Amatőr Művészek Fóruma

Ültünk a kandallónál, Josefine és én. A két szipirtyó.
Josefine közel a kilencvenhez, én valamivel fiatalabban. Agg boszorkák, - így gondoltam magunkra, kedélyes nyugalommal és könnyed derűvel. Ennyi idősen az ember rendelkezhet már öniróniával. Hálát adtam a Jóistennek, hogy nem buggyantam még meg, hogy nem zápult meg az agyam, amire pedig a koromból adódóan simán számíthatnék már. Ketten maradtunk, Josefine-nel, a két nővér a huszonegyedik századból.

--Hát nézze meg uram, nem jópofa növény?
A banktisztviselő felém fordította számítógépe monitorát, és rám villantotta bűbájos mosolyát. Sandán a képernyőre tekintettem. Azért megfordult a fejemben, hogy ennek nincs ki a négy kereke, vagy egyáltalán, nincs egy darab kerék sem a fejében, de ezt elvetettem. Mégis csak épelméjűnek kell lennie, ha ebben a székben ül, itt a bankban, és pénzügyi tanácsokat osztogat hozzám hasonló laikusoknak. Jópofa növény?

Mottó: „Magyarországon évről évre egyre több gyerek tűnik el. Míg 2011-ben 10 ezer 400 esetet regisztráltak, tavaly már 20 ezret. Az eltűnt gyerekek többsége egy héten belül előkerül. Azonban minden évben van 100-200, akiről semmit sem tudnak kideríteni. ”

Dombvár, százhatvanezer lakosú, nyüzsgő folyóparti település. Az utóbbi néhány évben rohamos fejlődésnek indult. Az apró, külvárosi házakat lassan teljesen felfalják a központból terjeszkedő modern lakótelepek, áruházak. A kikötőbe, szinte folyamatosan érkeznek északról, fával megrakott uszályok, melyek a bútorgyárat, és a parttól kissé távolabb lévő papírgyárat etetik.

Megint karácsony volt. Nagy pelyhekben hullott a hó és a város lassan kezdett retkes mézeskalácsillatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos keményre fagyott hóra.

Fürge Hód sietősen kaptatott felfelé a fák közt az ösvényen. Mokaszinos lábával halkan lépkedett, ügyesen kerülgetve a száraz gallyakat, amik elárulhatták volna a jelenlétét. A Varjú törzsbéliek méltán híresek arról, hogy nesztelenül lepik meg az áldozataikat.
A táj, amelyen járt változatos volt: dombok, ritkás erdők és száraz cserjések váltogatták egymást. Elszórtan nagy mohos sziklák jelezték, hogy a folyón túl már a hegyek kezdődnek.

Úgy alakult, hogy némi pénzügyi tranzakció okán, használnom kellett a Netbankot. Csodálatos kis alkalmazás – korunk vívmánya –, mellyel időt, pénzt és fáradságot spórolok meg, mivel nem kell elbattyognom a bankba személyesen. Szeretem a technikát, mert jobbá teszi az életünket.

T. egy multinál dolgozott informatikusként. Ez a nap is úgy indult, mint a többi, egész nap a kábeleket dugdosta. Elvágyott a monotóniából, saját vállalkozást szeretett volna. A barátnője is noszogatta, hogy ideje lenne végre otthagynia azt a munkát, amit nem szeret. Igaz, az ilyesmit mondani könnyű.

Téglásbokor ötvenhét házból állt. A környéken ez a település volt a legnagyobb. A kilencvenes évek elejéig téglagyár, mellette agyagfejtő működött, eltartva az ötvenhét családot. Azóta folyamatosan pusztul. Mára, a gyárból minden mozdíthatót elvittek, földes padozatát felverte a gyom, a bányagödrök szeméttelepként szolgálnak. Ha nagyon felgyűlik a hulladék, meggyújtják. Sokáig ég és szinte állandóan füstöl. Bent a központban, már csak a romos, kifosztott mozi, a bezárt postahivatal, a betört ablakú, üres ABC, és a csöppnyi iskola emlékeztet a jobb időkre.

