Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A séta

, 602 olvasás, alfabata , 5 hozzászólás

Ezek vagyunk

A fiú becsukta az ajtót. Ráfordította a zárat és elindult lefelé a lépcsőn. A lépcsőház fehér ragyogásban izzott. A korhadt festéket élénkre színezte a beeső sugarak fénye.
A fiú jobb keze két ujjával finoman érintette a korlátot. Bal kezével a pórázt fogta.
A kutya nem húzott, nem rángatott. Türelmesen bandukolt gazdája mellett lefelé, ki a szabadba.
Kiértek a ház elé. A fiú jobbra fordult. A kutya engedelmesen követte.
Naponta háromszor tették meg az utat. Mindkettőjük lábába bevésődött az irány.
A kutyafuttató körülbelül háromszáz méterre volt a lakástól.
Lassan ballagtak. A fény kellemesen simította a fiú arcát. Kicsit arrafelé is fordult, hogy még jobban érje a fény. Szerette a Nap langyos sugarait érezni arcán. Olyan volt számára, mintha kedves kezek simítanák végig a bőrét. Egy régi emlékre gondolt. Egy másik korra. Elhessentette magától a képet. A lány arca feloldódott az emlékek kósza ködében.
A pillanatnyi kábulatból a kutya megtorpanása ébresztette. Az úttesthez értek. A gyalogátkelőnél autók haladtak át lassítás nélkül. A fiú türelmesen várt. Nem sietett sehova.
Amikor elcsitult a forgalom, elindultak.
Az út túloldalán egy iskola mellett haladtak el. A fiú jobb kezének két ujját játékosan végighúzta a kerítés ismerős bordáin. Tudta a negyedik lépésnél két léc hiányzik.
Már gyerekkorában sem voltak meg.
Amikor idejártak focizni az iskola udvarára, mindig itt másztak be a srácokkal.
Szerette a focit. Kölyökkorában arról álmodozott, hogy híres focista lesz. A fiúk a csapatból már mind elköltöztek. Néhanap egyik-másik felhívja telefonon. Megkérdezik egymástól mi újság, de már évek óta nincs meg az az összhang, ami gyerekkorukban megvolt. A pálya szeretete összekovácsolta őket. Minden nap megbeszélték milyen taktikát válasszanak, mit hogyan kellene csinálni, hogy ők győzzenek. Kidolgozták a taktikákat, a cseleket kielemezték. Általában győztek. Ilyenkor boldog volt. Igazán és maradéktalanul boldog. Elmúlt, gondolta a fiú. Ez is, mint oly sok minden.
Közeledtek a város széléhez. Az autók és buszok zaját lassan elnyelte a szél susogása.
A fiú szerette a szelet. A lágy, langyos szelet, ami összekócolja a haját. Itt, az erdő közelében megváltoztak a szagok is. Érezte a föld szagát. Jólesően szippantott a friss levegőből.
Megérkeztek a kutyafuttatóhoz. A fiú leoldotta a pórázt a kutyáról, és azt mondta, menj, szaladozz egy kicsit. A kutya felszabadultan szaladt körbeszimatolni a környező bokrokat.
A fiú kicsit beljebb ment, az erdő felé. A Nap, bár kicsit már alacsonyabban járt, de még mindig kellemesen melegített. A fiú lehunyt szemmel ismét arrafelé fordította az arcát. Csak a madarak csivitelése és a kutya motoszkálása hallatszott. A fiú elmerült a késődélutáni nyugalom rövidke élvezetében.
A meditatív hangulatból a háta mögötti hang mozdította ki.
Szia, mondta a lány. A fiú megfordult. Szia, válaszolta. Gyakran jársz erre a kutyusoddal? Kérdezte a lány. Kék kardigánját kicsit összébb húzta magán. A túracipő és a hosszú sötét szoknya természetes összhangban állt egyszerű, de meglepően szép külsejével. A hangja kellemesen csengett. Az egész lányból áradt a természetesség. Otthonosan mozgott a szabadban. Ő is lecsatolta a kutyájáról a pórázt. Az állat viháncolva szaladt a másik kutya felé.
Minden nap háromszor, felelte a fiú.
Meglepte a lány hirtelen feltűnése, de örült, hogy beszélgethet valakivel.
Ez ugye golden, kérdezte a lány. Igen, válaszolta a fiú. És a tiéd? Shar pei.
