Amatőr Művészek Fóruma

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű, hosszú, barna hajú kislány, valahol a világban. Azt hiszem, hogy Magyarországnak hívták ezt az országot, Európa szívében elhelyezkedve.
Annak is a leggyönyörűbb fővárosában, Budapesten élt a szüleivel és a nagyszüleivel. Dorkának hívták. Nagyon szeretett kint játszani a játszótéren, ahová a legtöbbször az egyik nagyapja kísérte el…

MESÉLŐ
Kinézett a kunyhójuk ajtaján,
De nem látta, kit szeretne látni.
Néha mással is beérné talán,
Persze ettől még nem lehet bárki.

MESÉLŐ
Hétike, a hétpettyes katicabogár,
Vidáman a mezőn sétált éppen,
Betűt pingált piciny arcára a Nyár,
S jókedvének hangot adott e-képpen.

Köszöntelek a történetben,
Hidd el bátran, jó helyen jársz.
Titok fátyla aprót lebben...
Hogyha maradsz, részévé válsz.

Virradt. A Nap éppen kikukucskált a homokdűnék mögül, bíborba, aranyba öltöztetve a tájat, mikor a berel őrszem megpillantotta a porfelhőt, mely a fulorrgegesz közeledtét jelezte. Szolgálati tükrével tüstént jelzett társainak. A tábor felbolydult. Kürt harsant, dob pergett, a Főnök pattogó hangon osztogatta parancsait:
- Riadó! Mindenki fegyverbe, csatasorba! Futár a mocsári berelekhez!

Egyszer, a jólelkű és barátságos óriás elbambult, és véletlenül rálépett a pocok farkára. Ezért, az erdei bíróság közmunkára ítélte. Mivel azonban, soha életében nem dolgozott, megzakkant és lett belőle egy gonosz óriás…

Egyszer egy vándor eltévedt az erdőben. Három napja bolyongott, amikor megint ugyanarra a tisztásra ért, ami mellett már hatszor elhaladt. Megfáradva leült egy fatönkre, hogy szemügyre vegye élelmiszerkészletét. Még két adag finom Borneói csirkemell volt a csomagban vargányamártással. Miközben elrévedő tekintettel bámult a semmibe, és azon merengett, hogy hogyan juthatna ki az erdőből, egyszer csak egy ember tűnt elő ugyanabból a semmiből.

Megjegyzés: 2019.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy lány, aki minden éjjel különös álmot látott. Álmában volt egy ország, Varázslatország, ahol királylányként boldogan élt, csak egy valami hiányzott még, hogy teljes legyen a boldogsága, egy szőke herceg, aki fehér lovon jön, és a nyeregbe maga mellé emeli, mélyen a szemébe néz, és lágyan megsimogatva az arcát, kimondja a nevét.

Amikor végeztek, elámultak a látottakon.
- Ez éppen olyan, mint egy lakodalom! Csupa szépség és bőség mindenütt! - mondta Zümike csodálattal. - De mi lesz este, amikor besötétedik? Nem foguk látni semmit. Hogy fogunk így táncolni, mulatni?
- Nahát, erre nem is gondoltunk! - aggodalmaskodott Zuboly, végül kitalálta a megoldást.
- Meg kell hívni a kedves szentjánosbogarakat is, hogy világítsanak.

Jó reggelt Zümike! - ébresztette korán reggel a mélyen alvó méhikét az édesanyja. - Bejöttem hozzád beszélgetni. Remélem, őszinte leszel hozzám! Miért okoztál ekkora bonyodalmat, miért szöktél el?
Hogy szeretetét kimutassa, harmatcseppel itatta meg Zümikét egy rózsasziromból.

Kora hajnalban ébredt meg Zümike. Kinézett az ablakon, és látta, hogy már pirkad. A dombok felett lángvörösen izzott az ég alja, jelezvén, hogy mindjárt felkel a nap. Csodálata csak nőtt, meglátva a szépséges virágokat, amint ébredeznek a környéken. Ahogy nézegette őket, vágyakozás fogta el barátnője, a szépséges liliom után. Elhatározta, hogy visszarepül hozzá. De egyelőre csendben figyelte a természetet. Szinte ujjongott magában, amikor a napot mint tűzgolyót felfelé kúszni az égre.

Kora reggel a felhők még csak kissé takarták be az erdős-ligetes vidéket, de a levegő nyomasztó volt. A rovarok és mások is sietve végezték a dolgukat, mert érezték, hogy eső közeleg.
Zümike is fürgén előbújt a lyukból. Felvette a kis tarisznyáját, és repült arrafelé, amerre a hazautat gondolta. Közben egy festői kis tavat pillantott meg. A tó hullámzó vizén gyönyörű tündérrózsákat lebegtetett a szél.

- Mit tennél vele? - kérdezték izgatottan, de nem árulták el titkukat.
- Dzümm-dzümm! Hát elvinném cselédnek, dolgoztatnám, és ha megnő, elvenném feleségül!
A katica és a szarvasbogár felháborodtak a dongó ötletén.

Jókedvűen ébredt a természet ezen a szép, napsütéses reggelen. A harmatos fűben mindenféle bogarak, pillangók mozgatták meg kipihent tagjaikat, és a friss harmatban megmosakodtak.

- Zümm-zümm! Milyen jó így repkedni! Mindent látni, ami történik a réteken, erdőben!
Leszállt a szebbnél szebb virágokra, kóstolgatta nektárjukat, beszippantotta bódító illatukat.
Egyszer csak nagy zümmögést hallott. Ijedten látta, hogy egy óriási dongó közeledik felé.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy akácosliget egy vadvirágos rét szélén. A ligetben kis házikó állt. Lakója, a méhész bácsi azon a szép, napsütéses tavaszi napon is a ház kertjében lévő méhkaptáraknál nézelődött, szorgoskodott.

A legújabb kaptárban világra jöttek a méhkirálynő gyermekei.

Mendegél, mendegél őzike,
még bele nem ütközik egy kőbe,
amibe első lábait jó beütötte,
így tovább menni nem tudott szegényke.

Látván Isten, mily elterjedt az irigység,
mondta magában: "Megjelölöm őket."
S akinek nem kéne sörte, annak tüstént
viszketeg valamik jelentek meg...

Hol volt, hol nem volt, nem nemvolt, hanem volt a dombok hátán domb, s köztük lankák, legelésző nyájakkal. Az egyik ilyen nyájacskában tizenhárom bárány legelészett. Vigyázott rájuk a pásztor, mint a szeme fényére, terelgette füves legelőkön, itatta hűs patak vizében. Gyönyörködött is bennük nap mint nap. Gyönyörködött mind a tizenháromban, de leginkább mégiscsak a legkisebbikben, amelyiknek hófehér volt a gyapja, annyira tisztán fehér, amilyet ember még nem látott.

Esett. Esett szüntelen, számolatlan napon át. Gondolhatnánk akár, tavaszi eső volt. Mert megadta magát már a tél, tűntek el utolsó hófoszlányok árnyékvédett dombok megbúvó hajlatain; rég elmúlt a böjt hava. De esett, szüntelen, amolyan fura, hideg eső. Dédelgette bokrok, fák, szőlőtőkék épp csak kibújó, apró levélrügyeit, azok tiltakoztak kétségbeesetten, reménytelenül, annyira hiába; vacogtak, fáztak, de az csepegett rájuk szüntelen, könyörtelen.

- Milyen jó itt! Csuda egy kert! Talán az új otthonom. Mennyi kedves hely, csupa bújócskázásra, játszásra való! Innen tán nem ebrudalnak ki, mint a legutóbb. Nem kellettem ott. Nem kellettem ott se. (Annyi helyen nem kellettem senkinek!) Nem kellek senkinek! És nem tudom, miért! Nem baj, most ügyesebb leszek, igazán! Hízelkedőbb! Dorombolóbb, alkalmazkodóbb. Csak már nagyon éhes vagyok. És egyáltalán, van a kertnek, van ennek a háznak gazdája? Aki ennem, innom adna, dorombolnék mindezért néki, dorombolnék igazán.

A ruhás szekrény.
Éva, kinyitotta a ruhás szekrény ajtaját. Majd kivette a kabátját. Egy férfi hang megszólalt a szekrényből.
- Másik kabátot vegyél ki.

A terem zsúfolásig megtelt. Az első sorokban a királyi család és az udvar jeles képviselői kaptak helyet. Hátrébb a kevésbé nemesek, de még pénzesek. S a társadalmilag nem túl megbecsült, egyszerű emberek a karzaton tudtak letelepedni.
A padsorokkal szemben, a királyi tanács pulpitusának háttal vörös uniformisukban délcegen feszítettek a katonák. Köztük földig érő köpenyben néhány varázsló állt, jó okkal.

Amikor az oldalajtón, őrei gyűrűjében belépett a vádlott, a terem elcsendesedett. A katonák kardot rántottak, s a csillogó pengék hegyét kesztyűs kezükben tartva határozott harckészültségbe álltak. A varázslók köpönyege alól előbújtak a mágiát birtokló kezek.
A gonosz királynő korona és drága kelme nélkül is fenséges volt. Haja szorosan hátrafogva, arcán félmosoly. Pillantása nem kevéssé volt hátborzongató, mint amikor hatalmának teljében volt. Egészen pár hónappal ezelőttig.

Éva és a sün.
Éva sétált az erdőben. Tizenhárom éves kislány, akit nem érdekel, hogy a tizenhármas számról mit gondolnak mások. A királynő vajon hol lakhat? - gondolkodott el a kislány. Észrevette, hogy a macska bundájából készült kesztyű nagyon büdös, mintha még élne a macska, akiről az anya lehúzta a bőrt, a barlangjuk előtt.

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kisfiú, Kende a kondás. Nagyon eszes gyerek volt, mert nagyon szeretett olvasni, mindig könyvvel a hóna alatt ment a konda után, aztán alig várta, hogy leüljön valahol, s máris belefeledkezett az olvasásba. Sosem történt semmi baj, mert nagyon okos és szorgalmas kis pásztorkutyája volt, mindig ügyelt a kondára és sohasem hagyott egyet sem elkószálni. Azon kívül ott volt mellette egy kurta farkú kis malac. Szegényke mindig kilógott a sorból, mert ő kicsi maradt. A többiek már jócskán megnőttek, de ez az egy sehogyan sem akart nőni. Mindig ott téblábolt a gazdája közelében, és csak túrta a földet, túrta, aztán mindig előtúrt egy fényes kavicsot, s máris futott hozzá és a lába elé tette.

Látta már Vadóc, hogy a kincsei itt nincsenek biztonságban.
Törte a fejét, s mit gondolt, mit nem, felnyergelte a kincsvadászok egyik lovát, és a Magas Hegyek felé vette az irányt. Magára hagyta a társát, gyógyuljon, ahogy tud. Látta ő már máskor is, hogyan találja meg a vasfüvet, és más csodatévő varázsnövényt, nem féltette egy pillanatig se.

Jött másnap Nyápic sietve, beöltözve teljes pompába, a kísérő tömeggel, királyi szüleivel. A Sárkány ámult, bámult, mert ilyen maskarát még nem látott. Álldogált egy darabig a barlang előtt, de mivel az emberek órákig meg se moccantak, csalódottan elbődült, megtekergette mind a hét elzsibbadt fejét, aztán unottan bement a barlangjába szunyókálni.
A fiú meg utána. Alig látott a félhomályban, de azért elkezdte a vagdalózást. Csámpás is volt, ügyetlen is, sete-suta, de nagyon elszántnak mutatta magát.
A sárkány tűrte birkatürelemmel egy darabig a molesztálást, de mikor az életlen kard beszorult az egyik pikkelye alá, felmordult a csiklandozás miatt, és kinyitotta az egyik szemét a tizennégyből. Csodálkozva a lányra lesett, hogy mondja már meg, most mi van! Miért nem hagyja őt ez az oktondi pihenni?

Messzividék legszegényebb városában, Toprongyvárosban éldegélt egy szegény varga, mosónő feleségével, és tizenkét gyerekével. Teltek a napok szépecskén, gyakori éhezéssel, de boldogan, beletörődve a megváltoztathatatlanba. Csak a legkisebbik türelmetlenkedett, elégedetlenkedett naphosszat. Ahogy nőtt, cseperedett, úgy lett egyre szebb, de egyre kiállhatatlanabb is. Napkeltétől napnyugtáig az utcákon csavargott, s mikor felelősségre vonták, csak szájalt, és a vállát rángatta. No hiszen, ne mondja meg őneki senki, mit tegyen! Mindenkivel csak kötözködött, szót nehezen lehetett vele érteni. Ha hozzáértek, csípett, rúgott, harapott, verekedett, még az utcabeli vagányok is tartottak a kis vakarcstól. Nem is hívta senki másként, csak Vadócnak.

A történet a barátomról szól, no meg „Kicsi és Törékenyről”; meg másokról, meg szól aztán olykor jelentéktelennek tűnő „apró dolgokról”, de szól legfőképp az Időről, ő olyan, amilyen: lehet közömbös, máskor simuló szerető, netán részvétteljes szánakozó, de megy csak a maga útján, gondolom fél attól is, netán valaki megelőzi, mennie, sietnie kell…

Hol volt, hol nem volt, az egyik életöltőben megszületett a Földre egy gyengéd, érzelmes Halak lány és egy erős, szilaj, vad Kos fiú. Teltek múltak az évek, a két lélek csak élt, éldegélt. Felnőtté válásukig nem keresztezték egymás útját, a saját útjukat járták. A fiú néha a pokolban játszadozott, bátran, örömmel, tudva, mennyire más és mennyire másak a vágyai, mint amihez a világ szokva van, míg a lány sokszor az égben talált menedéket másságára, ott élt, játszott, segített, ismerkedett, boldogságot, szeretetet szórt és olykor bölcselkedett.