A Nap ereszkedő korongja sárgára festette a dombon magasodó várat, az alatta elterülő kis város hegyes tetejű házikóit és a körülöttük látszólag a végtelenbe nyúló széles mezőket. A keleti szél lágyan söpört végig a füves dombokon és fütyült az éles sziklákon, a magas fű hullámzott akár a tenger.

Ősz, fákrol hulltak levelek, szomorú voltam, szerettem volna elbújni valahová ahol csak
magamba lehetek, távol mindenkitöl, az emberek zajátol mert tudtam senki nem értene.
Város közepén egy kis tó ami a kedvence környékbelieknek, főleg gyerekeknek.
Késő este volt, csillagok az égbolton, a hold fénye tükrözött a tavon. Nem láttam egyetlen
lelket környéken ami kicsit szokatlan nekem.

Szépséges öböl, különösen amikor kék. Olyankor, mikor az ég is kék felette. Most nem kék, most áthatolhatatlan a szürkeség, vadul tombol a szél, felkorbácsolja a tengert. Az ég is haragos. A hullámok már-már felcsapnak ide a partra, ahol ül egy padon, pedig a kavicsos part, az lenn van, legalább öt méterrel lejjebb.
Dühöng a szél, a hullámverések habossá válnak, felcsapnak, majd visszahúzódnak... ezt ismételgetik már vagy fél órája. Előrejelezték a vihart, készült rá, itt az esőkabát mellette a padon. Látni akarja, hogy tombol. Elejétől a végéig. Látni akarja, mert az ő lelkében is vihar dúl, eszeveszett vihar. Éppen ilyen tajtékos hullámok tombolnak benne, mint amit itt lát maga előtt.

– Sziasztok! Bejöhetek? Nyitva vagytok? – kérdezte T úr, miközben felsőtestével behajolt a picinyke bolt ajtaján.
– Persze, jöjjön csak be nyugodtan! – válaszolta udvariasan a magasabb eladó.
– Kell ez az izé? – lobogtatott meg T a kék színű szájmaszkot.
– Á, nem. Nem muszáj.

Pierre kivette a szájából a pipáját, és jól marokra fogta. Megigazította a sapkáját és lassan baktatott felfelé az Atlanti-óceán partján a világítótorony felé. A szél a víz illatát hozta, és lágyan megcirógatta napcserzett, borostás ábrázatát. Csendes volt az alkonyat, a Breton partvidék vadregényes tája hozzátartozott Pierre mindennapjaihoz. Itt élt amióta az eszét tudta, és itt is fog meghalni egyszer.

Normál zsúfolt szerda délután az óvárosi postán. Meleg, tömeg, izzadság, türelmetlenség. Mi kell még?
Az utcáról gyanús külsejű férfi lép be, arca nagy részét maszk takarja, szemével a terepet fürkészi. Elindul, végigmegy a sorok között, majd határozottan az egyik pénztárablakhoz lép. Az ablaknál egy terebélyes asszonyság várakozik a küldeményére, hatalmas teste groteszkül tornyosul a többiek fölé.

Ma este is csapattuk kicsit, mármint Én meg az Audim. Jah meg a szőke is ott volt, aki a csajom, valami Gabi. Toltuk ahogy bírtuk. Halljátok, irtó baba amikor a konyakmeggy piros A3-as 1. 8-as benzin turbós gépállat, a 180 lovacskával gyorsulni kezd alattam. Chip tuning, négy karika, kingofdöród. – Vágod?

Pethő Feri szerette a munkáját. Több mint harminc éve tolta a biciklit az utcákon, nem zavarta a téli fagy, a latyak, vagy a nyári rekkenő hőség, a vakító napsütés. Megszokta, ismerte a rá bízott körzeteket, fejében térképszerűen rajzolódott ki az útvonal melyet nap, mint nap végigjárt.

Pál Gábor jókedvűen ébredt. Nagyot nyújtózott, ízületei recsegtek. Érezte, valami különleges történik ma vele. Talán sikerül lelket verni az öreg autóba, amin hónapok óta dolgoztak barátjával. Reggeli után induláshoz készülődött.
- Hova mész? – Kérdezte anyja. – Nincsenek óráid?
- Tavaszi szünet van. Átmegyek Mayer Zolihoz.
- Mayer Zoli. Nem szeretem, hogy vele barátkozol. Csokit lopott a közértben.

Emma tánti imádta a macskákat, volt is neki mindenféle kicsi, nagy, hosszú és rövid szőrű, minden színben, amit csak el lehet képzelni. Egy szép kertvárosi házban éldegélt kis nyugdíjából a nyolc macskájával. Minden nap már jó korán ott sündörögtek körülötte, amikor a reggelit porciózta. Pár éve egy nagy kóbor szürke kandúr csatlakozott a csapathoz, nem teketóriázott, hipp-hopp félrelökte a többit, hogy elsőnek férjen oda az etetőtálhoz.

Oliwia nyögve és nagyot rándulva riadt fel, kapkodta a levegőt. Ijedten nézett körbe, egy pillanatra nem ismerte fel, hogy hol van. Mikor a szédülés elmúlt, elkezdte felfogni a környezetét. Sárga lámpák homályos fénye töltötte be a vonat utasterét. A szomszédos ülésen egy fiatal pár ült. Oliwia emlékezett rájuk, ők is Feldkirchben szálltak fel. A szőke lány furcsán nézett rá, karcsú ujjaival meglazította a nyaka köré tekert szögletes mintákkal tarkított zöld kötött sálat. Oliwia megszívta az orrát és magára erőltetett egy barátságos mosolyt.

Vége volt az esti előadásnak, ilyenkor mindig együtt iszogattak –, Carrasco az erőművész és Öcsi a bohóc. Mindketten benne voltak már a korban, és egész életüket különböző cirkuszoknál töltötték. Most épp a Silver Mundoval járták a világot, immáron hetedik éve.
Carrasco lakókocsijának kis kályhájában otthonosan parázslott a tűz, miközben kint ólomszín felhőket kergetett a viharos szél. Öcsi felemelte az üveget:

Poros, fülledt nyári éjszaka volt. Céltalanul kóboroltam a szeméttel teli, koszos és sivár betonutcákon. Időnként felbukkant egy-két undorító rágcsáló és ideges cincogással futkározott élelem után kutatva, neki-nekiütközve a lábamnak. Nem bántottam őket. Annyira beleillettek abba a sivár környezetbe, hogy nem volt szívem belenyúlni az életükbe.

Különös dolog történt a minap. Az úgy kezdődött, hogy eldöntöttem: biciklizni fogok. Persze nem egyedül.
Mikor elindultunk megcsapott a szabadság. Azt hittem ezt az érzést csak filmekben tudják eljátszani. De nem. Valós volt. Az a fajta mikor azt hiszed bármit megtehetsz. Mert így is van. Akkor, csak a pillanatban léteztem.

A Rambler lassan közeledett a földön heverő alak felé. Minden lépése víg csilingeléssel jelzett: jön! A kopott, porral burkolt csizma alatt megcsikordult valami. Egy kavics. Nem! Egy fényszóró sárga prizmájának darabja. Ahogy a súlyos talpak elhúzódtak róla, megcsillant rajta a nap fénye. Egy bűnbe vitt ártatlan valódi tisztasága. Egy tárgy, amely eszközként jött a világra, hogy valakinek a javát szolgálja és most mégis önhibáján kívül fetreng a mocsokban.

Az öreg szürke, már negyedik napja bolyongott az őszi erdőben. Fogatlan ínye fájósan húzódott lassan-lassan bajusztalan szájában. Nem nagyon tudott már enni. Horpasza beesett, szőre megkopott a hosszú idők során. Bizalmatlanul pislogott a szél keltette neszek irányába. Nem bízott már senkiben.

Az öltönyös úr és a pincérnő

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Megült a rozoga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kifa-kult, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodótelepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Megállt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén. Megmaradt a wurlitzer plexijén, de nem a lemezek címeit suttogó papírfecniken, a száradt filcen sem, mert a plexi alatt voltak. A lemezek meg a wurlitzer gyomrában.

Természetesen a Magda ötlete volt. Nekem legalábbis sose jutott volna magamtól ilyesmi az eszembe. Arra már nem emlékszem, hogy valamelyik kedvenc ezoterikus weboldalán, vagy a Hihetetlen magazinban olvasott-e róla először, netán az előbbiek podcast-jaként funkcionáló szomszéd nőtől hallott a forrásról. Hetekig volt beszédtéma közöttük, aztán kettőnk közt is, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy amint a szükség úgy hozza, útra kelünk, hogy részesei lehessünk a csodának.

Csend van. Hamis csend. Hangos csend. Majd egy varázsütésre, megszólalnak a tücskök. Zene. Bona. Zaj, fülsértő és egyben lágy. Először, halk, altató, ahogy az ember ül a verandán a hintaszékben, egy Budweiserrel és lassan ringatja magát. Néz bele a semmibe. A sötétbe. Megnyugtató és misztikus, ijesztő. Mi van ott? Ki van ott?

Tönkre foglak tenni, megragadlak, mint egy sánta macskát, visszahúzlak, és csomót kötök rád. Előlem nincs menekvés, mindig ott leszek a szemed sarkában, amíg le nem érettségizünk. Összetörtél, és ezt sosem felejtem el, ha akarnám, sem tudnám, mert az első mindig első marad.

Apám azt mondta, nem kell létra, van ott. Végül három is volt és mind kellett. De örültem, hogy nem kell a sajátunkat vinni. Kevesebb nyűg.
Még előző este pakoltunk össze mindent, ami kell. Gégecsövet kellett feltekerni, szerszá-mokat összekészíteni. Vagy egy órán át rakodtunk a kocsiba, vaksötét volt, a mozgásérzéke-lő lámpa meg nem akarta érzékelni a mozgásunkat.

Nehéz volt a táska, tele mindennel, ami csak igazán fontos egy ember életében, mondhatni létszükséglet. Biosz, fizika, matek; könyvek, füzetek, gyakorlófüzetek. Minden, ami az élethez elengedhetetlen.
Kicsaptam az ajtót, majd vissza. Sötét volt még, korán mentem, későn jöttem. Setét-ből sötétbe. Hármat léptem, amikor először elcsúsztam. Zöld csúszásgátló szőnyeg volt a teraszon, persze, ahova lép az ember, ott nem. Szitkozódva lementem a lépcsőkön, aztán fél percig szarakodtam a kapu zárjával. Végül az a kulcs nyitotta, amit először is próbáltam, de akkor valahogy nem működött.

Képzeld el, állsz a sarkon, melletted elmegy egy villamos, ami meglehetősen tele van, pedig szombat este 11 óra 4 perc van, a többi ember a másik oldalon hánytat egy másikat, jönnek szemből, jönnek mögüled, mindenki boldog, mindenkinek van valami mondanivalója

A lakásba négy lépcsőn kellet lemenni. Két helyiségből, egy szobából és egy főzőfülkéből állt, mosókonyhából lett kialakítva. Az ablak alja egy szintben volt a járdával, nem lehetett szellőztetni, mert a szél befújta az utcáról a szemetet. A berendezést néhány, a legszükségesebb öreg bútor alkotta. A penészes falra, Képes Újságból kivett, 1968-as naptár volt tűzve, rajzszöggel. A mennyezetről lógó csupasz villanykörte vaksi fényénél, szalmaszőke, beesett arcú asszony zoknit stoppolt. A hajópadlóra tett linóleumdarabon két gyerek gombfocizott.

