Amatőr Művészek Fóruma

Akkor az ajtót bezárom.
Aztán a csukott ablakhoz érve a függönyt is behúzom.
Most már csak én vagyok, tudom.
És ezt a szürke, kisatírozott csendet hallgatom.

A lócát elfedi a puha hó,
Melyen veled ülve lenne jó.
Pont, mint tavaly decemberben,
Hideg kezed kezemen, nem felejtem.

Félelmes magányban mindennap egyre görcsösebben fogadkozom; erőszakos hajótöröttként korhadó fák tiszavirág-életű deszkája még életmentő gyógyír is lehet! Tétova szándékoltságokon már mindenki mossa önös kezét, s ismét összeesküszik! Homályos vermekhez, kétértelmű, csélcsap szándékokhoz hasonlítanak már a másoktól ajándékba nyert ígérgetések! Harmatok gyémántgyöngyeivel egyre nehezebb tisztára mosni sebzett arcok redőnyeit! Echózó csöndektől visszhangos a befelé töprengő szív; körbe-körbe gyűrűznek rajta a láthatatlan-hangtalan fény-árnyak; önmagán is elidőzött pillanat röpke pazarlást végez szeszélyes akaratom lábnyomán!

Tegnap este megint találkoztam vele.
Annyira fájt.
Mondta nekem, ne hagyjam el.
Azt mondta, azért sír megint egyik szeme
mert nem láthat.
Azt mondta, fél.

Hiába szaladt el véled az elmúlás,
mint folt a ruhájához, hozzám tartozol.
Feslett életem emlékeddel fércelem,
s szakadt gúnyám büszkén hordozom.

Mióta nem vagy,
Nehezebbek a nappalok,
Folyton arra gondolok,
Hogy minden üresebb
Mióta nem vagy

Kitárja két kezét, mint susogó angyalszárnyak erezetes, finom szárnyait, s végzetpillanatokban végleg magunkhoz ragadnák s ölelnék azt, aki már elment! Évgyűrűk gyöngéd metszése, pecsétnyoma még motoz az ujjbegyek bordázott erezetein - létezik vérerek tobzódása -, megvalósult lángolásban csupán szavaink vádolhatók hazugsággal, ajkaink forró tettei nemigen!

Szenvedek,
nem élvezem,
változtathatok,
de akkor vétkezem.
Sorsom ez
vagy a végzetem?

Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.

Valami idegen.
Legbelül, idebent.
Mondd, hova jussak el?
Mondd, hova fussak el?
Itt állok egymagam.
Nincs társam, elhagytam.

Érezted már lágy szellő leheletét?
Tincseid közt mikor bújócskát játszik?
Vagy a színes mező puha szőnyegét,
Mely minden lépésnél újra virágzik?

Csillagtüzű béke szállt az éj szívére.
Nem zavarja semmi - angyalpillanat -
álomtáncát járja, mákonyt hint szemére,
míg fel nem riasztja harmatvirradat.

Ez az ezeregyedik éjszaka. 999 volt eddig, plusz az első. Ha megfordulsz, láthatod, hogy a 666-ot írjuk le. Az elsőn még pezsegtem. Úgy éreztem, hogy a világ a lábaim előtt hever: a pipacsok hajbókolnak, míg fényesebben ragyogok a napnál. Úgy lélegeztem, ahogy más táncol. Úgy nevettem, olyan felhőtlen szabadsággal, mintha valahol mégis csak tudtam volna, hogy a napjaim meg vannak számlálva -
- hogy az első után számolni kezdem a napokat.

Mindig éjjel van. Még azelőtt elaludtak, hogy megoldották volna az időutazás problémáját.

Jonny megborzongott a hegy huzatos csúcsán, ahol hűs szellő cirógatta karjaiba Jinny-t. Csak néhány órácskára nyíltak éjre a lila orchideák, a napkelte bronz fényével mind magányba zárták szellemüket. Ahány virág, épp annyi szempilla hullámzott a nő álomra zárt szemén – az ábrándok tartották ébren a férfit. Virrasztott.

Szunnyad a hév, a bolond láz,
az ajkamat válladra vonzó erő.

Mellőzve minden eufóriát,
e szentimentális áradat

Talán csak a romos házak közt
nyugvó szél volt az mi dohogott,
mert felverte zokogó szívem
csendesen zsongó moraja,

Volt, hogy sötét éjjel,
Fiatalos szenvedéllyel,
Útra keltem érte,
Gázpedálra lépve.

Kerestem magam oly sokat,
álmatlan álmokon át,
füleltem sokféle hangokat:
az érintés a titok!

Barát voltam fiatalon:
ma már nincsen társaságom,
csak egyedül tengek, lengek,
teher nekem így az élet!

Fájdalmas, a létezés maga,
Fojtó, gondolataim sara,
Üresen, tömve a semmivel,
Egyedül, együtt a Senkivel.