Amatőr Művészek Fóruma

Felszívódott eme határ:
a csillagos ég.

a vadvizek forrásaikat kezdték kutatni
az illatok borzolták a szirmokat
a színek bimbóba kértek bebocsátást
húrok keseregtek a dallamon
egyszerre már nem is voltak évszakok
és minden más se lett

Falu végén kicsi kunyhó,
alig látszik, a sok hótol.
Kéménye kialudt régen,
madár se száll fölében.

eddig azok voltunk
kik élni tanítottuk szavainkat
sóhajaink mérték csak
a kimondhatatlanok súlyát

A reggel bont most fátylat,
rozsdaszínű fodros takarót,
látod a homályban veszni a tájat,
a vörösben izzó Földgolyót.

Horizont ívet lélegezz lelkembe, Kozmosz,
zenitre függő tekintetben égő Napot.

- Látja, uram, amott azt a hegyet? Azon van az a tengerszem, amelyet kérdezett tőlem az imént. Tudja, persze. Akkor azt is tudja, mi áll a partján?

Tudtam. Persze, hogy tudtam, hisz pont azért jöttem ide, hogy megnézzem, megvizsgáljam, mennyi az igazságtartalma annak a legendának, amely a szoborról szól a tengerszem partján.

Egyáltalán nem volt ismerős számára a környék, ahol leszállt a buszról. Sosem járt még a városnak ebben a kerületében, ám ez nem volt szokatlan, mások sem jártak, ebben biztos volt. Ki jön ki ide és miért? Ő. Neki most ide kellett jönnie. Ámbátor ő se jött volna, ha nem ide hívta volna az a cím, amely az újságban meg volt hirdetve. A lányát akarta meglepni a születésnapjára. Fajtiszta, törzskönyvezett, brit kékszőrű macskakölyköt kínáltak potom pénzért.

A fák halkan suttogtak az esti szélben. Lábaiknál egy asszony lépkedett. Szoknyája és vastag köpenye megviselt volt, a nyirkos levegőtől nedvesen tapadt testére, hosszú, valamikor szőke haja most fénytelenül simult fejére, egy-két tincs élt csak önálló életet, arca körül tekergőzve. Gondolatai messze előtte jártak, ott, ahol véget ér az ösvény, ott, ahol talán megpihenhet.

kézfejemen az erek
partmenti füzek
folyók sodródnak a fák
árnyékában

Elmerengtem egy pillanatra a kandalló párkányára helyezett alabástrom illattégely kifinomultságán. Tökéletesen illett a nappaliba. A carrarai márvány padlólapokon nevetve szikrázott a fény, épp mintha élvezné: abban a kiváltságban részesül, hogy önfeledten játszhat rajtuk. Tökéletes rend volt és tökéletes tisztaság egy tökéletes ízléssel berendezett házban. Az enyémben.

Hegynek árnya fakó égbe
- éj kabátja mélységébe -
süllyedt Istenarcnak képe
felhők között Setét Folt...
...talán meséd igaz volt...

asszony ül az ágyon
fáradt szemén szemüveg
szakácskötényéről a csíkok
mintha égbe futnának
ez a hajnal most sötét
belehasítanak a vonatok
pont olyan kíméletlenül
eszik az idejét
mint az összes többi pillanat

középen megállt
köpenyén égi jelek
pigmentfoltok
arcok pléhtükreiben

Csak pár percet kaptam,
hogy megegyen a katlan
s őrjöngve forró fekete ég
alatt nem kellett menedék,

A sorok között
kerestem az igazat,
de nem volt betű.

Lassan lépkedett a reggeli szürkületben, minden alkalommal figyelt, hogy ne kelljen sietnie. Az élettelenség vette körül, csupasz fák, mint akik elszáradni készülnek, miközben remélik az újraéledés lehetőségét. Csend, és az utcai lámpák kialszanak. A végtelennek tűnő sivárság ijesztő derengése szűnni nem akaró kérdéseket hozott elő.

ha beelőzném az árnyékomat
semmi sem maradna úgy ahogy
van kedved szomorúnak lenni
mert aki sokat kapott attól sokat
követelnek meg és akire sokat
bíztak attól többet is kérnek számon

Idő mely nem segített semmit
haszontalan köröző bírám,
nem azt láttam amit kerestem
inkább mások elém tolt álmát.

Eltűnünk csendesen, mint a nyár,
Mint a novemberi, jeges kézzel simogató fehér ködben a színes képek.
Senki sem fog emlékezni ránk,
Csak a jelenünkben születő, mindenségbe szétfutó, aranyló kósza fények.

lassan be kell látnom, hogy
akiket szeretek majd mind
meghalnak sorban.
megmenteni nem tudok senkit.

Megjegyzés: 2018. 01. 17.

Bőrbe kötött valóság,
torzult képeit látva.
Homályos világ az ára,
értetlen kérdések árja.

A mindenség sötét fénye,
csapdában vergődő léte.
Érzékelés csalfa képzet,
öten egy ellenében.

Ez Ö. Csak visszajár. Pedig szerelmünk végtelen.
Nem kell hozzá, hogy itt legyen. Akkor is szeretem.
Sajnos az idő vasfoga, a porladás, a korhadás,
a fizikokémia, a szellemjárás terhe, izotóphasadás,
pusztítja arcát, ami így is lenyűgöz.

Pokoli egy éjszaka volt. Soha nem féltem még annyira, mint akkor. Mindenről az a förtelmes, sátáni könyv tehet.
Este volt már, bár sötétedés előtt kezdtem el olvasni a könyvet, ami annyira magával ragadott, hogy nem is bírtam abbahagyni az olvasást addig a bizonyos pontig, mikor elmém már nem bírta tovább (legalábbis ezt állítják az orvosok).

A nehézkes csatahajó végre irányba fordult és masszív oldalsortüzet zúdított a kereskedelmi gályára, melyről tartozékok milliói szakadtak szerteszéjjel. A gálya törött napszél vitorlája pillanatra fellángolt a vákuumban, de csak annyi időre, amennyit érzékcsalódásnak szoktak nevezni, s hajó – mindenféle meghajtás híján – sodródni kezdett a mélyűrben. Áldozat volt immár, a kalózszövetség sokadik áldozata. A csatahajó pedig csáklyázásra készen közeledett.

Megjegyzés: Agatha Keyguard kérésére egy felvázolt jövőkép. Mentségemre legyen mondva, hogy ezt az egészet úgy álmodtam meg, de a leírásában ennyire jutottam csak. Na meg az íjászos részlet... stb.

Az íjász körbekémlelt. Ameddig a szem ellátott zöldellő búzamező vette körül, hajbókolva a szélgenerátorok által keltett légmozgásnak. Csalóka nyugalom.
Veterán harcos volt, sok ütközetet megjárt már, és tudta, hogy nemsokára az ember szabadjára engedi mindazt a pusztító dühöt, amivel a teremtői megszánták.

Megjegyzés: "Ez egy regény részlete lett volna, amelyhez pár dolgot kitaláltam és "legyártottam", de sajnos az egész túlnőtt rajtam és nem tudtam mit kezdeni vele. Ezt a részletet csak érdekességnek teszem fel. "

Lement a nap a temetőben
Bíborban izzik minden sír
Elhízott zombik hájas testén
Világít a hullazsír

Ezen az éjszakán
Támad a túlvilág
Figyelj árnyékvilág!
Ma éjjel vékony a határ!

Azt mondták, a mennyország olyan, mint a tévé, egy tökéletes világ, ahol semmire sincs szükséged.
Ahol minden fényből készült és a mozgás tartja életben a napokat.
Itt jönnek.

Lelkemben fény
robban
szféra-érzés

Találkozások

Edina megkínálta Tamást egy rágóval.
- Köszönöm szépen - mondta a fiú
- Szívesen.
- Szerinted miért vannak ajtók? - kérdezte Edina
- Azért, hogy kilökjenek rajta - válaszolta Tamás.
- Tudod régen hittem a lélek mindenhatóságában - mondta Edina- majd így folytatta. - De ma már a döntéseim súlyában hiszek, hiszen azok határozzák meg a jövőm.
Edina hirtelen Tamás felé fordult. - Szeretném ha leszállnánk a buszról.
-Miért? - kérdezte a fiú.
-Mert meghívást kaptam az egy helyben lebegő űrhajóra, és szeretném ha velem jönnél.
- Ki hívott meg téged?
- Az űrhajó rabja.
- És hogy invitált téged? Hogy tudott kapcsolatba lépni veled?
- Nem olyan rég megszólalt a hangja a fejemben, érzésem szerint ő erről nem tud. De egy sóhajtása elért hozzám.
- Ezért le kell szállni a buszról?
- Talán itt akarsz eltűni, mindenki előtt? - kérdezett vissza nevetve Edina
Tamás nem válaszolt. És úgy gondolta, hogy elalszik.

A tutaj úgy táncolt a vízen, akár egy üres dióhéj. Dühödt tajtékot verő habok fodrozódtak körülötte, s öntötték el a fedélzetet, hatalmas, folyékony tömegként csapva a magasba. Az árbocrúd vészesen meghajolva recsegett-ropogott, és az egyik vitorlakötél elszabadulva, vadul repkedett a levegőben.
Ernesto Fontes atya émelyegve hajolt ki a háborgó víz fölé, és a torkából előtörő keserű epével küszködve, elfehéredett ujjakkal szorongatta nyakában lógó feszületét.

A buszon

Tamás mosollyal az arcán ült a monitor előtt. Holnap Budapestre akart utazni Győrből busszal. Lehetséges, hogy el kell halasztania az utazását az egy helyben lebegő űrhajó miatt. Bár tulajdonképpen senki sem tud semmit. A netten csak kérdések vannak, válaszok nincsenek, és a buszon ülve sem kell nett nélkül lenni. Úgy döntött, hogy mégiscsak elutazik Budapestre. Legyünk optimisták, ahogy az apja szokta mondani. Talán felveszik arra a munkahelyre. Talán kellékes lesz a Vígszínházban.

Utazol.
Száguldó vonat zúgása szakítja félbe
azt az elméd legmélyén zenélő dallamot,
melyet még kisgyermekként hallgattál félénken,
kezedben fogva bizonyítványod, a lapot,

Darren Steele akkor aludt el az egyszínű szakirodalom oldalai felett, amikor már vészesen közel járt a szigorlati vizsga ideje. Ficamosan ébredt fel, s a reggeli fürgeség elmaradt.
A konyhában éppen felújítási munkálatok zajlottak, a terem közepén nem fedtek semmit csempével; egy cső volt, amin egy határozott lépéssel elrugaszkodva lehetett átjutni a konyha másik oldalára. Ha úgy tetszik, egyfajta lép-cső volt.

Megjegyzés: 2014. július

Sosem voltam misztikus, hiszékeny,
réges-rég nem élek már mesék tején,
hogy lelkeké a társtalan magány,
megéltem én is kis szobámnak mélyén.

Onnan érkeztem, ahol tombolnak a szelek,
ahol a jó és a rossz egymással enyeleg -
onnan, ahonnan jönni nem szoktak emberek...
de engem ide küldtek; kacagok, szenvedek.

Megjegyzés: (2017. május)

Télelő

- Tessék!
- Aú.

A nyomozó úgy vágta hozzá a pszichiáterhez a kartotékot, hogy a papírhalom széle felsebezte a doktornő karját.

- Egy újabb ügy? De most? Nyomozó, nem kaphatnánk néhány nap pihenőt? - térdelt le a nő a zömmel fotókkal tarkított mappáért.
- Dehogynem, aranyos szívecském – Gúnyos mosolyra húzta száját a nyomozó. - Amennyit csak akar, drága doktornő. Az eltűnt lány majd türelemmel hal éhen. Vagy sztoikus magatartással tűri, míg felhasogatják a méhszáját. Vagy…

Őszutó

Ahogy az éj kezdett leszállni, a hangok úgy csendesedtek. Fél órának tekintették a kontroll-időt: amikor egy-egy hónaptestvér elhallgatott, és harminc percen át nem szólt – akkor azon hangmérnök letehette a lantot, és hazamehetett.
A doktornő a stúdió szobában várakozott, és figyelte búcsúzó-távozó kollégáit. Már csak hárman maradtak rajta kívül, a két hang rögzítője - Januáré és a királyé –, illetve egy ápoló. Automatikusan kapkodta fejét a két monitoron megjelenő írott szövegek felé, ám nem lett volna most szükséges – mint akkor, amikor több párhuzamosan futó párbeszéd zajlik: tisztán lehetett érteni a két felet.

Bűnös lelkek,
kik e földre tévelyedtek.
Tisztító tűzön kell átessek,
hogy innen végre elmehessek.

Megjegyzés: 13. 05. 17.

Lombhulló éjben
Megnyugvó réten titkon
Varázsolnak el

Nyárelő

Miközben Május igyekezett életet lehelni a három földön-fekvő testvérébe, a többiek minden erejüket bevetették, hogy segítsenek neki.
Március halkan dúdolva derengette fölöttük a hő-nélküli, csupán egy kicsi mécses erejével vetélkedő világosságot. Június munkálkodása euforikus nyugalmat árasztott rájuk, ami elfeledtette Március sopánkodását ruhája miatt, Július már nem sírt, Május pedig a feladatra koncentrálva tevékenykedett a gyengélkedők körül.