- Elégtelen. - Mondta a matektanár, hangjában cseppnyi kárörömmel. – Hát, Béki fiam, jövőre, veled ugyanitt. Hová jelentkeztél?
- Kertészeti szakiskolába.
- Bizonyára elszomorítja őket, de még egy évig kénytelenek lesznek nélkülözni becses személyedet.
Az osztály röhögött, a fiú vágott egy grimaszt, és megrántotta a vállát.

A lakás nagyon szép volt. Magán viselte a belsőépítész keze nyomát. A nappaliban harmincas évei közepén járó férfi, Godó György ült egy fotelban, és a hatalmas televízión rajzfilmet nézett. Szögletes arcát mintha szekercével faragta volna egy nem túl ügyes ács. Lapos orra, keskeny vágású, szürke szeme nem javított az összképen. A képernyőn az ostoba macska üldözte a csalafinta egeret. A férfi mereven bámulta őket, az esze máshol járt.

Harmincas, átlagos megjelenésű férfi lépett ki a kétemeletes elmegyógyintézet tetejére, de mielőtt még becsukhatta volna az ajtót, egy angyal is utána surrant. Gyönyörű volt, mint az angyalok általában.
- Okkal nem szóltam, hogy feljövök. - állt elé összeráncolva szemöldökét Thomas, a férfi. - Kicsit egyedül szeretnék maradni, kérlek tartsd ezt tiszteletben.
- A szobádban bármikor lehetsz egyedül. Mért kellett ehhez feljönnöd ide? - furcsállotta a fehér szaténruhás lény, bár a hangsúlyból sejteni lehetett, hogy ismeri a választ.

- Mostantól néma csend legyen kicsengőig! Aki megszólal, kirúgatom! - hallottuk egy hosszú hét péntek délutánján tanárunktól.
Mindenki próbálta elérni, hogy semmilyen hangot se adjon ki. Páran a padra dőltek és aludni próbáltak, mások fülhallgatóval tömték be fülüket és a ritmusra rázkódott lábuk, a nagy többség pedig a telefonjával játszott a pad alatt. A tanár szúrós szemmel nézett végig rajtunk, majd az ablakhoz sétált és becsukta, hogy azon keresztül se jöhessen be semmi zaj.

- Elnézést! Meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Négy óra tizenöt perc pontosan.
- Oh, köszönöm és bocsánat, hogy megzavartam az olvasásban.
- Nem zavar. Csak épp átfutom a mai sport híreket.
- Jajj, bocsánat, hogy rákérdezek, és nem is zaklatom utána tovább, de olvasta esetleg, hogy mikor lesz lomtalanítás a Bethlen utcában? Tudja hetek óta erre várok, de sehol semmi hír. Már lassan belefulladok a sok fölösleges kacatba.

Azt tudtad, hogy két évig teniszeztem? Még a szakiskolában. Borzasztóan játszottam, mégis arról álmodtam, hogy egyszer eljövök Wimbledonba. Ne érts félre, nem a bajnoki cím csábított. A nézőtér feltáratlan pezsgése hívott magához. Olyan volt nekem, mint a zárt üvegszekrény apáék hálószobájában.

Apró Erdő, Róki és NyuszToni ideiglegesen közös kunyhója
2019 05. 05.

Róki a kunyhó egyik sarkában gubbasztott összegömbölyödve, akár egy törött szárnyú kismadár, és zokogás rázta testét.
- Mi van, már megint egy gagyi szappanoperát néztél? - lépett be NyuszToni.
- Asz... Asz... Asztalfiókok vagyunk. - nyögte ki harmadikra a róka, mert a sírástól rázkódó állati test, megnehezíti a kommunikációt.