Amatőr Művészek Fóruma

Kora hajnal volt még, az erdő világa csak
lassan ébredezett, mikor egy korán kelő
indián harcos a tenger felé nézett. És amit
ott látott, nem hitt szemeinek, az ámulattól
majdnem hanyatt esett. Hamarjában riadót
fújt, mire az egész tábor felébredt.

Kerestem valamit egész
Életemben, nem tudtam
Mi az, boldogság, szerelem
Vagy talán csak magamat
Kerestem.

A hegy mögé guggolt a nap,
A táj rőt égetett sziéna.
Egy antik oszlopcsarnokot
Lakott egy árva kis kokott,
Mit épp felmérni érkezett,
És mindenfélét kérdezett,
Az építész,
Giuseppe Galli Bibiena

– Nem kell velem jönni. Megleszek.
– Nem hiszlek el – morrant Daniel, aki az események hatására teljesen kijózanodott. – Ha már kórházba nem akarsz menni, legalább azt engedd, hogy ellássam a sebed.
– Én is el tudom látni.
– Meg a francokat, ide látom, hogy jó mélyre ment az a golyó.
Az indián zavarban volt, az este folyamán nem először. Eddigi élete során sosem fordult elő, hogy önként siettek volna a segítségére. Tagadhatatlanul jólesett, de nem tudott mit kezdeni vele.

– Gyere el velem iszogatni holnap este.
– Francokat – mordult Sean. Úgy állította be az infúziót, hogy az operáció végéig egyenletesen csöpögjön.
Daniel vigyorgott. Módfelett kedvelték egymást az indiánnal, de persze ezt egyikük se mondta volna ki. Az állatorvos asszisztens fiú kezdetben nagyon zavarónak ítélte meg, hogy a „doki” lényegében csak akkor szól hozzá, ha nagyon muszáj, egyébként képes egész napokat teljes csendben tölteni. Rengeteg időbe telt, mire egyáltalán megtűrte a közelében, de még ekkor sem kommunikált.

Az éjszaka csendje megülte a tájat. Az a fajta, bársonyos nyári éjszaka volt, amit a férfi úgy szeretett, amely megnyugtatta, lecsendesítette a benne háborgó érzelmeket, egyszersmind kinyitotta a lelkét. Ilyenkor megnyugodott, és engedte magának, hogy emlékezzen. A fájdalmasabb részeket persze a mélyen belé égett önfegyelemmel keményen visszaparancsolta valahová hátra.

Minden úgy történt, mint eddig.
Lemenő nap sugarával búcsúztam a jelentől.
Testem fűtötte ágyamból üdvözöltem a holdat.
Kósza gondolataim tervek helyett sötét függönyt szőttek elém.
Majd elnémult a rozzant szövőszék nyikorgása.
Megpihentek a fürge ujjak.
Kizárt az álom a külvilág bántó zajából.

9.

Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Rosszallása zúg az éjben,
Óh, Mária benedictus.

8.

Rácok, gácsok, bunyevácok
Tőrbe annyit sose csaltak,
Mint amennyi magyar ember
Gáncsot vetni tud magyarnak.

7.

Száldobosnál száll a gólya,
Hírnöke a kikeletnek.
Kirándulni messze mennek,
Kik nyugatnak, kik keletnek.

6.

Új pártázat, szuroköntős,
Szinte fénylik fenn a várfok,
Bévül körbe gyilokjárda,
Hókagátas dupla árkok.

5.

Huszt várától Bereznáig
Nem nagy az út, de az erdő,
Akár fenn a havasokban,
Embervesztő nagyra megnő.

4.

Ahol majdnem ezred éve
Éltek szorgos onogurok,
Batu kán, az irgalmatlan,
A kegyetlen lett az úr ott.

Föld színéig romboltatta
Ogúzok és gúzok házát,
Hogy a messzi Volga parton
Berendezze új szeráját.

3.

Lánggal ég még Nagyböszörmény,
Ispotály lett Hímesudvar.
Útonállóé a törvény,
Baj fenyeget minden úttal.

Mind bakondás, aki eljött
Mármarosból vagy Beregből,
Alig maradt lábon ember,
Ki megmaradt a seregből.

2.

Száldobosnál Huszthy vajda
Négy csatlósát odainti.
Testvérének mondja őket,
Bár egyik se vér szerinti.

1.

Odalenn a sziklamélyben
Tajtékot vet a Tybiskus,
Aki fentről alátekint,
Halkan mondja: Jézus Krisztus.

Átellenben összecsobban
A Nagy Ág sebes vizével,
Habra hab dől hófehéren,
Fülsiketítő zenével.

Szemétdombselymű délután volt
olyan roncstelep-fényezésű percek
vonultak át a külváros szürkeségén.