Nem ismered a fajtát? Nem igazán. Tudod, nem vagyok valami nagy szakértő, válaszolta a fiú. A lány arcán átsuhant egy mosoly. Ettől még szebb lett az arca. A szél szakértő kezekkel kócolta hosszú, fényes haját. A haj elszabadult tömege egy kis vadsággal élénkítette a lány visszafogott testtartását. A lány néhány kósza tincset hirtelen mozdulattal a füle mögé kanyarított, hátrasimította a szemébe hulló szálakat, de a szél makacsul incselkedve ismét visszafújta azokat.
Egyébként Laci vagyok, nyújtotta a fiú a kezét a lány irányába. Marcsi, felelte a lány, pillanatnyi zavarral fogva meg a kinyújtott kezet. Tudod, mi csak most költöztünk a városba, mondta a lány. Korábban falun laktunk. Én mindig is itt éltem, válaszolta a fiú. Itt nőttem fel, itt jártam iskolába. És hál’ istennek dolgozni is tudok itt. Mivel foglalkozol, kérdezte a lány.
Zeneszerző vagyok. Tudod a hangok a mindenem, mosolyodott el a fiú. A zenében otthon érzem magam. Úgy is mondhatnám a zene a második otthonom, tréfálkozott.
Mint másnak az iskola, fogadta a viccet a lány. Fehér fogai ragyogóan csillantak meg a halkuló fényben. Kicsit még-összébb húzta a kardigánt kicsi, feszes mellein. A lány mobiltelefonja megcsörrent. Elővette a zsebéből és halk beszélgetésbe kezdett. A fiú elfordította figyelmét, hogy ne hallgatózzon. Bocsáss meg, mennem kell, mondta a lány. Jól van, örülök, hogy találkoztunk, felelte a fiú. Holnap, ha lesz kedved összefuthatunk újra, ebben az időben szoktam kijönni délután. A lány behívta a kutyáját. Az állat ódzkodva közeledett. Szeretett volna még játszani újdonsült barátjával, de a lány határozottan maga mellé parancsolta.
Rátette a pórázt. Persze, ha gondolod, én nagyon szívesen, felelte a lány. Szia, mondta, majd elindult a város felé. Szia, felelte a fiú.
Még egy darabig érezte orrában a lány illatát. Álldogált egy kicsit még a hűvösödő délutánban, aztán ő is visszahívta a kutyát.
Rátette a pórázt és elindult visszafelé.
A városban felerősödtek a zajok. Autók tülköltek, buszok dörmögtek egykedvű monotonsággal. A fiú mellett egy csapat gyerek szaladt el. Úgyis elkaplak, hallatszott a távolodó lábdobogás felől. A fiú befordult a kis mellékutcába. A lakása melletti kis bolt előtt megálltak. Az ajtó rácsához kötötte a kutyát. Belépett. Odaballagott a pulthoz és kért tíz deka parizert meg öt zsömlét. Az eladó barátságosan szolgálta ki. Mindennapos vendég volt itt. Mindig csak keveset vásárolt. Így gyakrabban jöhetett. Szeretett itt vásárolni. Szerette a friss péksütemények illatát. Szerette az élet halk neszezését a sorok között. Elhallgatta a napi rutin-beszélgetéseket. Néha ő is bekapcsolódott. Egy kis politika, az emelkedő árak, a kiszolgáltatottság a munkahelyeken. Minden téma érdekelte. A pénztárhoz ment és fizetett. Hogy van László, kérdezte a pénztárosnő. Köszönöm, megvagyok, válaszolta. Nem érezte szükségét, hogy megemlítse a lányt. Viszlát holnap, mondta, majd kilépett az ajtón. Eloldotta a kutyát és elindult hazafelé.
Amikor a lépcsőházba ért az ajtó hűvösségéről a lány kézfogása jutott az eszébe. Milyen hideg volt a keze, biztos fázott, gondolta. A kezéről pedig eszébe jutott a hangja. A világ legkellemesebb hangja, amit valaha hallottam. A közeli találkozás reményében ballagott fölfelé az emeletre. Kinyitotta az ajtót. A kutyát előre engedte.
Nem gyújtott villanyt. Besétált a konyhába és a hűtőszekrénybe rakta a parizert.
Megfordult és a szokott helyére, a konyhaszekrény mellé állította a fehér botot.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Novella
· Írta: alfabata
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 218
Regisztrált: 0
Kereső robot: 37
Összes: 255

Page generated in 0.1468 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz