Amatőr Művészek Fóruma

Történt egyszer, nem oly régen.
Csodák szőtte, szép Bakonybélen.
Hét esztendőre elvonult Gellért.
Remeteként imádkozva lelki csendért.

Köröznek a fecskék
mint egy füstös emlék
ruhátlan a nyár

Hogyan választhattam volna a mindent,
semmiért cserébe?
Láttam romokban lelkedet,
láttál porba hullni,

Minden egyes versem fájdalomból íródott,
Minden egyes percem kárhozattal vívódott,
Minden amit szerettem elhagyott már régen,
Minden amit ismertem megváltozott szépen,

Megfagyott lelkem
téli-álmát alussza
húsból s csontból
lassan rothadó
Palota...

hajnali háromkor
tajtékot vet az idő
megrendül
bámész bérházak
behunyt balkonján

Minden reggel
félig a sárban fekve
ébredek az első hajnali fénybe.

Napnyugta!
Nem kerestem hírnevet, mint
Szürke veréb száraz ágon,
Vártam, előttem mindenki mehet.

Írhatnék érzelmes verset
De nem akarok.
Lehetne bosszús egy mű
Mmm, nem akarom

Kertben játszottunk mint két tündér,
De te szépen lassan felcseperedtél.
Elérted a tinédzser kort
Mikor már szíved is dobol

Andalogva, mozdulatlan
Önmagamban magányosan.

Gondolatban, akaratlan
Hozzád bújok aranyosan.

Nyersen még szép kalácsnak látszott,
mosolyogva kelt nagyra,
tettem bele cukrot, mákot,
gondoltam, elteszem holnapra.

Fekszel a sötét szobádban
világít a telefon akár
az ablakodon át bevilágító hold,
de miután lehúztad a redőnyt, már
nem ugyanaz, valami hiányzik,
mint mindig, és fekszel a sötét szobádban -
egyedül, némán.

Az öltönyös úr és a pincérnő

A fogadóban félhomály úszkált lassú bódulatban. Megtelepedett a fém lámpabúrákon, a kopott, sör- és szendvicsektől pecsétes asztalokon, amelyek közepén itallap és evőeszközök álltak egy fémpohárban. Megült a rozoga, háromlábú bárszékeken, amelyek felületét kifa-kult, a zöldellő mezőkön és omladozó, szürke pályaudvarok rakodótelepén elnyűtt Levi’s nadrágok csiszolták fényes, simára. Megállt a vendégek kalapján, arcán, az orruk hegyén. Megmaradt a wurlitzer plexijén, de nem a lemezek címeit suttogó papírfecniken, a száradt filcen sem, mert a plexi alatt voltak. A lemezek meg a wurlitzer gyomrában.

Sokszor úgy érezzük olyan, mint egy fejfájás,
De nem múlik nincs megállás,
Egyedül érezzük jól magunkat,
Kilátástalannak érzem utam,
Mikor kimozdulunk egy társaságba,
Magányosnak érzem magam,

Kikötő

Hullámrétet szánt a leolvadó Nap.
Fregattmadár árnya siklik,
szárnya alá kap a narancsos délután.
Halászfalu remeg a szélben.

Szürke még a reggel, ősz van.
Nedves macskaorr szuszog nyakunkba, hangos dorombolásra ébredünk. Még lopunk egy picit a takaró melegéből, majd irány a konyha. Menet közben ételt töltünk a cicatálakba, arcot mosunk félig éberré, toporogva várjuk a kávét.
Kávéillat, cigifüst, csend, világosodó égbolt. Lassan felébrednek a szavak is.

Gyökeret vert a múlt
szikla-szívembe,
mint párnátlan csontkéz,
úgy markolja körbe a magány,
s morzsolja lassan szürke homokká.

… Persze, szerelem – röhögött fel magában, ahogy visszafordult az első lépcsőről, a csatornafedélre pöckölte a csikket, mikor belépett a bárba. A füst kört rajzolt a metszően hideg éjszakába. Olyasféle kört, amiről bármikor el tudod képzelni, hogy vérvörös szemű lidércek ugranak ki belőle, aztán egymás foltokban hulló fekete szőrét rángatva idétlen vigyorral a fejükön ugrálnak körül, tépve az inged, taposva a cipőd, a nadrágod szárát gyűrik csak azért, hogy kint maradj ebben a városi, szóval neonokkal tűzdelt sötétségben.

Viszed magaddal
ezt az ócska nyarat
őszt raksz le az ajtók elé
hűs esőket locsolsz a szürkére
köddel takarod a vadont
belül és kívül.

Kavarog a hó a fák ágain,
könnycseppként zuhan le a földre,
táncoló pelyhekben cikázik,
a lámpafényben pislákolón, csillogón
ragyog.

Nevetésünk keserű.
Tükörszilánkok
a szemeid.
Látni szeretném
tegnapom a mában.

Az ajkam nyílna, beszédre.
Ki kell mondjam, hogy megértse,
De mindenem azt üvölti: Még ne!

gyűlöltelek amikor
rám rúgva az ajtót
padlóra küldtél
elnémítottál
befogtad a szemem
elzártál a külvilágtól

Valahol a csend magja
gyökeret vert bennem,
magányosság táplálja,
s amit eltemettem.

A lenyugvó nap
vére festi a tengert,
a nyugágyon
elfelejtett gondolat.

ha lehetne
mélyre szívnám a friss
levegőt szomjas tüdődbe
bordáim íve alá
szívem ritmusára keringene
a vér ereidben

szám mosolyra szemem
tavaszra éhes szerelembe
esem az első rüggyel
része vagyok a természet(em) nek
szikemarta folyómedreimben

Fulladozok.
Szívem maradék rejteke is kiapadt.
Tartalékaimat kilőttem az űrbe.

Várni, csak várni reménykedve.
Falba vésni a sok vékony strigulát.
Csendben elfogyni testben, lélekben,
a tükörben számolni a ráncok vonalát.

a semmi kiégett
pygmalionként rég
járatlan út szélén
jégből hizlalt torz
szoborrá formálta
megunt rémálmát

Az éj fátyla hullik rám
a csendben, szobám
falán üldögélő magány,
behálóz a szürkeség,
simogatja bőröm, mintha
szánná az álmatlan éjszakát.

Tajtékzó áradást tükröző palack vagy
de mégis üres - szellem(ed) messze jár
nehéz vágyaktól sóhajtó éjszakai tündér
néz befelé az ősztől nyúzott ablakon
tenyeréből jégvirággyönyör szivárog.

Megjegyzés: Közös vers Hatházi Áronnal.

Dermedt csendben
percek ütemei dobolnak füledben,
ölelj, ölelj, ölelj még.