Dolby Stereo hangzással. A film után eszembe jutott kiskamaszkorom filmszínháza, Ibrány közepén. A vendéglővel szemben, az út másik oldalán állt. Modern, lapos tetejű panelépület, maga a megtestesült szocialista jövő.

- Látja, uram, amott azt a hegyet? Azon van az a tengerszem, amelyet kérdezett tőlem az imént. Tudja, persze. Akkor azt is tudja, mi áll a partján?

Tudtam. Persze, hogy tudtam, hisz pont azért jöttem ide, hogy megnézzem, megvizsgáljam, mennyi az igazságtartalma annak a legendának, amely a szoborról szól a tengerszem partján.

Egy ragyogó márciusi reggelen történt, Árád városából a Holt-tengerhez az Ein Gedi Spa-ba lefelé menet, hogy a minibuszban méláztam a ragyogó reggel pompázatos üdeségén, időnként fölnéztem a Júdeai sivatag megejtő szépségű, naponta látott, de soha meg nem unható, aranyos fényben fürdő dombjaira, s egyszer csak mit látok?

A fák halkan suttogtak az esti szélben. Lábaiknál egy asszony lépkedett. Szoknyája és vastag köpenye megviselt volt, a nyirkos levegőtől nedvesen tapadt testére, hosszú, valamikor szőke haja most fénytelenül simult fejére, egy-két tincs élt csak önálló életet, arca körül tekergőzve. Gondolatai messze előtte jártak, ott, ahol véget ér az ösvény, ott, ahol talán megpihenhet.

Én ott voltam múlt szombaton, amikor a vért alvasztó csend elidőzött a mezők felett, s a nap furcsa négyzetmintás felhőkön átderengett. Az estébe hanyatló délutánnak ideges atmoszférája volt, mintha nagy energiák tétlenségbe szorulva őrlődtek volna. Tudtam, hogy a fenevad már hat parasztot megölt a mezőkön.

„Teltek-múltak a napok, egyre közelebb és közelebb kerültünk egymáshoz Káinnal. A telefonos beszélgetések napi rendszerességűvé duzzadtak, és ha éppen nem értünk rá szóban kommunikálni, akkor Messengeren tartottuk a kapcsolatot. Azt kihagytam a történetből, hogy sajnos nem a szomszédban lakott, így a találkozást nehezen tudtuk megoldani, viszont olyannyira rá voltunk éhezve egy idő után a másik jelenlétére, hogy az sem ért nagy meglepetésként, amikor egy hét elteltével este, egyik haverjával való iszogatás során küldött egy hangüzenetet. Széles vigyorral az arcomon hallgattam meg arra számítva, hogy biztos valami alpári hülyeséget szeretne közölni velem a részegségével takarózva.

Zakatoló vonat haladt keresztül a síneken. Városoknak hűlt helye a lomha erdő csendjében, hol megállás nélkül szaladt el a zötyögő gépezet. Az idő hűvös volt, ám enyhe szellő sem lengette a fák leveleit, a kihalt mindenség még a kék eget is szürkére festette. Era az ablaküvegnek döntötte elnehezedett fejét, meleg lehelete párát hagyott maga után. Nőies ujjával egy szívet rajzolt bele. „Kibaszott disznó szív. ” Nem azért tette, hogy ezzel prezentálja a külvilág felé, milyen szerelmes is ő, inkább a megszokás és a minta egyszerűsége vezérelte. Utána dühében az egész rajz az elmúlásé lett azonban, ahogyan egy határozott mozdulattal végigsiklott rajta kardigánja ujjával.

Megjegyzés: Folytatása következik...

- Pucold meg a halat! - adta ki az utasítást az asszony. A kislány rémülten nézett.
- Megint egy feladat, ha nem csinálom, kikapok - gondolta.
Keserves tekintetet vetett a fadaraboló rönkön tátott szájjal, dülledt szemmel, kimerevedve pihenő, ezüstszínű szörnyetegre. Az asszony magára hagyta, megint magára hagyta.

– Annyira fontos a szeretet ünnepe! Annyira nem szabadna, hogy a pénzből vett ajándékokról és a nagy zabálásokról szóljon – gondoltam és sóhajtottam egy hatalmasat.
A magam részéről eldöntöttem, hogy sok fontos szempont miatt rendkívül visszafogottan és nagy-nagy méltósággal közelítek az ünnephez.