Amatőr Művészek Fóruma

Nem alszom, nem nyugtat most
éj, mély sötét,
pörgetem sorsom rozsdás,
vak kerekét,
tudatom éber múltba,
jelenbe lép,
holnapba hívó híd tart
még némiképp.

Ott fent ül! Igen a háztetőn. Az éjszakai felhők visszafelé nyújtják a város fényeit.
Visszafogottabbak a közterületek, harsányabbak az ipari létesítmények feletti foltok. A nagyra nőtt fekete fenyőt és az alatta sorakozó tujákat nézi.

Megjegyzés: 2018. augusztus 22.

Elhiszem még a mosolyt az arcokon,
És elhiszem még a kedves szavakat,
Pedig lelkem legmélyén régóta tudom,
Általuk csak áltatom magamat.

a parton csúszós fekete kövek
csillagfényben téridő görbület
megváltozott időszámítás
kvantum és önámítás

Úszom álmaimban magukra hagyott tengerek időtlen tükrén,
A néma vízen messze, s beljebb;
Tátongó jéghegyek meredek peremén,

Mert olyan lesz a test, oly' kihűlt és szikár
mintha élet sosem táncolt volna benne még
üveges szemek, a bőr szárazon kiált
bárcsak volna, akit ölelhetnék.

Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.

A lócát elfedi a puha hó,
Melyen veled ülve lenne jó.
Pont, mint tavaly decemberben,
Hideg kezed kezemen, nem felejtem.

Félelmes magányban mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirág-életű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét, s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű, csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémántgyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echózó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Tegnap este megint találkoztam vele.
Annyira fájt.
Mondta nekem, ne hagyjam el.
Azt mondta, azért sír megint egyik szeme
mert nem láthat.
Azt mondta, fél.

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gúnyám büszkén hordozom.

Mióta nem vagy,
Nehezebbek a nappalok,
Folyton arra gondolok,
Hogy minden üresebb
Mióta nem vagy

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!

Szenvedek,
nem élvezem,
változtathatok,
de akkor vétkezem.
Sorsom ez
vagy a végzetem?

Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.

Valami idegen.
Legbelül, idebent.
Mondd, hova jussak el?
Mondd, hova fussak el?
Itt állok egymagam.
Nincs társam, elhagytam.

Érezted már lágy szellő leheletét?
Tincseid közt mikor bújócskát játszik?
Vagy a színes mező puha szőnyegét,
Mely minden lépésnél újra virágzik?

Csillagtüzű béke szállt az éj szívére.
Nem zavarja semmi - angyalpillanat -
álomtáncát járja, mákonyt hint szemére,
míg fel nem riasztja harmatvirradat.

Ez az ezeregyedik éjszaka. 999 volt eddig, plusz az első. Ha megfordulsz, láthatod, hogy a 666-ot írjuk le. Az elsőn még pezsegtem. Úgy éreztem, hogy a világ a lábaim előtt hever: a pipacsok hajbókolnak, míg fényesebben ragyogok a napnál. Úgy lélegeztem, ahogy más táncol. Úgy nevettem, olyan felhőtlen szabadsággal, mintha valahol mégis csak tudtam volna, hogy a napjaim meg vannak számlálva -
- hogy az első után számolni kezdem a napokat.

Mindig éjjel van. Még azelőtt elaludtak, hogy megoldották volna az időutazás problémáját.

Jonny megborzongott a hegy huzatos csúcsán, ahol hűs szellő cirógatta karjaiba Jinny-t. Csak néhány órácskára nyíltak éjre a lila orchideák, a napkelte bronz fényével mind magányba zárták szellemüket. Ahány virág, épp annyi szempilla hullámzott a nő álomra zárt szemén – az ábrándok tartották ébren a férfit. Virrasztott.

Szunnyad a hév, a bolond láz,
az ajkamat válladra vonzó erő.

Mellőzve minden eufóriát,
e szentimentális áradat

Talán csak a romos házak közt
nyugvó szél volt az mi dohogott,
mert felverte zokogó szívem
csendesen zsongó moraja,

Volt, hogy sötét éjjel,
Fiatalos szenvedéllyel,
Útra keltem érte,
Gázpedálra lépve.

Kerestem magam oly sokat,
álmatlan álmokon át,
füleltem sokféle hangokat:
az érintés a titok!

Barát voltam fiatalon:
ma már nincsen társaságom,
csak egyedül tengek, lengek,
teher nekem így az élet!

Fájdalmas, a létezés maga,
Fojtó, gondolataim sara,
Üresen, tömve a semmivel,
Egyedül, együtt a Senkivel.

Rövid volt a mai nap, sokat
dolgoztam,
sétáltam, s éreztem: szédül
az agyam!
De mikor hosszú a napom?
Ha nem dolgozom!
Nyugtalanul járok, kelek,
ne érezzem, hogy szenvedek!

Miért kínzol? Mondd!
Édesgető szavakkal
Csapdába miért ejtesz?
Hogy néma börtönfalakkal
Engem ott felejtesz...

Most oké, hogy valahogy
Csak oké.
A lemenő nap a panelben ma is
A víg fáradtaké.
Szánakozva csügged a kataklizmán
A pohárra feneklett Jäger-Cataflam.

Megjegyzés: 2018. január 3.

akit többé nem várnak haza,
akit elnyel az eljövő éjszaka,
akiért harang kondul éppen,
aki mellett elsétálnak szépen,
akinek a holnapja immár bezárva,
akinek csókot koldulni sem drága,

Üdv, Magány, öreg barátom,
Rég láttalak, hogy megy sorod?
Látogatsz e sokakat manapság?
Vagy kezd eltűnni a magányosság?

Fekszek az ágyon, fölöttem fehér,
Alattam fehér, köröttem fehér,
Fehér falak, finom, puha falak,
Baloldalt pedig egy kerek ablak.

Most a csönd van.
Azt kivéve
csak, hogy ír a
tollam, serceg
ez papíron.

Szerelem.
Jó lenne veled aludni, hozzád bújni. A hajlakkod illatát beszívni.

Tehetetlen tuskó vagyok:
mit tegyek, ha rád gondolok,
feleségnek szeretnélek,
de közeledni szégyenlek!

Elnémultan tűröm
s csak úgy reszketek
ahogy a hold
tó tükrén; ha a pirkadat
szépia szeme szép fényét
tépné -
szelíden bámulom.

Ahogy fordulnak
a csillagok
világok bőre eggyé heged
mint tótükör két felén
véget nem érő éj.

Nem ragyognak arcomon,
az elmúlt évek fényei,
mint virágot, mit fagy öl meg,
a bús emlék fakitja ki.

„Szerelmes is vagyok, nem is,
őrjöngök, úgy ám, meg nem is. ”[1]

Igazítanálak, igazodnék hozzád,
csak szerelmes tested illatát érezzem.
Álmodjunk. Én már álmodtam veled.
Szárnyakkal ékítettelek, te fiatalsággal,
s csúf szirének irigykedtek gyönyörünkre.

Megjegyzés: [1] Anakreon versének részlete, fordította Ritoók Zsigmond
Poetae melici Graeci. Ed. D. L. Page. Oxford, 1962. (428)

Szemébe húzott kalappal
a szélnek nekifeszülve,
őszhangulatba merülve
megy a járdán a nappal.

Sálat kötött az ősz ma reggel,
szél sodor álmokat sereggel.
Úton szalad ide-oda
céltalan a lelkem.
Deres füvön keresgélhetsz,
s nem találsz meg engem.