zaj-zene visít
tangóra hangol
zendülő artériánkból lüktet
a szép-szelíd szenvedély
gyászzászló-ruhád lobban,
vörös pír fedi szeppent arcomat,
ajkam forr, lelkem téboly,
szívem fekete, nehezen dobog,
erőlködik
hinni akar a lengésbe jött
csodákban -
a felejtésben,
a láng múló lobbanásában,
s a tűz végtelen kitartásában,
a túlélésben
lassú lassú gyors gyors
dúlt agyamban a téboly-ritmus -
kettészakadok
a pedáns meghalt
s helyette a káosz
vesszőtlen kisbetűi
maradtak-
most ők ostromolnak
porózus falaid alatt
a pokol árka
s csak tangózva juthatok át
a túloldalára
az utolsót húzza a bőgős
meghajolunk,
csókot ejtek lágy kezedre
soha többé nem láthatlak
agyamban arcképed
már homályos…