Hetedhét határon is túl
tengerbe csöppen egy sziget,
nászágya hívja a vizet,
és jádekövekké tisztul
idők vége és kezdete,
ott nő a páfrányok álma,
annak van hetvenhét ága,
annak hetvenhét gyökere,
nézem, ahogy a napkelte
halovány fényeit tiszta,
zöld csendben magába issza
valahány szobánk nevelte
növény, fogyó páfrányoddal,
mely a déli éjbe zártan,
messze Óperenciában,
együtt növekszik a holddal,
egy megkopott cserép mégis:
ebből nő minden irányba
vágyai hétszínvirága,
köztük a föld és az ég is.