Amatőr Művészek Fóruma

- Na ez jó volt! - nevetett Gerzson – Hol is tartottunk?
- A szakirodalmi háttérről érdeklődtél – felelte Ágoston
- Ja, igen! Mindez nagyon érdekes magyarázat a tárgyak mozgására..... és szerinted mi mozgatja a töltéseket?
- Szerintem ki fogod találni!
- Fogalmam sincs...

Másnap este 8-kor Gerzson és Egon lementek a Lilla bárba. Mi Gézával szorosan a nyomukban voltunk. Miután Egon beazonosította a telefonban megadott személyleírás alapján a barna hajú szakállas fiatalembert, odamentek az asztalához:
- Sziasztok! - köszönt az idegen – Melyikőtökkel beszéltem telefonon?
- Velem! - válaszolta Egon
- Te volnál Egon?

Már éjfél felé járt az idő, amikor megszólalt Géza:
- Ideje megleckéztetnünk a kis köcsögöt amiért leprimitívezett engem a kubikosnál!
- Mit akarsz csinálni?
- Hallottál már a lidércnyomásról? Most megnézheted, hogyan működik a gyakorlatban!
Ekkor odamentünk Egon ágyához, aki mélyen aludt. Géza ráült a mellkasára, miközben mereven nézte. Egonon látszott, hogy egyre nyugtalanabb az álma és szaporábban veszi a levegőt. Végül rémületében kinyitotta a szemét, ezzel egy időben pedig úgy tűnt mintha lebénult volna, képtelen volt megmozdulni. Ekkor megszólalt Géza:

A háztömbből kilépve Gerzson és Egon elindultak a belváros felé. Végiggyalogoltak a Csapó utcán, majd kiértek a Vörös Hadsereg útjára a Nagytemplom elé. Szorosan mögöttük haladtunk, most nem éltünk a térugrás lehetőségével, hiszen nem tudtuk hol laknak. Időnként váltottak pár mondatot a tanulmányaikkal kapcsolatosan, de az nem volt túlságosan érdekfeszítő. Néha járókelők jöttek velünk szembe de nem vettek rólunk tudomást, simán keresztülgyalogoltak rajtunk. Ez is szokatlan új élmény volt nekem. A Nagytemplomtól továbbmentek a Református Kollégium felé:

Már beesteledett, mire Géza visszatért a lakásomba. Ránéztem a faliórára, még három perc volt hátra 6 óráig:
- Nos, készen állsz? - kérdezte Géza
- Igen, részemről mehetünk.
- Nagyszerű! A találkozó a kubikos lakásán lesz este 6 órakor.
- És hol lakik az illető?
- Egy másik randa betonkaptárban. Csapó utca 76. VIII. emelet 30. ajtó

Mikor felébredtem, a másnaposság kellemetlen érzése helyett, könnyűnek és frissnek éreztem magam. Mikor kinéztem az ablakon a holdsarló már feljebb kúszott az égen, ugyanakkor kelet felől már pirkadni is kezdett. Úgy gondoltam ideje leoltani a villanyt hiszen természetes fényben mégiscsak egészségesebb a pihenés. Odamentem a villanykapcsolóhoz, hogy eloltsam a lámpát, de amikor megnyomtam a kapcsolót a kezem egyszerűen átszaladt rajta és belenyúltam a falba.

Időpont: 1975. október 30. Csütörtök, Debrecen, Fácánkakas söröző

Miután megittam az utolsó korty sörömet is, úgy éreztem, hogy fokozatosan egyfajta védőernyő keletkezik a testem körül, amely „rideg üvegpáncélként” vonta be az aurámat. Emiatt a környezeti zajok csak korlátozott mértékben jutottak el hozzám, többek között a kocsmáros felém intézett erőteljes „Záróra! ” kiáltása is. Lassacskán mozgásra bírtam fáradt testemet, amelyet teljesen átjárt az alkohol okozta zsibbadás, és kiléptem a sötét utcára. A kinti hűvös levegő némileg felfrissített és a „rideg üvegpáncél” is fokozatosan szertefoszlott. Így aztán elindultam az óváros girbegurba utcáitól a frissen épült Fényes Udvari tízemeletesek felé, ahol a tanácsi bérlakásom várt a megérdemelt éjszakai pihenésre.

Könnyező medvém
Nem táncol többé

Pihennek az ágak, bokrok.
Pihennek a kerti fák.
Bolyonganak búsan sorsok.
Kicsit megállt a világ.

1.
Este tíz óra
Kezem vizem után nyúl
Kár; szívem száraz.

Már megint itt van.
Hallom, ahogy végig csoszog a nappali padlóján a szürkületi homály szűrt
fényében.
Elbújok egy szegletben, ebben a börtönnek is beillő szűk fémdobozban.
Rettenet fut át rajtam, ahogy ezeket a hangokat hallom.

Szótlanul az éjszakában,
Mint lenge fuvallat.
Elindulsz, s őszi szél
Pirongatja arcomat.

Harry holmes 28 éves negro electro technikus aki végzetsége után az első állása egy
New jersey szénbányában volt, amit kedvvel csinált, mindíg vidám és jó kedvű volt.
Ő csak akkor ment le a tárnába, ha valami probléma volt. A műszaknak vége jelezték a hibát amit ha nem korrigálnak másnap nem tudnak lemenni a tárnába a bányászok.

mikor már nem tudtad mi az amit látsz,
mikor már szétfeszített a bizonytalanság,
lehasítottál, hogy szemem tükrében láss,
láthasd végre önmagad, mit is csinálsz?

mikor már nem tudtad mi az amit látsz,
mikor már szétfeszített a bizonytalanság,
lehasítottál, hogy szemem tükrében láss,
láthasd végre önmagad, mit is csinálsz?

Érdekes ahogyan tapogatjuk ezt a tér-idő lufit....
Vajon ha megdöföm szétdurran?
Esetleg meglátnám álmodóm álmában álmomat álmodva
pontodban pontomat?

Oliwia nyögve és nagyot rándulva riadt fel, kapkodta a levegőt. Ijedten nézett körbe, egy pillanatra nem ismerte fel, hogy hol van. Mikor a szédülés elmúlt, elkezdte felfogni a környezetét. Sárga lámpák homályos fénye töltötte be a vonat utasterét. A szomszédos ülésen egy fiatal pár ült. Oliwia emlékezett rájuk, ők is Feldkirchben szálltak fel. A szőke lány furcsán nézett rá, karcsú ujjaival meglazította a nyaka köré tekert szögletes mintákkal tarkított zöld kötött sálat. Oliwia megszívta az orrát és magára erőltetett egy barátságos mosolyt.

Felszívódott eme határ:
a csillagos ég.

a vadvizek forrásaikat kezdték kutatni
az illatok borzolták a szirmokat
a színek bimbóba kértek bebocsátást
húrok keseregtek a dallamon
egyszerre már nem is voltak évszakok
és minden más se lett

Falu végén kicsi kunyhó,
alig látszik, a sok hótol.
Kéménye kialudt régen,
madár se száll fölében.

eddig azok voltunk
kik élni tanítottuk szavainkat
sóhajaink mérték csak
a kimondhatatlanok súlyát

A reggel bont most fátylat,
rozsdaszínű fodros takarót,
látod a homályban veszni a tájat,
a vörösben izzó Földgolyót.

Horizont ívet lélegezz lelkembe, Kozmosz,
zenitre függő tekintetben égő Napot.

- Látja, uram, amott azt a hegyet? Azon van az a tengerszem, amelyet kérdezett tőlem az imént. Tudja, persze. Akkor azt is tudja, mi áll a partján?

Tudtam. Persze, hogy tudtam, hisz pont azért jöttem ide, hogy megnézzem, megvizsgáljam, mennyi az igazságtartalma annak a legendának, amely a szoborról szól a tengerszem partján.

Egyáltalán nem volt ismerős számára a környék, ahol leszállt a buszról. Sosem járt még a városnak ebben a kerületében, ám ez nem volt szokatlan, mások sem jártak, ebben biztos volt. Ki jön ki ide és miért? Ő. Neki most ide kellett jönnie. Ámbátor ő se jött volna, ha nem ide hívta volna az a cím, amely az újságban meg volt hirdetve. A lányát akarta meglepni a születésnapjára. Fajtiszta, törzskönyvezett, brit kékszőrű macskakölyköt kínáltak potom pénzért.

A fák halkan suttogtak az esti szélben. Lábaiknál egy asszony lépkedett. Szoknyája és vastag köpenye megviselt volt, a nyirkos levegőtől nedvesen tapadt testére, hosszú, valamikor szőke haja most fénytelenül simult fejére, egy-két tincs élt csak önálló életet, arca körül tekergőzve. Gondolatai messze előtte jártak, ott, ahol véget ér az ösvény, ott, ahol talán megpihenhet.

kézfejemen az erek
partmenti füzek
folyók sodródnak a fák
árnyékában

Elmerengtem egy pillanatra a kandalló párkányára helyezett alabástrom illattégely kifinomultságán. Tökéletesen illett a nappaliba. A carrarai márvány padlólapokon nevetve szikrázott a fény, épp mintha élvezné: abban a kiváltságban részesül, hogy önfeledten játszhat rajtuk. Tökéletes rend volt és tökéletes tisztaság egy tökéletes ízléssel berendezett házban. Az enyémben.

Hegynek árnya fakó égbe
- éj kabátja mélységébe -
süllyedt Istenarcnak képe
felhők között Setét Folt...
...talán meséd igaz volt...

asszony ül az ágyon
fáradt szemén szemüveg
szakácskötényéről a csíkok
mintha égbe futnának
ez a hajnal most sötét
belehasítanak a vonatok
pont olyan kíméletlenül
eszik az idejét
mint az összes többi pillanat

középen megállt
köpenyén égi jelek
pigmentfoltok
arcok pléhtükreiben

Csak pár percet kaptam,
hogy megegyen a katlan
s őrjöngve forró fekete ég
alatt nem kellett menedék,

A sorok között
kerestem az igazat,
de nem volt betű.

Lassan lépkedett a reggeli szürkületben, minden alkalommal figyelt, hogy ne kelljen sietnie. Az élettelenség vette körül, csupasz fák, mint akik elszáradni készülnek, miközben remélik az újraéledés lehetőségét. Csend, és az utcai lámpák kialszanak. A végtelennek tűnő sivárság ijesztő derengése szűnni nem akaró kérdéseket hozott elő.

ha beelőzném az árnyékomat
semmi sem maradna úgy ahogy
van kedved szomorúnak lenni
mert aki sokat kapott attól sokat
követelnek meg és akire sokat
bíztak attól többet is kérnek számon

Idő mely nem segített semmit
haszontalan köröző bírám,
nem azt láttam amit kerestem
inkább mások elém tolt álmát.

Eltűnünk csendesen, mint a nyár,
Mint a novemberi, jeges kézzel simogató fehér ködben a színes képek.
Senki sem fog emlékezni ránk,
Csak a jelenünkben születő, mindenségbe szétfutó, aranyló kósza fények.

lassan be kell látnom, hogy
akiket szeretek majd mind
meghalnak sorban.
megmenteni nem tudok senkit.

Megjegyzés: 2018. 01. 17.

Bőrbe kötött valóság,
torzult képeit látva.
Homályos világ az ára,
értetlen kérdések árja.

A mindenség sötét fénye,
csapdában vergődő léte.
Érzékelés csalfa képzet,
öten egy ellenében.

Ez Ö. Csak visszajár. Pedig szerelmünk végtelen.
Nem kell hozzá, hogy itt legyen. Akkor is szeretem.
Sajnos az idő vasfoga, a porladás, a korhadás,
a fizikokémia, a szellemjárás terhe, izotóphasadás,
pusztítja arcát, ami így is lenyűgöz.

Pokoli egy éjszaka volt. Soha nem féltem még annyira, mint akkor. Mindenről az a förtelmes, sátáni könyv tehet.
Este volt már, bár sötétedés előtt kezdtem el olvasni a könyvet, ami annyira magával ragadott, hogy nem is bírtam abbahagyni az olvasást addig a bizonyos pontig, mikor elmém már nem bírta tovább (legalábbis ezt állítják az orvosok).