Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Famese

, 830 olvasás, Sexspear , 6 hozzászólás

Szerelem

Ódon háznak kertje szélén,
Áll magányos almafa,
Feje kopasz így év végén,
Nincs miért kihajtana.

Zúgó szélben hajlik ága,
Hó takarja gyökerét,
Így telik el téli álma,
Tavaszra nyitja szemét.

Reggel napfény simogatja,
Arcát lágyan, kedvesen,
Melegségét neki hozta,
Ezt súgva: „ Ébredj kedvesem!”

Fánk megéled, szíve dobban,
Zöld rügyekben szól a dal,
Napról-napra egyre jobban,
Virágzik s verset szaval.

A napfény is hűn visszajár,
Gyümölcseit érleli,
A fa minden új nászuknál,
E bűvös szókkal kérleli:

Fényecske, látod e szép almákat?
Ezt mind neked köszönhetem,
Gyarapítsd a családfámat,
Légy az örök kedvesem.

Ám a fény csak mosolyogva
Csókot nyom egy faágra,
„ Nem lehet.”- mutat a holdra,
Örökre búcsúzom drága.

Másnap reggel nem jött vissza,
De jött helyette az Ősz,
Fánk almáit lehullatta,
Mit nem szedett le a csősz.

Sóhajtozva néz az égre,
Visszavárva szerelmét,
Vár napról-napra, hétről-hétre,
Ledobva egy-egy levelét.

Várta-várta mindhiába,
Lassan megszűnt a remény,
Bezárkózott önmagába,
Egyedül maradt szegény.

Ódon háznak kertje szélén,
Áll magányos almafa,
Megsebezve lelke mélyén,
Nincs miért kihajtana.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Vers
· Írta: Sexspear
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 19
Regisztrált: 2
Kereső robot: 16
Összes: 37
Jelenlévők:
 · ferenczvicus
 · varadinagypal


Page generated in 0.0411 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz