Amatőr Művészek Fóruma

középen megállt
köpenyén égi jelek
pigmentfoltok
arcok pléhtükreiben

Csak pár percet kaptam,
hogy megegyen a katlan
s őrjöngve forró fekete ég
alatt nem kellett menedék,

A sorok között
kerestem az igazat,
de nem volt betű.

Lassan lépkedett a reggeli szürkületben, minden alkalommal figyelt, hogy ne kelljen sietnie. Az élettelenség vette körül, csupasz fák, mint akik elszáradni készülnek, miközben remélik az újraéledés lehetőségét. Csend, és az utcai lámpák kialszanak. A végtelennek tűnő sivárság ijesztő derengése szűnni nem akaró kérdéseket hozott elő.

ha beelőzném az árnyékomat
semmi sem maradna úgy ahogy
van kedved szomorúnak lenni
mert aki sokat kapott attól sokat
követelnek meg és akire sokat
bíztak attól többet is kérnek számon

Idő mely nem segített semmit
haszontalan köröző bírám,
nem azt láttam amit kerestem
inkább mások elém tolt álmát.

Eltűnünk csendesen, mint a nyár,
Mint a novemberi, jeges kézzel simogató fehér ködben a színes képek.
Senki sem fog emlékezni ránk,
Csak a jelenünkben születő, mindenségbe szétfutó, aranyló kósza fények.

lassan be kell látnom, hogy
akiket szeretek majd mind
meghalnak sorban.
megmenteni nem tudok senkit.

Megjegyzés: 2018. 01. 17.

Bőrbe kötött valóság,
torzult képeit látva.
Homályos világ az ára,
értetlen kérdések árja.

A mindenség sötét fénye,
csapdában vergődő léte.
Érzékelés csalfa képzet,
öten egy ellenében.

Ez Ö. Csak visszajár. Pedig szerelmünk végtelen.
Nem kell hozzá, hogy itt legyen. Akkor is szeretem.
Sajnos az idő vasfoga, a porladás, a korhadás,
a fizikokémia, a szellemjárás terhe, izotóphasadás,
pusztítja arcát, ami így is lenyűgöz.

Pokoli egy éjszaka volt. Soha nem féltem még annyira, mint akkor. Mindenről az a förtelmes, sátáni könyv tehet.
Este volt már, bár sötétedés előtt kezdtem el olvasni a könyvet, ami annyira magával ragadott, hogy nem is bírtam abbahagyni az olvasást addig a bizonyos pontig, mikor elmém már nem bírta tovább (legalábbis ezt állítják az orvosok).

A nehézkes csatahajó végre irányba fordult és masszív oldalsortüzet zúdított a kereskedelmi gályára, melyről tartozékok milliói szakadtak szerteszéjjel. A gálya törött napszél vitorlája pillanatra fellángolt a vákuumban, de csak annyi időre, amennyit érzékcsalódásnak szoktak nevezni, s hajó – mindenféle meghajtás híján – sodródni kezdett a mélyűrben. Áldozat volt immár, a kalózszövetség sokadik áldozata. A csatahajó pedig csáklyázásra készen közeledett.

Megjegyzés: Agatha Keyguard kérésére egy felvázolt jövőkép. Mentségemre legyen mondva, hogy ezt az egészet úgy álmodtam meg, de a leírásában ennyire jutottam csak. Na meg az íjászos részlet... stb.

Az íjász körbekémlelt. Ameddig a szem ellátott zöldellő búzamező vette körül, hajbókolva a szélgenerátorok által keltett légmozgásnak. Csalóka nyugalom.
Veterán harcos volt, sok ütközetet megjárt már, és tudta, hogy nemsokára az ember szabadjára engedi mindazt a pusztító dühöt, amivel a teremtői megszánták.

Megjegyzés: "Ez egy regény részlete lett volna, amelyhez pár dolgot kitaláltam és "legyártottam", de sajnos az egész túlnőtt rajtam és nem tudtam mit kezdeni vele. Ezt a részletet csak érdekességnek teszem fel. "

Lement a nap a temetőben
Bíborban izzik minden sír
Elhízott zombik hájas testén
Világít a hullazsír

Ezen az éjszakán
Támad a túlvilág
Figyelj árnyékvilág!
Ma éjjel vékony a határ!

Azt mondták, a mennyország olyan, mint a tévé, egy tökéletes világ, ahol semmire sincs szükséged.
Ahol minden fényből készült és a mozgás tartja életben a napokat.
Itt jönnek.

Lelkemben fény
robban
szféra-érzés

Találkozások

Edina megkínálta Tamást egy rágóval.
- Köszönöm szépen - mondta a fiú
- Szívesen.
- Szerinted miért vannak ajtók? - kérdezte Edina
- Azért, hogy kilökjenek rajta - válaszolta Tamás.
- Tudod régen hittem a lélek mindenhatóságában - mondta Edina- majd így folytatta. - De ma már a döntéseim súlyában hiszek, hiszen azok határozzák meg a jövőm.
Edina hirtelen Tamás felé fordult. - Szeretném ha leszállnánk a buszról.
-Miért? - kérdezte a fiú.
-Mert meghívást kaptam az egy helyben lebegő űrhajóra, és szeretném ha velem jönnél.
- Ki hívott meg téged?
- Az űrhajó rabja.
- És hogy invitált téged? Hogy tudott kapcsolatba lépni veled?
- Nem olyan rég megszólalt a hangja a fejemben, érzésem szerint ő erről nem tud. De egy sóhajtása elért hozzám.
- Ezért le kell szállni a buszról?
- Talán itt akarsz eltűni, mindenki előtt? - kérdezett vissza nevetve Edina
Tamás nem válaszolt. És úgy gondolta, hogy elalszik.

A tutaj úgy táncolt a vízen, akár egy üres dióhéj. Dühödt tajtékot verő habok fodrozódtak körülötte, s öntötték el a fedélzetet, hatalmas, folyékony tömegként csapva a magasba. Az árbocrúd vészesen meghajolva recsegett-ropogott, és az egyik vitorlakötél elszabadulva, vadul repkedett a levegőben.
Ernesto Fontes atya émelyegve hajolt ki a háborgó víz fölé, és a torkából előtörő keserű epével küszködve, elfehéredett ujjakkal szorongatta nyakában lógó feszületét.

A buszon

Tamás mosollyal az arcán ült a monitor előtt. Holnap Budapestre akart utazni Győrből busszal. Lehetséges, hogy el kell halasztania az utazását az egy helyben lebegő űrhajó miatt. Bár tulajdonképpen senki sem tud semmit. A netten csak kérdések vannak, válaszok nincsenek, és a buszon ülve sem kell nett nélkül lenni. Úgy döntött, hogy mégiscsak elutazik Budapestre. Legyünk optimisták, ahogy az apja szokta mondani. Talán felveszik arra a munkahelyre. Talán kellékes lesz a Vígszínházban.

Utazol.
Száguldó vonat zúgása szakítja félbe
azt az elméd legmélyén zenélő dallamot,
melyet még kisgyermekként hallgattál félénken,
kezedben fogva bizonyítványod, a lapot,

Darren Steele akkor aludt el az egyszínű szakirodalom oldalai felett, amikor már vészesen közel járt a szigorlati vizsga ideje. Ficamosan ébredt fel, s a reggeli fürgeség elmaradt.
A konyhában éppen felújítási munkálatok zajlottak, a terem közepén nem fedtek semmit csempével; egy cső volt, amin egy határozott lépéssel elrugaszkodva lehetett átjutni a konyha másik oldalára. Ha úgy tetszik, egyfajta lép-cső volt.

Megjegyzés: 2014. július

Sosem voltam misztikus, hiszékeny,
réges-rég nem élek már mesék tején,
hogy lelkeké a társtalan magány,
megéltem én is kis szobámnak mélyén.

Onnan érkeztem, ahol tombolnak a szelek,
ahol a jó és a rossz egymással enyeleg -
onnan, ahonnan jönni nem szoktak emberek...
de engem ide küldtek; kacagok, szenvedek.

Megjegyzés: (2017. május)

Télelő

- Tessék!
- Aú.

A nyomozó úgy vágta hozzá a pszichiáterhez a kartotékot, hogy a papírhalom széle felsebezte a doktornő karját.

- Egy újabb ügy? De most? Nyomozó, nem kaphatnánk néhány nap pihenőt? - térdelt le a nő a zömmel fotókkal tarkított mappáért.
- Dehogynem, aranyos szívecském – Gúnyos mosolyra húzta száját a nyomozó. - Amennyit csak akar, drága doktornő. Az eltűnt lány majd türelemmel hal éhen. Vagy sztoikus magatartással tűri, míg felhasogatják a méhszáját. Vagy…

Őszutó

Ahogy az éj kezdett leszállni, a hangok úgy csendesedtek. Fél órának tekintették a kontroll-időt: amikor egy-egy hónaptestvér elhallgatott, és harminc percen át nem szólt – akkor azon hangmérnök letehette a lantot, és hazamehetett.
A doktornő a stúdió szobában várakozott, és figyelte búcsúzó-távozó kollégáit. Már csak hárman maradtak rajta kívül, a két hang rögzítője - Januáré és a királyé –, illetve egy ápoló. Automatikusan kapkodta fejét a két monitoron megjelenő írott szövegek felé, ám nem lett volna most szükséges – mint akkor, amikor több párhuzamosan futó párbeszéd zajlik: tisztán lehetett érteni a két felet.

Bűnös lelkek,
kik e földre tévelyedtek.
Tisztító tűzön kell átessek,
hogy innen végre elmehessek.

Megjegyzés: 13. 05. 17.

Lombhulló éjben
Megnyugvó réten titkon
Varázsolnak el

Nyárelő

Miközben Május igyekezett életet lehelni a három földön-fekvő testvérébe, a többiek minden erejüket bevetették, hogy segítsenek neki.
Március halkan dúdolva derengette fölöttük a hő-nélküli, csupán egy kicsi mécses erejével vetélkedő világosságot. Június munkálkodása euforikus nyugalmat árasztott rájuk, ami elfeledtette Március sopánkodását ruhája miatt, Július már nem sírt, Május pedig a feladatra koncentrálva tevékenykedett a gyengélkedők körül.

Tavaszutó

A hat testvér egymás mellett haladt a királyi palota déli szárnyában. Május középen, komótos lépteit olykor meg-megrázta Március nővére, akinek a kezét fogta főként azért, hogy el ne vesszen ide-oda ugrándozásai során – a lány hajlamos volt felreppenni, a plafon magasságából pedig mindannyiuk számára komoly gondot jelentett volna leszedni -, másrészt azért, mert nagyon szerette őt.

Átvágtam keleten, a tövises bokrokon, vad óceánok tajtékján lovagoltam, a hideg mélység legmélyén, fénylettem. Felhőbárányok puha bundájába merítettem arcom, s hirtelen haragomban, elsötétült arccal villámokat szórtam a világra. A napok partjaira érkeztem, lemenő arcára néztem, s narancsvörös sóhaját figyeltem.

Tavaszhó

A három testvér egymás mellett haladt a királyi palota déli szárnyában. Február középen, plafonig emelt orral, tettvágytól duzzadó mellkassal lépdelt, talpa határozottan csattogott a padlón. Jobbján csoszogott Január, padlóig lógó orral, görbült gerinccel, előrebicsakló vállakkal; balján Március lebegve ugrándozva dudorászott, tekintetével eléjük szórva az álom-sötét folyosót bevilágító halvány fényt.

A házban ijesztő csend honol.
Ódon szubkultúra.
A lámpabúrán átszűrődő fény piszkos-sárgán világítja meg a falakat. Nehéz, barna gardrób terpeszkedik a fal mentén vaskos lábbakkal, a polcos szekrényen könyvek alszanak. A szék támlájára elhasznált, fehér törölközőt vetettek, a bádoglavórban kihűlt a véres víz.

Tavaszelő

A lány arca hamuszürkén nyugodott, ahogy az álom a halál szélére húzta. Január és Február órák óta rázták a testét, hogy végre magához térjen. Január olykor erőt-vesztetten összeomlott mellette, mikor a zokogás kétségbeesése magával ragadta; olyankor öccse egész testével ugrott a lányra – majd’ összezúzva fiatal testét, hogy végre felébredjen.
Ám a bőr semmit sem változott: szürke, hideg, mozdulatlanul feszült.

Völgyek, árkok a nyers ráncok,
a halmok, hegyek pattanások,
folyók sós könny a zsíros bőrön,
füvek és fák összenőtt szemöldök,

Télutó

Teste nagyot rezzent az ágyban, ahogy éberré rázta a robbanások sortüzének hangja. Egy évet aludt át ez alkalommal is, azonban nem egészen így szokott ébredni.
-Anya! Anya! Hol a moccacino-m? – kiáltotta még azelőtt, hogy felnyíltak volna türkizkék szemei; amikor a hosszú álom után végül a valóságot látta, cseppet elbizonytalanodott: számtalan tündöklés állta körül az ágyát, lepte el a szobáját.

1. rész

Atyám, ó jó Uram! Te, ki megálmodtál engem, gyönyörűnek, boldognak, szépnek. Te, ki végignézted könnyes szemmel, ahogy elfajzott vadállatként, élem életem,
Bocsáss meg, ó Uram!


Megjegyzés: (elnagyolva, dióhéjban)

Földönfutó lettem, érzelmi földönfutó. Fájdalmaim tengerén, kicsiny csónakom kormányosaként sehogy nem lelem a földet. Nincs part a messzi távolban, szemeim hiába meresztgetem. Csak a kín hömpölyög, beborítva a horizontot. Szürke, fakó nap imbolyog a fejem felett, vagy tán én imbolygok? Nézem a tengert, a csónakom alatt, hogy kavarog, forrong az ár. Léket kapott lelkemből folyt ki ez a sok minden, tudatom ürességét töltve fel. Ez minden ami én vagyok? Ez lennék én? Gondolataim hevesen cikáznak, hol eltűnnek teljesen. Evezőim elvesztettem rég, céltalan hányódom.

Szenvedély!
-Idén megérezte a tavaszt. Nagyon finoman, a hideg éjszakák leple alatt, a melegedő napfény sugaraiba rejtőzve, beosont az Élet a világba. Most először, látta, érezte, tudta, hogy épp ez történik. Megérezte a kopasz fák rejtett zugaiban áramló erőt, ahogy egyre gyorsulva száguldott végig a parányi csatornákon, elmosva az útjából minden akadályt, ellenállást.

Télhó

Azon a hajnalon arca sápadtabbá hűlt, mint amilyen hófehér mindig is volt. Rosszul érezte magát. Most még rosszabbul, mint ahogy már évek óta: apja ismét látni kívánta azon a reggelen – az éjjeli ügyeletes esthajnalcsillag adta át az üzenetet előző nap.
A csillaglány azonban nem csak hírnöki feladatát kívánta volna teljesíteni az éjszaka, minden vágya volt – ahogyan az univerzum összes tündöklésének is akkoriban – a férfi hálótársává válni; szent frigybe fonódni vele a Sors égisze alatt, csillagköddé robbanni a megtermékenyülés varázslatos halálában: amint új élet vajúdna női tündökléséből a férfi kék vérétől lüktetőn pulzálva.

Zsebórámnak nagy titka van: édesapám utolsó ajándéka az, amit érettségimre kaptam. Drága emléktárgyam, egész életemben elkísért.
Zsebemben, - szinte- talizmánként hordtam, pedig régóta nem mutatta az időt.

Bús emberi felnőttkor
Istennel terhes lelkem.
Két perce még egy fán ültem
és gyümölcsét legeltem.