Amatőr Művészek Fóruma

Ismeretlen
fájdalom ölel át,
kicsavart gerincemre
szögezted
hulló
csillagaid
sugarát.

Valami idegen.
Legbelül, idebent.
Mondd, hova jussak el?
Mondd, hova fussak el?
Itt állok egymagam.
Nincs társam, elhagytam.

Érezted már lágy szellő leheletét?
Tincseid közt mikor bújócskát játszik?
Vagy a színes mező puha szőnyegét,
Mely minden lépésnél újra virágzik?

Csillagtüzű béke szállt az éj szívére.
Nem zavarja semmi - angyalpillanat -
álomtáncát járja, mákonyt hint szemére,
míg fel nem riasztja harmatvirradat.

Ez az ezeregyedik éjszaka. 999 volt eddig, plusz az első. Ha megfordulsz, láthatod, hogy a 666-ot írjuk le. Az elsőn még pezsegtem. Úgy éreztem, hogy a világ a lábaim előtt hever: a pipacsok hajbókolnak, míg fényesebben ragyogok a napnál. Úgy lélegeztem, ahogy más táncol. Úgy nevettem, olyan felhőtlen szabadsággal, mintha valahol mégis csak tudtam volna, hogy a napjaim meg vannak számlálva -
- hogy az első után számolni kezdem a napokat.

Mindig éjjel van. Még azelőtt elaludtak, hogy megoldották volna az időutazás problémáját.

Jonny megborzongott a hegy huzatos csúcsán, ahol hűs szellő cirógatta karjaiba Jinny-t. Csak néhány órácskára nyíltak éjre a lila orchideák, a napkelte bronz fényével mind magányba zárták szellemüket. Ahány virág, épp annyi szempilla hullámzott a nő álomra zárt szemén – az ábrándok tartották ébren a férfit. Virrasztott.

Szunnyad a hév, a bolond láz,
az ajkamat válladra vonzó erő.

Mellőzve minden eufóriát,
e szentimentális áradat

Talán csak a romos házak közt
nyugvó szél volt az mi dohogott,
mert felverte zokogó szívem
csendesen zsongó moraja,

Volt, hogy sötét éjjel,
Fiatalos szenvedéllyel,
Útra keltem érte,
Gázpedálra lépve.

Kerestem magam oly sokat,
álmatlan álmokon át,
füleltem sokféle hangokat:
az érintés a titok!

Barát voltam fiatalon:
ma már nincsen társaságom,
csak egyedül tengek, lengek,
teher nekem így az élet!

Fájdalmas, a létezés maga,
Fojtó, gondolataim sara,
Üresen, tömve a semmivel,
Egyedül, együtt a Senkivel.

Rövid volt a mai nap, sokat
dolgoztam,
sétáltam, s éreztem: szédül
az agyam!
De mikor hosszú a napom?
Ha nem dolgozom!
Nyugtalanul járok, kelek,
ne érezzem, hogy szenvedek!

Miért kínzol? Mondd!
Édesgető szavakkal
Csapdába miért ejtesz?
Hogy néma börtönfalakkal
Engem ott felejtesz...

Most oké, hogy valahogy
Csak oké.
A lemenő nap a panelben ma is
A víg fáradtaké.
Szánakozva csügged a kataklizmán
A pohárra feneklett Jäger-Cataflam.

Megjegyzés: 2018. január 3.

akit többé nem várnak haza,
akit elnyel az eljövő éjszaka,
akiért harang kondul éppen,
aki mellett elsétálnak szépen,
akinek a holnapja immár bezárva,
akinek csókot koldulni sem drága,

Üdv, Magány, öreg barátom,
Rég láttalak, hogy megy sorod?
Látogatsz e sokakat manapság?
Vagy kezd eltűnni a magányosság?

Fekszek az ágyon, fölöttem fehér,
Alattam fehér, köröttem fehér,
Fehér falak, finom, puha falak,
Baloldalt pedig egy kerek ablak.

Most a csönd van.
Azt kivéve
csak, hogy ír a
tollam, serceg
ez papíron.

Szerelem.
Jó lenne veled aludni, hozzád bújni. A hajlakkod illatát beszívni.