Kedves Családom!
Eljött a vég… szokták úgy mondani, "Elvesztettetek"… szokták, igen! Bár ezt a mondatot az élők alig hallják… hiszen a halottak panaszkodnak így; csupán a cikázó fényben, a kavargó illatokban, szagokban, érzelmekben, gondolatokban lebegve lehet efféle mondatokat hallani: akkor, amikor úton vagyunk a két állapot között…
Azokat az aranyos plüssállatokat (amik ebben a percben is a poros padláson hevernek egy zsákban, de valamikor igen sokat jelentettek nekem) Rád hagyom, imádott …
A ruháimnak nem igazán vennétek hasznukat, így hát azok legyenek valamelyik gyermekotthoné…
A könyveim… ezek a gyönyörű ékszerek… a könyveim legyenek… kire hagyjam? Hiszen egyikőtök sem szereti az olvasnivalót… egyikőtök sem nyitott arra, amire én igen. Az ékszereim sorsáról a későbbiekben döntök…
Felajánlom a szerveimet is. Hiszen nem cigiztem, csak ritkán ittam alkoholt… igen, azoknak még valaki örülhet is… Legalább valaki kap a testemből, s remélem, ezúton az egyéniségemből is egy darabot. Amit nem sokan ismernek el… Majd az "Új Én" talán megérzi, megérti kinek a szíve dobog a mellkasában… Nem lenne rossz, ha az "Új Én" a barátjának tekintene engem (legalább lenne egy), hiszen megmentettem az életét.
A megmaradt testemet nehogy földbe vessétek! Nem tudok rosszabbat elképzelni attól, hogy halálom után, igaz, de a föld mélyén feküdjek egy szűk valamiben… Nem, kösz, ezt inkább kihagynám. Inkább a másik lehetőséget választanám, hamvasszatok csak el, és dobjátok az ékszereimet is mellém, a tepsibe… Én még ott is, olyan állapotban is jobban hasznát venném nekik, mint ti.
Azt hiszem, nincs is más, amiről rendelkeznem kellene… jaj, dehogynem! Az a sok bűn… Attól tartok, azok az enyéim maradnak… Magammal viszem őket a tepsibe? Nem, a halálom előtt szeretnék gyónni. Talán az Úr megszeret majd (és meg is ért), ha elmondom neki a bűneimet, halandó szolgája közvetítésével. Talán alkalmasabb alanyt nem is találnék erre a posztra… Hiszen az emberek oly ostobák néha. Engem csak az Úr tud megérteni (?)
Egy dolog van, amiben reménykedem… Hogy abból a sok-sok rossz hírből, amik manapság elárasztják a médiát, semmi sem igaz, és fel fog nőni egy másik nemzedék. Egy másik nemzedék, akik megkapják örökül… minek is nevezzem Őket? A történeteimet, a műveimet, vagy a gondolataimat!? Igen, ezeket, a másik nemzedékre hagyom. Majdnem meg is feledkeztem ezen ingóságaimról… Pedig számomra ők a leglényegesebbek. Bennük, velük sírok, nevetek, dühöngök, szeretek, kalandozom, tartózkodom, tombolok, szerénykedem, mesélek, suttogok, gondolkodom…
Remélem, jól döntöttem, a másik nemzedéknél lesznek jó kezekben… És ők majd meglátják, mennyire meztelenre vetkőztem bennük, akárcsak most… Tessék, elmondtam, amit szerettem volna, be lehet tolni a tepsit!
|