Aztán előugrott a tűzfalak mögül
és rohant rohant boldogan.

Van egy szürke elefánt,
kinek a hátára felülhetek,
és elvisz Bergengóciába.
Kiselefántok a két szélén.

Első fejezet - Az első nap

Kinyitottam a szemem. A nap első sugarai fényes sávokat húztak az arcomon. Mint mindig, a hajam most is tele ment szalmával. Sokáig tart majd ismét kifésülni. De nem bánom. Teljesen megéri. Nincs ahhoz fogható érzés, mint mikor a lovaimmal alhatok együtt az istállóban. Most is mindent úgy csináltam, ahogyan eddig. Kivittem a vékony, fekete matracomat, és lefektettem Big Boy boxába.

Volt egyszer egy hidegháborús időszak, ahol az integrálódott magyar hadseregre is komoly feladatok hárultak. A harcbiztosításnál szolgáltam, különböző szintű híradó-összeköttetéseket hoztunk létre a gyakorlatokon, amely felkészülést jelentett az éles helyzetekre. Köztudott, hogy akkor még nem voltak reléző műholdak, a rádiós, relés összeköttetésekhez virtuális rálátásra volt szükség. Ez azt jelentette, hogy az állomásoknak olyan helyre kellett települniük, amely elég magas volt ahhoz hogy a rádióhullámok útjába ne legyen akadály. A korábbi gyakorlatokon már szinte az összes hegytetőt meglátogattuk, a mostani települési hely Gömbölyűhegy volt.

A Lanovka hátán a Lomnici-csúcs felé ősz katona haladt,
talpig fegyverben, hadgyakorlatra készült a sereg,
már rég nem tetszett a férfinak e hadvezéri szerep,
mert zsebében tulipán, a kötéltáncos lányból ennyi maradt.

Megjegyzés: 4. játék: 15 hívószó: lanovka, katona, szerep, tulipán, kötéltáncos, fűrész, sebességváltó, fény, nyomásmérő, talizmán, serleg, végállomás, viszony, tükör, szenvedély.

Jimmi az elmúlt harminc évben nagyon messze került a porosan nyugodt kisvárosi iskolától, amely apja szatócsboltjának az utcájában volt, de mégis ott repítette ezrekben mérhető mérföldekre földrajz és történelem tanára R. Jenő, aki Afrika imádatával megfertőzte. Végül talizmánként egy fekete antracit-követ adott neki, és megígértette vele, hogy visszaviszi a Kilimandzsáró hegyére.
Jimmi először nem értette minek egy kő miatt ennyit utazni, de amikor odaért már tudta, hogy miért küldte oda az öreg.

Tombol a második világháború Európában, a németek olyan jól állnak, hogy van erejük megnyitni az orosz frontot, és ahogy a frontvonal megnyúlik, szükség lesz a magyarokra is. Összeáll a Kárpát-csoport, és jó tempóban, szinte ellenállás nélkül halad orosz földön. Negyvenegy júliusában indulunk, és bár az időjárás, mint mindig, a szovjeteket segíti, a sártengerben is jó ütemben haladnak a Dnyeper irányába a magyarok.

Az Atlanti óceán vizéből kiemelkedő sziget Brazília és Afrika között félúton terpeszkedik, nevét őslakosainak köszönheti: Ramúzia. Tulajdonképpen nem is egy sziget, hanem mindjárt három, de a két kicsi szóra sem érdemes, mert néhány halászon kívül senki sem lakja. A nagy szigeten van a főváros Kulepo, közel a Benuzi hegység északi vonulatához, de még a hegyekkel körülvett Ruabon síkság szélén. A sziget hossza mindössze nyolcvanöt kilométer, széltében még hamarabb átszelhető, csupán húsz kilométert kell megtenni. A gyarmatosítások hajnalán először brazil uralom alatt állt, aztán a franciák szerezték meg, legutóbb az angolok tették rá kezüket.

Néhány éve még elképzelhetetlen volt szàmomra, hogy egy közkedvelt magyar ìrò, Londonban, magyar közönségnek, magyar nyelven könyvbemutatòt tartson. Müller Péter új könyvének bemutatòjàra mentem el én is több szàz érdeklődővel együtt. Az eseményt London belvàrosàban, az Üdvhadsereg egy impozàns nagytermében rendezték.

Egy lakótelepi lakásban élt a Kiss család, apa, anya és a két tíz év körüli gyerek. Az apa a közeli laktanyában dolgozott, az anya postai központot kezelt, az egyik fiú még csak harmadikos volt, a másik már az ötödiket járta.. A lakótelepi bezártságot főleg az apa utálta, de családi házra nem futotta, így vásárolt egy kis zártkertet a közeli falu határában, és szinte minden hétvégén kiruccantak kertészkedni, hancúrozni.

Kovács Géza már húsz éve oktat elektronikát a helyi középiskolában. A tanári kar befogadta, és kellő tisztelettel kezelte a csöndes, nyugodt középkorú férfit. Kovács úr egyedül élt egy kétszobás első emeleti lakásban, ahol az egyik szoba inkább hasonlított egy műhelyre, a két hosszú asztalon rengeteg műszer és szerszám hevert, a köztük levő szabad térben egy szál gurulós szék terpeszkedett. Amikor kísérletezett, sokszor magáról megfeledkezve gördült jobbra-balra vele, az alsó lakó ilyenkor haragosan felkopogott, ennek azonban kevés foganatja volt. Ha közel járt egy megoldáshoz, se látott, se hallott, őrült iramban keresgélte a megfelelő eszközt, ami segítheti munkáját. Sokszor az éjszakába nyúlt serénykedése, ilyenkor nem evett, nem ivott, nem volt egy nyugodt pillanata.

Volt valami lenyűgöző abban a pár pillanatban, amikor a mentőkabinunk kirobbant a föld légköréből és belevesztünk a világegyetem átható, zord végtelenébe. A lelkem egy darabkáját otthagytam a Földön és ebben a percben éreztem, amint az az apró szilánk utánam nyúl és teljes erejével belém kapaszkodik. Szemem sarkából még láttam, amint bolygónk utolsó erejével is küzd az elkerülhetetlen véggel, de hiába. Felszínén hirtelen számtalan sötét repedés futott szerte, behálózva felszíne minden egyes négyzetméterét, majd a résekből, mint megannyi sebből, vörösen izzó lávatömegek törtek a felszínre. Az egykor buja kék és zöld otthonunk egyetlen perc alatt vált egy forrón parázsló pokollá.

Még regényben sem szerette az ici-picit morbid történeteket sem.
De most az élet mintha valami hasonlót produkált volna vele, szinte kopírozott egy író fantáziája által kiötlött történetet.
Leginkább Roald Dahl meghökkentő meséit idézték a történtek, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy egy olyan nem egészen normális emberrel áll szemben, aki bűnbánatból tartja a felesége hamvait egy lámpában az íróasztalán, mint Dahl novellájának hőse, aki bosszút állva férjén, aki őt állandóan hajszolta, a férfi halála után a hamvait homokórába tetette, és kéjes mosollyal nyugtázta, hogy akkor kényszerítheti őt futásra, amikor csak kedve tartja.

Középvezető (egyéb állatfaj)

Hittem, Isten fogta meg kezemet:
Ölembe szakadt a lehetőség,
nyaltam eleget hűséggel,
munkából is volt bőséggel.
Elvitt a stroke és a nyári hőség,
s mert családom nincs, a cég temet.

Megjegyzés: (Bp. 2015-2016)

Bevezető

Drága Cat!
Leírom, kettő okból is. Egy, mert rossz előérzetem van, kettő, pedig, lehet, hogy szóban nem tudom elmondani. Ismersz, szívem. Ha le kell írni, szinte mágus vagyok, a szavakkal. Viszont mikor neked akarom elmondani, összeakad a nyelvem. Nem tudom, miért, a múltam az oka, vagy a mai napig ragyogó szépséged hoz ennyire zavarba… S mikor megpróbálom elmondani, mit jelentesz nekem, mindig kinevetsz. Nevetsz, és én összeomlok minden egyes alkalommal, mikor hallom kacajod. Mély, tiszta hangon szól. Te Jó Ég! Hogy lehet egy 55 kilós nőnek ilyen mély hangja!

Szörnyű álmom volt. Egy kopár, forró sivatagban gyalogoltam bele a fejem fölé tornyosuló hatalmas, aranyló homokdűnékbe. Fel-le ringatott a perzselő, húsomba maró sivatagi szél. Menekültem valami elől, de magam sem tudtam, hogy mi elől. Egy dologban voltam csak biztos: végem van, ha utolér. Olykor hátra-hátra pillantva fürkésztem a semmibe tűnő horizontot, rettegve, hogy az a valami hamarosan feltűnik, de sosem láttam semmit, csak a tarajos homoktenger ringatózását, amint egybeolvad a vakítóan kék égbolttal. Az egyik óriás homokhullám peremén átbukva egy kiszáradt fa odvas törzsét pillantottam meg a mélyben. Csak egyetlen ágában sejlett fel némi élet, és erejének utolsó cseppjével néhány zöld levelet fakasztott belőle. A delelő nap csöppnyi árnyékot engedélyezett csak, de arra éppen elég volt, hogy testemet kissé megpihentessem.

Lassú, lomha nyári szellőben zizegtek az akácfa levelei, melyek a kicsi, nádfedeles fogadó falait futották körbe. Kint kabócák zenekara jelezte az este közeledtét, és a nap koronája, amint éppen alábukni készült a láthatár peremén. Vöröses fény borította a tájat, mely a nappali forróságtól kitikkadva most próbált ismét friss levegő után kapkodni.

Nem is tudom, most mit tegyek,
Hogy féljek vagy megijedjek?
Merre jár a huncut eszem?
A kosárból mind megeszem

I.

Nem valami szép nap a halálra. Zuhogó eső, viharos szél, bokáig érő sár. Nem ilyennek képzeltem el a halálom napját. Főleg nem ilyen helyen. Nem egy csatamezőn szándékoztam meghalni, csupa idegen emberrel körülvéve, akik savanyú bortól és dohos dohánytól bűzlenek. Csendes elmúlást képzeltem el magamnak. Valahol a hegyekben, a szőlőbirtokom közepén álló kis házban. Napkeltekor, puha, friss illatú párnák között. Hogy az ablakon beszűrődő első napsugarak karolják fel távozó lelkemet és kísérjék egyenesen a paradicsomba.

Márc 29.

Vártam a kórházba menetelt, mint zsidók a messiást. Százszor végiggondoltam, hogy jó lesz-e ez nekem, minek is teszem, na meg hogy normális ember azért kicsit pontosabban tervez, mint én. Nopersze: mihez képest normális valaki?
Szóval bekerültem a Székesfehérvári Szent György Kórházba. Remek, szép, klassz. De sehol egy levágott sárkányfej (ti: Szt. György lebökött egyet...)

Megjegyzés: Ez egy régebbi műtétem története, ami alapját képezte a novella pályázatra beküldött művemnek. Ha valaki hasonlóságot fedez fel, az NEM a véletlen műve! Kb 14 éve írtam, kissé egyedi a stílusa, a barátaimnak farigcsáltam, akik jókat derültek rajta.

„Lieber Gott mach’ mich stumm, das ich nicht nach Dachau kumm’l”

„Édes Istenem, tégy némává, hogy Dachauba ne kerüljek” – korabeli mondás…


Alfred Jáger doktor örült a kinevezésnek. Dachau mindössze húsz kilométerre volt Münchentől, ahol szülei laktak, könnyedén felkereshette őket szinte bármikor. A feladat egyszerűnek tűnt, a koncentrációs tábor teljes személyzetének orvosi ellátása, kezelése volt a cél. Öten teljesítettek itt szolgálatot, von Weyhens főorvos felügyelete alatt. Jáger doktor épp akkoriban töltötte be harmincadik évét, afféle szülinapi ajándéknak tekintette a megbízatást.

Nem tudta, mikor ért véget a kihallgatása első fele, arra sem emlékezett, mennyi volt a hallucinációkból emlék, és mennyit mondott el, mondott ki hangosan belőle. Valószínűleg, nem sokat, mert a feje fájt, szédült és zsibbadt, de az orvos csak most lépett be a szobába. Tehát egyelőre csak a verésen van túl. „Ügyes ez a kis majom. ” – vonta le a konzekvenciát, azonban megnyugtatta a tény, hogy igen dühös és elkeseredett hangnemben beszélt az orvossal. „Ez se lett okosabb attól, amit mondtam! ” gondolta, és akaratlanul is mosolyra húzódott szája, majd széles vigyorra, mikor felismerte az orvosban Dr. Alexej Ivanovot, aki felszólította a fiatal politikai tisztet, hogy hagyja magára a beteggel.

Meleg volt a szeptember, és idén az október eleje sem hozott lehűlést. 10-e van, és még megy a légkondi. A meló se túl sok. Csak néhány potenciális elmebeteg. Sehol egy komoly probléma. Jók az ilyen időszakok. Viszonylag kevés ember hal bele a háborúsdiba ilyenkor. Jók az ilyen hónapok, csak az a baj velük, hogy előbb vagy utóbb változik az idő.

Három részeg ült a Pravda nevű radikális kocsmában. Egyikük csak iszogatott. Látszott rajta, hogy nem most kezdte. Talán négy napja volt legutóbb józan, lehet, hogy régebben. Nem tudni, maga sem tudja. Minden esetre, a kocsmáros nem akarja, vagy meri kitenni. Ők ketten régi cimborák, még az akadémiáról. Jurij, a kocsmáros karrierjét egy gránát vitte el, a jobb lábával együtt, míg a részegét egy rossz döntés, egy rossz mondat, egy rossz gondolat, vagy tán csak egy rossz helyen felejtett cigeretta csikk. Senki nem tudja.