Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Miért, Keroliel?

, 580 olvasás, Adelheidis , 0 hozzászólás

Abszurd

A Hold némán ragyogott az égen. Olyan vakítóan, s mégis gyászosan, amilyennek Kail még sohasem látta. Ezernyi csillag ragyogott mellette, de ő csak ezt a márványszínű égitestet figyelte, s olykor letörölt egy-egy görbe könnycseppet a szeme sarkából, hogy véletlenül se fakuljon e látvány…
Későre járt már, de nem érdekelte. Nem törődött sem az épület lépcsőjének hideg betonjával, sem pedig a hajába olykor-olykor beletépő, hűvös széllel. Semmivel… és senkivel… Nem érdekelte többé semmi ebben a nyomorult életben… Az egyetlen ember, akiért az életét adta volna, akit tiszta szívből szeretett, már régen elaludt, némán szendergett a bársonyos ég felhőinek egyikén…

* * * *


Menj innen Kail! Tűnj végre a Pokolba! – kiabált Keroliel, s dühösen, megfeszült izmokkal mutatott az ajtó felé.
Elegem van belőled, nyomorult szipirtyó! A feleségemet akarom! – hadakozott a férfi, de igyekezett türtőztetni magát, s próbált minél nyugodtabb hangnemben beszélni, ám a legkevésbé sem volt sikeres e kísérlete.
Lisának nincs szüksége rád! Jobban ismerem őt bárkinél! A vigasza vagyok, a támasza. Nem kellesz neki! – mutogatott bőszen a nő, jégkék szemei vibráltak a férfi iránt érzett gyűlölettől és megvetéstől.
Én vagyok a férje! Nekem mondott igent az esküvőnkön, engem választott támaszul! Szeret, és én szeretem őt! Te csak egy betolakodó vagy, egy sehonnan jött boszorkány! – válaszolt kétségbeesett, már-már hisztérikus hangon Kail. A türelme vészesen fogytán volt.
Oh, de nekem sír, tőlem kér tanácsot és – vágott volna vissza e hosszú, barna hajú teremetés, de vitájuk ebben a pillanatban megszakadt, s nem volt képes a mondat végére érni.
Őrült sikoly töltötte be a szobát, s Lisa térdeire borulva kapta kezét könnytől vörös szemei elé. Zokogva tiltakozott.
Elég! Hagyjátok abba! Hagyjátok abba! – kérlelte őket könyörgő hangon, s újból forró könnyek hullottak arcára – Nem bírom ezt tovább!
Lisa! – sietett hozzá aggodalomban úszó férje, s térdeire zuhanva magához húzta a lelkileg összeomlott nőt.
Nem bírom tovább… Nem bírom tovább – zokogta egyre csak, s Kail megsimogatta selymes, barna tincseit.
Nyugodj meg, kicsim! Itt vagyok – ringatta őt oly gyengéden, oly szeretettel, akár egy gyermeket.
Lisa csak sírt csendesen, majd lassan eltolta magától a férjét, s jégkék szemeivel a fiatal, szép arcra meredt. Oly megtörtnek és sápadtnak tűnt ebben a félhomályban ez a hajdan vidám és élettel teli leány. De Kail így is szerette. Mindennél jobban…
Menj el! – kérte halkan a nő – Hagyj minket magunkra!
A férfi döbbenten pillantott szerelmére, s kérdő pillantására Lisa rögvest választ adott.
- Beszélnem kell Keroliellel – súgta, s lágy csókot lehelt Kail ajkaira. Szája sós ízű volt a ráhullott könnyektől.
Férje féltő szemekkel bámult feleségére, majd csendesen, de határozottan csupán ennyit fűzött hozzá:
A közelben leszek… - majd felállt, s lassú léptekkel elhagyta a szobát.
A folyosóra ment.

Lisa egyedül maradt a sötét szobában Keroliellel. Nem moccant, nem nézett sehová, csak ült a földön, a hideg kövön. Jégkék szemeivel maga elé maradt, a hideg semmibe.
Kail nem szeret téged – szólt hirtelen, teljesen közömbös, érzelemmentes arccal.
Szavai azonban furcsa változást indítottak meg benne. Arcvonásai eltorzultak, ajkait résnyire húzta, s tágra nyílt pupilláival az ajtó felé vetett dühös pillantást. – Engem nem érdekel Kail! El akar venni tőlem! – kiabált valamivel mélyebb, erőteljesebb hangon.
Arca ebben a percben ismét lággyá, már-már riadttá vált, s megszeppent arcára reszkető könnycsepp hullt.
Én szeretem őt. Ő a férjem… És aggódik értem – felelt, s észre sem vette, miként változnak vonásai, mozdulatai, szemei és hangja pillanatról pillanatra, dühösről félénkre.
Kail, Kail, Kail… És én? Én, aki itt vagyok veled minden egyes pillanatban? Aki meghallgatlak és segítlek? Aki oldom a fájdalmad, a félelmed? Velem nem törődsz? – ordítozott, s felugrott a padlóról. Szemei vérben forogtak, akár egy gyilkosé, ám a következő percben már tova is tűnt e láz, s a nő elhalkult, lecsendesedett.
De, de… - szólt szelíden – Te egy barát vagy, Kail pedig a szerelmem, a hitvesem! Ő a fontosabb…
A fontosabb? – hökkent meg.
Pupillái kerekre tágultak, s halk, döbbent módon szólalt meg ismét.
Bezárt ide, ebbe a hideg lyukba, e sötétségbe… - suttogta, s kezével körbemutatott a szürke falakon – Várja, hogy megőrülj, hogy végre bolondok házába csukathasson. És ő a fontosabb? – tudakolta válaszra várva, s arca újból riadtra, ijedtre fordult.
Hazudsz… Kail nem ilyen, ő nem tenne ilyet! Ő szeret engem! – rázta fejét hadakozva, s könnyek szöktek szemeibe.
Itt hagyott, egyedül… Kiabál, megrémít, aztán meg itt hagy. A sötétben, a hidegben… - susogta, s szavai már-már bűvös erőre kaptak kezei játékának köszönhetően – Ha szeretne, nem tenné ezt, hanem megértene. De nem! Ő azt akarja, hogy tűnj el az életéből! – mély hangjával minden egyes szót kihangsúlyozott, s újból ugyanazzal az eszelős, elmebetegnek tűnő mimikával bámult maga elé, amely úgy váltakozott minden pillanatban, ahogy a felhők állása szeles időkben.
Hol gonosznak, őrültnek, s dühösnek látszott, hol angyalian szomorúnak, érzékenynek, s riadtnak… Hisz rajta keresztül beszélgetett Lisa s Keroliel, két tudat, szellem, lét egyetlen testben.
Nem igaz… Nem lehet igaz – rázta fejét Lisa, ám egyre kevésbé tűnt határozottnak.
De! Igaz… És te egyre csak szomorúbb és magányosabb lennél, ha én nem lennék veled… Ezért gyűlöl, ezért akar elküldeni engem! Hogy beleőrülj ebbe a bezártságba – suttogta Keroliel, s ravasz arcán diadalittas, sunyi mosoly jelent meg.
Valóban lehetséges lenne ez? – tűnődött el Lisa, s szép lassan itt meg Keroliel méreg ízű szavait.
Ő gonosz, ravasz… Át kell húznunk a számításait! – susogta, s megsimította saját arcát, mintha csak vigasztalná magát.
Hogyan? – ráncolta homlokát Lisa, s kíváncsian várt.
Úgy kell tennünk, mintha meghaltál volna… - jelentette ki Keroliel olyan halkan, hogy csak Lisa hallhassa…

* * * *


Kail némán ült a padon, s csak bámult maga elé. Már a Hold sugarai sem kötötték le figyelmét, s bár némi fény vetődött az arcára, úgy tűnt, teljesen beburkolja a lelkében ülő fekete fájdalom. Lassan emésztette őt a kín, a szenvedés belülről mardosta minden pillanatban, de ő csak hallgatott, s nézett maga elé…
Kail… Ön még mindig itt van? – szólt valaki, de a férfi nem nézett föl, s nem is felelt a kérdésre – Miért ül idekinn a hidegben, meg fog fázni… - folytatta a kedves, mély férfihang, s gazdájának árnyéka sötéten vetült a lépcső tetejére.
Csak… Csak az emlékek azok, amik itt tartanak. Azon gondolkozom, miért… - felelt Kail, s egy kósza könnycsepp folyt le meggyötört arcán.
Az árnyék, mely addig csöndesen álldogált a lépcsőfokok tetején, megmozdult abban a percben, s egy idősebb, 50-es éveiben járó, őszülő, köpcös férfi ült le Kail mellé. Fehér köpenyt, s fekete nadrágot viselt, cipőjét fényesre lakkozta…
Válaszokat keres, melyeket nem kaphat meg – szólt halkan, s levette orra hegyére csúszott, fekete keretes szemüvegét.
Tudja… Nem értem, miért tette – rázta fejét Kail, s könnycseppektől vörös szemekkel tekintett a doktorra – Maga volt az orvosa… Nem hiszem el, hogy nem tud semmit. Nem mindegy már, hogy elárulja-e vagy sem… - szólt kétségbeesett hangon, s könyörgő tekintettel várt válaszra.
Nézze, én… - hadakozott volna a kérdezett, de nem fejezhette be mondatát.
Én csak azt szeretném tudni, hogy miért! Egy éve titkolózik előttem, és nem mond semmit, pedig a feleségem a sírban fekszik! – hadarta Kail, de mondata végét elharapta, hangja elcsuklott.
A doktor lesütötte fejét, s mélyet sóhajtott.
- Lisa és Keroliel olyanok voltak, akár a testvérek… Teljes ellentétei voltak egymásnak bár, mégis olyan erős szeretet és kötelék fűzte őket össze, amilyet még nem tapasztaltam skizofrén betegeknél. Erősebb volt mindennél…
- És ezért ölte meg magát?! – tudakolta kissé agresszívan Kail, de rögtön visszafogta magát, s folytatásra kérte az orvost.
- Lisa szerette Önt. Sokat beszélt magáról, az együtt töltött időkről, a szerelmükről. Keroliel ugyanezért gyűlölte Önt, s ellenségnek tekintette. Olyan embernek, aki el akarja venni tőle azt a személyt, akit mindennél jobban szeret és ismer. Lisa pedig bízott Keroliel minden szavában, és elhitte őket…
- Ezt hogy érti? – kérdezte Kail, s érdeklődően emelte fel fejét.
- Úgy vélem, Lisa csak Keroliel miatt tette azt, amit tett…
- Hogyan? – állt fel Kail idegesen, s homlokráncolva tekintett a doktorra.
- Csak emlékezzen vissza! Mit mondott Önnek Lisa abban a pillanatban, amikor belépett a szobába? Emlékezzen… - szólt az orvos, s Kail lassan ismét elmerült gondolataiban, s távoli, gyászos emlékeiben…

* * * *


Lisaaa! – kiáltott Kail, amint megpillantott eszméletlen feleségét a földön, kezében egy fehér, henger alakú gyógyszeres dobozzal – Lisa! – szólította újra, s kétségbeesetten borult mellé, majd karjaiba vette a nőt, úgy próbálta meg élesztgetni.
Lisa! Kicsim, szerelmem! Szólj hozzám, nézz rám! Mit tettél? – szólongatta, s rémülten magához szorította feleségét – Orvost! – ordított, majd Lisa arcára pillantott, s halkan azért könyörgött, hogy kinyissa szemeit, s tekintsen rá.
Talán Isten hallotta meg szavait, talán csak Lisa volt még olyan szinten magánál, hogy pár utolsó szót ki tudjon ejteni ajkain, de Kailt egyik variáció sem érdekelte. Ő csupán azzal törődött, hogy a szerelme ébredjen fel, s maradjon életben a bevett pirulák ellenére is.
Kail – szólt a gyenge hang, s Lisa résnyire nyitotta jégkék szemeit – Bocsáss meg nekem… Hittem neki… Bíztam benne… De most… Gyűlölöm… Gyűlölöm Kerolielt! Bocsáss meg nekem, szerelmem… Bo-bocsáss meg… - erőtlenül felemelte kezét, s megérintette vele férje könnycseppektől nedves arcát – Szeretlek, Kail – nyögte, majd behunyta szemét, s fáradtan ölébe ejtette karját.
Lisa! Kicsim! Ne! Ne aludj el! Nem szabad! Térj magadhoz! Nézz rám! Nézz vissza! – szólongatta ismét, de már eredménytelenül.
Lisa lehajtotta fejét kedvese keblére, és soha többé nem nézett vissza onnan, soha többé nem emelte rá jégkék szemeit, melyekkel találkozásukkor meghódította, s melyeket mindig imádott.
Lisa… Neeeeeem! – kiáltott fájdalmában, majd csend lett.
Oly mélységes csend, mely még sohasem szállta meg e nagyvárosi klinikát, s az azt körülölelő sötét éjszakát…

* * * *


Keroliel rávette Lisát, hogy vegye be az altatókat. Nem hiszem, hogy sokat kellett vesződnie ezzel, hisz a felesége vakon megbízott benne és követte a tanácsait. Azt hiszem, elhitette vele, hogy ön már nem szereti, s hogy a legjobb megoldás, ha a halálba menekül – magyarázta a doktor, ám Kail közbevágott.
Arra nem godnolt, hogy ezzel önmagát is kivégzi?
Ezt jól tudta. Ahogyan azt is, hogy az Ön felesége hamarosan meginog, mert a szerelme erősebb, mint az a szeretet, amit Keroliel iránt érzett. És ő csakis magának akarta Lisát. És erre az egyetlen mód a halál volt – fejezte be az orvos, s reakcióra várva pillantott Kailra, aki hűlt pillantást vetett rá.
Megölte a feleségemet? – kérdezte, s könnyek gyűltek a szemébe – Megölte a feleségemet?! – emelte fel hangját, s könnycseppjei kitörtek medrükből, s végigfolytak arcán.
Soha nem találkoztam még ilyen esettel pszichológiai pályafutásom során, de ami az Ön feleségével történt nagyon ritka és egyedi eset. Lisa és Keroliel nem csupán két tudat voltak egy testben, hanem két lélek, két vágy, két külön ember. Sajnálom, hogy elveszette a nejét. De sajnos, ez már visszafordíthatatlan, nem tehetjük semmissé. Ezért kérem, próbálja meg elfelejteni, s új életet kezdeni – állt fel a doktor, ugyanakkor Kail meredten zuhant vissza a lépcsőfokok egyikére – Azt javaslom, ne üljön itt sokáig. Jó éjszakát… - köszönt el, s hátat fordított a testben és lélekben összetört férfinak.
Mondja! – szólt még Kail, s az orvos visszafordult egy pillanatra – Lett volna egyéb lehetőség, csak egy kicsi kiút, mint az, hogy megölje Lisát?
Szeretni valakit annyi, mint másvalakit nem szeretni… Keroliel rajongásig szerette Lisát, mint ahogy egy testvér testvért, vagy anya lányát. Nem hagyta volna, hogy Lisa mellett maradjon, vagy fordítva. Mindenképp elválasztotta volna tőle, a saját élete árán is… Minden jót! – intett, s tovább indult a kórház bejárata felé.
Kail némán ült a lépcsőn, s a Holdra meresztette szemeit. Azt hitte, könnyebb lesz a lelke, ha megtudja, hogy miért is halt meg a neje, de nem… Csak még nehezebbé és súlyosabbá vált a teher, melyet annak idején Isten a vállára rótt. Most még erősebbnek érezte a magányt és a fájdalmat, melyet egy évvel azelőtt a lelkébe ültetett a Sors.
Csak ült ott, s egy régi idézetre gondolt, melyet Lisa is sokszor mondogatott problémás időkben:
"A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt.
Ez az egyetlen mondat mindig valami furcsa megnyugvással, és türelemmel töltötte meg Kail lelkét, s olyankor úgy érezte, minden baj semmibe vehető, amíg szerelme mellette van, és segíti őt. Most csak e szólás maradt neki, szerelme nélkül, akit mindennél jobban szeretett világ életében.
A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra, amely eltapossa őt… Hiányzol édesem… Örökké szeretni foglak téged, drága Lisám… - tekintett az égre, s egy halvány mosoly kíséretében felállt, majd elindult a sötét, macskaköves utcán.
Cipőjének talpa halk, kopogó hangot adott, s egyre halkult, amint távolodott a férfi. Majd eltűnt a fák között. Sűrű falevelek takarták a Holdfény elől őt.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Abszurd
· Kategória: Novella
· Írta: Adelheidis
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 11
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 26
Jelenlévők:
 · gszabo


Page generated in 0.0411 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz