Amatőr Művészek Fóruma

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy lány, aki minden éjjel különös álmot látott. Álmában volt egy ország, Varázslatország, ahol királylányként boldogan élt, csak egy valami hiányzott még, hogy teljes legyen a boldogsága, egy szőke herceg, aki fehér lovon jön, és a nyeregbe maga mellé emeli, mélyen a szemébe néz, és lágyan megsimogatva az arcát, kimondja a nevét.

Amikor végeztek, elámultak a látottakon.
- Ez éppen olyan, mint egy lakodalom! Csupa szépség és bőség mindenütt! - mondta Zümike csodálattal. - De mi lesz este, amikor besötétedik? Nem foguk látni semmit. Hogy fogunk így táncolni, mulatni?
- Nahát, erre nem is gondoltunk! - aggodalmaskodott Zuboly, végül kitalálta a megoldást.
- Meg kell hívni a kedves szentjánosbogarakat is, hogy világítsanak.

Jó reggelt Zümike! - ébresztette korán reggel a mélyen alvó méhikét az édesanyja. - Bejöttem hozzád beszélgetni. Remélem, őszinte leszel hozzám! Miért okoztál ekkora bonyodalmat, miért szöktél el?
Hogy szeretetét kimutassa, harmatcseppel itatta meg Zümikét egy rózsasziromból.

Kora hajnalban ébredt meg Zümike. Kinézett az ablakon, és látta, hogy már pirkad. A dombok felett lángvörösen izzott az ég alja, jelezvén, hogy mindjárt felkel a nap. Csodálata csak nőtt, meglátva a szépséges virágokat, amint ébredeznek a környéken. Ahogy nézegette őket, vágyakozás fogta el barátnője, a szépséges liliom után. Elhatározta, hogy visszarepül hozzá. De egyelőre csendben figyelte a természetet. Szinte ujjongott magában, amikor a napot mint tűzgolyót felfelé kúszni az égre.

Kora reggel a felhők még csak kissé takarták be az erdős-ligetes vidéket, de a levegő nyomasztó volt. A rovarok és mások is sietve végezték a dolgukat, mert érezték, hogy eső közeleg.
Zümike is fürgén előbújt a lyukból. Felvette a kis tarisznyáját, és repült arrafelé, amerre a hazautat gondolta. Közben egy festői kis tavat pillantott meg. A tó hullámzó vizén gyönyörű tündérrózsákat lebegtetett a szél.

- Mit tennél vele? - kérdezték izgatottan, de nem árulták el titkukat.
- Dzümm-dzümm! Hát elvinném cselédnek, dolgoztatnám, és ha megnő, elvenném feleségül!
A katica és a szarvasbogár felháborodtak a dongó ötletén.

Jókedvűen ébredt a természet ezen a szép, napsütéses reggelen. A harmatos fűben mindenféle bogarak, pillangók mozgatták meg kipihent tagjaikat, és a friss harmatban megmosakodtak.

- Zümm-zümm! Milyen jó így repkedni! Mindent látni, ami történik a réteken, erdőben!
Leszállt a szebbnél szebb virágokra, kóstolgatta nektárjukat, beszippantotta bódító illatukat.
Egyszer csak nagy zümmögést hallott. Ijedten látta, hogy egy óriási dongó közeledik felé.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy akácosliget egy vadvirágos rét szélén. A ligetben kis házikó állt. Lakója, a méhész bácsi azon a szép, napsütéses tavaszi napon is a ház kertjében lévő méhkaptáraknál nézelődött, szorgoskodott.

A legújabb kaptárban világra jöttek a méhkirálynő gyermekei.

Mendegél, mendegél őzike,
még bele nem ütközik egy kőbe,
amibe első lábait jó beütötte,
így tovább menni nem tudott szegényke.

Látván Isten, mily elterjedt az irigység,
mondta magában: "Megjelölöm őket."
S akinek nem kéne sörte, annak tüstént
viszketeg valamik jelentek meg...

Hol volt, hol nem volt, nem nemvolt, hanem volt a dombok hátán domb, s köztük lankák, legelésző nyájakkal. Az egyik ilyen nyájacskában tizenhárom bárány legelészett. Vigyázott rájuk a pásztor, mint a szeme fényére, terelgette füves legelőkön, itatta hűs patak vizében. Gyönyörködött is bennük nap mint nap. Gyönyörködött mind a tizenháromban, de leginkább mégiscsak a legkisebbikben, amelyiknek hófehér volt a gyapja, annyira tisztán fehér, amilyet ember még nem látott.

Esett. Esett szüntelen, számolatlan napon át. Gondolhatnánk akár, tavaszi eső volt. Mert megadta magát már a tél, tűntek el utolsó hófoszlányok árnyékvédett dombok megbúvó hajlatain; rég elmúlt a böjt hava. De esett, szüntelen, amolyan fura, hideg eső. Dédelgette bokrok, fák, szőlőtőkék épp csak kibújó, apró levélrügyeit, azok tiltakoztak kétségbeesetten, reménytelenül, annyira hiába; vacogtak, fáztak, de az csepegett rájuk szüntelen, könyörtelen.

- Milyen jó itt! Csuda egy kert! Talán az új otthonom. Mennyi kedves hely, csupa bújócskázásra, játszásra való! Innen tán nem ebrudalnak ki, mint a legutóbb. Nem kellettem ott. Nem kellettem ott se. (Annyi helyen nem kellettem senkinek!) Nem kellek senkinek! És nem tudom, miért! Nem baj, most ügyesebb leszek, igazán! Hízelkedőbb! Dorombolóbb, alkalmazkodóbb. Csak már nagyon éhes vagyok. És egyáltalán, van a kertnek, van ennek a háznak gazdája? Aki ennem, innom adna, dorombolnék mindezért néki, dorombolnék igazán.

A ruhás szekrény.
Éva, kinyitotta a ruhás szekrény ajtaját. Majd kivette a kabátját. Egy férfi hang megszólalt a szekrényből.
- Másik kabátot vegyél ki.

A terem zsúfolásig megtelt. Az első sorokban a királyi család és az udvar jeles képviselői kaptak helyet. Hátrébb a kevésbé nemesek, de még pénzesek. S a társadalmilag nem túl megbecsült, egyszerű emberek a karzaton tudtak letelepedni.
A padsorokkal szemben, a királyi tanács pulpitusának háttal vörös uniformisukban délcegen feszítettek a katonák. Köztük földig érő köpenyben néhány varázsló állt, jó okkal.

Amikor az oldalajtón, őrei gyűrűjében belépett a vádlott, a terem elcsendesedett. A katonák kardot rántottak, s a csillogó pengék hegyét kesztyűs kezükben tartva határozott harckészültségbe álltak. A varázslók köpönyege alól előbújtak a mágiát birtokló kezek.
A gonosz királynő korona és drága kelme nélkül is fenséges volt. Haja szorosan hátrafogva, arcán félmosoly. Pillantása nem kevéssé volt hátborzongató, mint amikor hatalmának teljében volt. Egészen pár hónappal ezelőttig.

Éva és a sün.
Éva sétált az erdőben. Tizenhárom éves kislány, akit nem érdekel, hogy a tizenhármas számról mit gondolnak mások. A királynő vajon hol lakhat? - gondolkodott el a kislány. Észrevette, hogy a macska bundájából készült kesztyű nagyon büdös, mintha még élne a macska, akiről az anya lehúzta a bőrt, a barlangjuk előtt.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú, Kende a kondás. Nagyon eszes gyerek volt, mert nagyon szeretett olvasni, mindig könyvvel a hóna alatt ment a konda után, aztán alig várta, hogy leüljön valahol, s máris belefeledkezett az olvasásba. Sosem történt semmi baj, mert nagyon okos és szorgalmas kis pásztorkutyája volt, mindig ügyelt a kondára és sohasem hagyott egyet sem elkószálni. Azon kívül ott volt mellette egy kurta farkú kis malac. Szegényke mindig kilógott a sorból, mert ő kicsi maradt. A többiek már jócskán megnőttek, de ez az egy sehogyan sem akart nőni. Mindig ott téblábolt a gazdája közelében, és csak túrta a földet, túrta, aztán mindig előtúrt egy fényes kavicsot, s máris futott hozzá és a lába elé tette.

Látta már Vadóc, hogy a kincsei itt nincsenek biztonságban.
Törte a fejét, s mit gondolt, mit nem, felnyergelte a kincsvadászok egyik lovát, és a Magas Hegyek felé vette az irányt. Magára hagyta a társát, gyógyuljon, ahogy tud. Látta ő már máskor is, hogyan találja meg a vasfüvet, és más csodatévő varázsnövényt, nem féltette egy pillanatig se.

Jött másnap Nyápic sietve, beöltözve teljes pompába, a kísérő tömeggel, királyi szüleivel. A Sárkány ámult, bámult, mert ilyen maskarát még nem látott. Álldogált egy darabig a barlang előtt, de mivel az emberek órákig meg se moccantak, csalódottan elbődült, megtekergette mind a hét elzsibbadt fejét, aztán unottan bement a barlangjába szunyókálni.
A fiú meg utána. Alig látott a félhomályban, de azért elkezdte a vagdalózást. Csámpás is volt, ügyetlen is, sete-suta, de nagyon elszántnak mutatta magát.
A sárkány tűrte birkatürelemmel egy darabig a molesztálást, de mikor az életlen kard beszorult az egyik pikkelye alá, felmordult a csiklandozás miatt, és kinyitotta az egyik szemét a tizennégyből. Csodálkozva a lányra lesett, hogy mondja már meg, most mi van! Miért nem hagyja őt ez az oktondi pihenni?

Messzividék legszegényebb városában, Toprongyvárosban éldegélt egy szegény varga, mosónő feleségével, és tizenkét gyerekével. Teltek a napok szépecskén, gyakori éhezéssel, de boldogan, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Csak a legkisebbik türelmetlenkedett, elégedetlenkedett naphosszat. Ahogy nőtt, cseperedett, úgy lett egyre szebb, de egyre kiállhatatlanabb is. Napkeltétől napnyugtáig az utcákon csavargott, s mikor felelősségre vonták, csak szájalt, és a vállát rángatta. No hiszen, ne mondja meg őneki senki, mit tegyen! Mindenkivel csak kötözködött, szót nehezen lehetett vele érteni. Ha hozzáértek, csípett, rúgott, harapott, verekedett, még az utcabeli vagányok is tartottak a kis vakarcstól. Nem is hívta senki másként, csak Vadócnak.

A történet a barátomról szól, no meg „Kicsi és Törékenyről”; meg másokról, meg szól aztán olykor jelentéktelennek tűnő „apró dolgokról”, de szól legfőképp az Időről, ő olyan, amilyen: lehet közömbös, máskor simuló szerető, netán részvétteljes szánakozó, de megy csak a maga útján, gondolom fél attól is, netán valaki megelőzi, mennie, sietnie kell…

Hol volt, hol nem volt, az egyik életöltőben megszületett a Földre egy gyengéd, érzelmes Halak lány és egy erős, szilaj, vad Kos fiú. Teltek múltak az évek, a két lélek csak élt, éldegélt. Felnőtté válásukig nem keresztezték egymás útját, a saját útjukat járták. A fiú néha a pokolban játszadozott, bátran, örömmel, tudva, mennyire más és mennyire másak a vágyai, mint amihez a világ szokva van, míg a lány sokszor az égben talált menedéket másságára, ott élt, játszott, segített, ismerkedett, boldogságot, szeretetet szórt és olykor bölcselkedett.

Pestisdoktor

A Wallpeline Lane végtelennek tűnő főutcája mint patak a sziklák közt tekergett végeláthatatlanul London legkülső egyházközségében, egészen a Northumbria Eadwine ősi kolostoráig. Bár ebben a községben még nem tombolt fékeveszetten a Pestis, az utat mégis gondosan egymás mellé fektetett halottak szegélyezték, rongyokkal, néhol fehér vászonnal takarva. A viseletes macskaköves út kongott az ürességtől, csak egy kordé kerekeinek panaszos nyikorgása hallatszott, amit egy elcsigázott ember tolt, arcán törődöttség, és unott fáradtság látszott. A kétszintes házak sora, komoran emelkedett a keskeny főút fölé, az ablakok zsaluzatai mindenhol gondosan reteszelve.

A hatalmas óceán közepén az Üveghegy lábánál egy kis szigeten élt az egyfejű sárkány. Grönlandról menekült ide, ott született, de szülei megvénültek, és a birodalmukat a legöregebb sárkányfiú kezére játszották. Bátyja nem hagyta békén, minden ürügyet megragadott, hogy megkeserítse öccse életét. Nyílt szándéka volt, hogy addig tör borsot öccse orra alá, mígnem eléri, hogy önszántából továbbáll, nem veszélyezteti a trónt, a megszerzett birodalmat. Az ifjú sárkány meg is unta ezt a zaklatott életet, feltarisznyázott, és szárnyra kelt az óceán közepe felé. Itt találta ezt a szép kis szigetet, ahol gyönyörködhetett az üveghegy hajnali fénypompájában, és egy kis barlang megvédte az esős időszakban. Úgy vélte, ennél jobb helyet nem talál a földön, eleinte nagyon elégedett volt.

Fenn a magas zord hegyeket már hósapka fedte, de lejjebb a zöld fenyvesek még büszkén mutogatták mélyzöld színüket a világnak. A hegy tövében a bükkösben viszont, egy szál levél sem volt már a fákon, kopár ágaikat nyújtogatták az ég felé és örültek a decemberi napsütésnek. Nyulacska ott barangolt a hatalmas fák alatt, s amikor rábukkant a kis patakra, akkor versenyt futott vele. Sokat játszottak így együtt egész nyáron át, a nyulacska meg a patak és a fecskék. A kis tapsifülest elbűvölte a patak csobogása, ugrándozott át egyik partjáról a másikra közben nagyokat mulatott. A fecskék ott röpködtek a feje felett, vidáman csivitelve, s ez nagyon jókedvre derítette őt. Aztán látta, hogy a kis patak milyen gyors, amikor ő megállt egyet-egyet szusszantani, a patak már messzire futott és vele szálltak a fecskék, mindig ott csiviteltek felette.

Egyszer volt, hol nem volt, egy kicsiny falu határában, volt egy négyszögletű, kerek erdő.
Ott találkoztam Mihály bácsival az erdő szélén. Éppen hazafelé tartott a kis falujába, hát mellé szegődtem úti társnak. Be kell vallanom, nem volt könnyű lépést tartani vele, pedig Mihály bácsi már éppen százhét esztendős volt. Úgy szaporázta a lépteit, hogy nekem a nyelvem is kilógott miközben ott loholtam mellette, de nem akartam ám lemaradni egyetlen szaváról sem, merthogy közben mesélt, mesélt a régi időkről, amikor ő még Misi volt.

Egyszer régen, nagyon régen, sűrű erdő közepében, éldegélt egy öregember.
Nagyon öreg volt már Pista bácsi, olyan öreg, hogy a szakálla már majdnem a térdéig ért. Hófehér volt, ahogyan a haja is. A látása erősen gyengült, a hallása ugyancsak. Foga sem volt már egy szál sem. Bezzeg, ha láttátok volna ifjú korában, micsoda erős, szép szál legény volt... Akkor építette a házikót is, erős szálfákból. Mindent maga csinált. Egyedül élt világéletében, ahogyan most is. Éppen ott kapálgatott kicsi kertjében, amit hajdanán jól körbekerített, hogy ne dézsmálják meg az állatok a veteményesét. Kapálgatott, kapálgatott, már szinte ketté görnyedve, amikor is az jutott eszébe, hogy nyúlhúst enne. Mégis hogyan? Ifjúkorában vadászni is járt, de most már nem szívesen vette kezébe a puskát, mert valahogy mindig visszafelé sült el.

Nagy pelyhekben, puhán kezdett hullni a hó. Mint egy-egy pici kéz simogatása úgy érintették meg a természetet. Hangtalanul ereszkedtek le a Földre, betakarva mindent fehér takaróval.
A zöld ágacskák izgatottan nyújtogatták tűleveleiket, hogy minél több csillagocskát érjenek el. Ahány hópehely annyiféle, egyik sem hasonlított a másikhoz. Végtelen formák és végtelen alakzatok csodájával ajándékozta meg az ég az erdőt. Amiben egyformák voltak a hópelyhek, az a színük volt. Na, meg talán az, hogy mindannyian hang nélkül tudtak leszállni az égből. Az erdő fái boldogan engedték át magukat ennek a simogató érzésnek, és végre megkapták a régóta áhított takarót. Gyönyörűen szikrázott a hó. Itt-ott megszakította a fehérséget a fenyők sötétzöldje és ez még jobban kiemelte ezt a színt.
Ez olyan tökéletes szépség volt, amit ember soha nem tudna megalkotni. A hegyek és völgyek látványa maga volt a csoda!

Akár hiszed, akár nem,
megláttam a Télapót,
azt hittem, hogy álmodom,
furcsán ugrált a pufók.