A ketrec túloldalán - 220. közös vers
|
Végtelenbe nyúlik lábaim elõtt az óceán, Hullámzó takarója szemem elõl száz titkot rejt, Amelyeket az emberi elme soha meg nem fejt. Mégis haraggal, s vadul ront emberek hada reá, Süket bálna-dalra, orca-sírásra, hisz öröme: Fegyverekkel festi a hullámokat vérvörösre. zomby Hörög a föld tüdeje, a homo sapiens nevet Díszes papír reményében emeli a puskatust Az elefántborjú nem érti mi ez a rút aktus Csak fekvõ anyjára néz, majd könnyezve a felleget Így nem mehet! Értelmetlenül tarol a gépezet Túlélõ-ösztönünk veszett, s mindent visz az élvezet… Soleil Pincér sürög, szakács forog, díszítenek egy házat Nagy esemény készül ottan, megszólalt a harsona Bálba megy ma minden újgazdag férfi és asszonya Mit érdekli õket az, hogy halál a szépség ára Riadt coboly, nyest és nyérc szemek egymásra meredve De ha a divat változik, mind megy a szemetesbe. emonye Medveprémes bundában csakis medve táncot járni Kecses nyakon jól mutat az elefántcsont szinû lánc Kigyóméreg kivonattól eltûnik minden mély ránc A madárfüttyös erdõt szuper- marketre cserélni Fehér holló gyanánt száll világunkra a békesség Mert sziveinkbõl odaveszett rég a kutyahûség… timeadiva Szegény ember! Porladó tárgyaidban látsz értéket, így ajándékba kapott léted anyag-kalitkádban verdeshet csak szabadon. Lelked és szellemed kába rabságba hajtja magát, míg gyengeséged elmélet halmazokba zárod, ahogy szabadságra teremtett madaraidat, nehogy õk boldogabbak legyenek… Janik Képtelen védettség. Merül, már aki derül hátra, Dõlve az ágynak csak ül, nevet s leül-feláll, rideg, Lépésekkel kiizzadja, önmagából az ideg. Állati izgalommal vár, ráírva homlokára. Védtelen aranyhal vagyok a sajátos vizemben, Néznek, etetnek, szeretnek, mi a rossz az emberben? igazsaag Mi is? Talán az, hogy csak magából tud kiindulni hagyta hogy szívébõl végleg kivesszen az irgalom hiszi, mi neki jó, egy állatnak sem fájhat nagyon úgy csinál, mintha arról semmit nem akarna tudni hogy a majmok élõhelye nem a ketrec belseje pedig majom sohasem zárna egy embert ketrecbe… Tarpay Tõlük, rács mögé, mi zártuk el magunkat, emberek. Nem mellénk rendelt társnak; prédának tekintve õket, azt hittük: egyedül mi vagyunk urai a Földnek, gyomrunknak fial az állat, magvak nekünk peregnek. De eljõ az az idõ, (s abban nem lesz semmi hála) mikor az utolsó sült galamb tányérunkra szálla… Rímképlet: ABBACC Szótagszám: 15/15/15/15/15/15 Felhasznált szavak: fegyver, hála, értelmetlen, irgalom, hûség, halál, rabság, védtelen. (A szavak ragozhatóak voltak.) |
Regisztrálj!
Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad
oldalunkon, és írd le!
Online látogatók:
Látogató: 4
Regisztrált: 0
Kereső robot: 9 
Összes: 13
