Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Minden angyal…

, 827 olvasás, doom , 0 hozzászólás

Sajgó lélek

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor sem tudnám megmondani miért pont aznap jártam az állomáson, és miért pont arra a padra ültem le. Nem akartam elutazni, nem vártam senkire, nem úgy, mint szemben az a lány a peronon, vagy itt a többiek. Csak épp arra jártam. Egyedül… Hosszú - hosszú ideje már, s mégis oly élénken karcol belül valami elűzhetetlen fájdalom, valami furcsa lény önmagamban, mely összeszorítja a torkom, s szívembe harap. Élvezi, és elhiteti velem, hogy erre van szükségem. Fájdalomra, reménytelen várakozva egy boldog pillanatért, mely szinte azonnal szertefoszlik, s szilánkjai borotvapengékként szabdalják testem. Néhányat ugyan elrejthetek a kíváncsi szemek megvető tekintete elől, mégis a bélyeg a homlokomra égetve jelzi, szinte kiköveteli magának hogy: Nézzetek már rám… Látjátok, mi vagyok?

Szemükben leginkább a szánalom gúnyos mosolya tükröződik, de félszegen fordulnak másfelé, ha tekintetünk összeforrna, akárcsak egy gondolat elejéig. Ők, hülye fiatalnak hisznek, céltalan senkinek, én gyűlölöm őket, mert boldogok… Nem irigységből, pusztán kedvtelésből. Nem ismernek, mégis elítélnek. Noha nem vallási, és faji szempontok alapján, pusztán csak azért, mert nem illek az ő rózsaszín illatfelhővel körülölelt kicsiny világukba. Rontom a környezetüket, s talán beférkőzök a tudatukba néhány percre. Miattam félre kell tolni a bevásárló listát, a mit főzzek ha hazaérek, és az iskola, vagy munkahely szürke képeit. S cserébe mit adok? Sötétséget. Bár az a csókolózó pár, jól elvan…
Pedig, ha nem itt és nem így látnak, egészen rendes, s talán még normális fiatalnak is gondolhatnának. Ha beszélnénk, még el is hinnék, hogy az vagyok. Egy közülük, és nem egy kirekesztett. Aki egyedi, az rossz, s aki vérzik, azt kikezdik, majd akár a tyúkok a sebzett társukat, addig tépnek, míg feladom a harcot, s belehalok. Aztán ha mindez megtörtént, akkor sem hagynak nyugodalmat… Felfalnak, akár a baromfik egymást, bár ők nem szó szerint. Szavakkal. Olyankor kerülnek elő, a "Tudod az a srác…", "Igen, az amelyik…". S tovább élek, ugyanúgy, mint azelőtt. Hiába a sír csendessége, hiába a feledés jótékony dunnája, ők tovább éltetnek.
Na, nem mintha érdekelne, ez csak egyszerűen feltűnt. Talán mert egyedül ültem a padon, talán mert nem érdekelt a jéghideg decemberi eső, ahogy teljesen a bőrömig furakodott ruháim szála közt. Talán mert látták egy élet végét.

Könnyeimnek már csak a nyoma emlékeztetett a múltamra, amit mások elől ügyesen rejtettek az esőcseppek csillogó kis patakjai arcomon. S néhány sötét ránc maradt, melyet az önpusztítás angyala égetett rám. Megtört voltam. Kár is tagadni. Láthatta mindenki. S szememben azóta iszonyú minden angyal. Rideg és érzés nélküli szárnyas fenevad. Szerencsére csak egy, egy aki elkísért, s szenvedélyes képeket varázsol lelkem álomszínházába. Első kézfogás, első csók, az első éjszaka, mind - mind megfér a kirándulások mellett, s peregnek, peregnek mint egy film… Kavarognak az érzések, mint szélviharban az apró falevelek. Szerelem/bánat, öröm/félelem, gyönyör/magány, vágy és csalódás. Tenyerembe temettem az arcom, s ordítani szerettem volna a kíntól. Megkönnyebbülni amennyire csak lehet, s feledni mindent. Betegnek lenni, és nem az egészséget veszíteni el, hanem a szomorúságot. Ezer fokos lázban kiégetni, felköhögni, vagy kivérezni… Egyre megy, a lényege ugyanaz. Túllenni már mindenen.

Hallom lépteiket. Sokan vannak, vonatok jönnek.
Vajon sikoltana e valaki, ha a tömegen átvágva elévetném magam? Vajon lenne e kéz, aki utánam nyúlna és visszarántana? Hallom ahogy serceg a sín… Érzem ajkaim enyhe mosolyba hajlanak, s belül a fájdalmas harapást a szívemben… Izmaim megfeszülnek, s a gondolatok egyre élesebb képként vetítik elém a lehetséges jövőt. Még rá gondolok… Még ilyenkor is. Félelem nincs bennem, csak a múlt befagyott tükrének jege az, mely elhomályosít mindent előttem. Futni szeretnék, és utoljára kimondani szeretlek…

Sikolyok tépik ketté az angyalom tündéri testét… a vonat mintha vészfékezne. Próbálom lassan felemelni a fejem, s körülnézni a riadt embereken, de szemem a tenyerem nyomása miatt még nem képes tisztán látni. Foltok szaladnak szerte-szét a peronon lévő vonaltól, jobbról a személyvonat közeledik, s szembe velem egy teher akar megállni minden erejével. Szikráznak a fém fékek a súlyos kerekeken, a zakatolás egyre lassabb és elnyújtottabb…
Hajszálaim nedves arcomba tapadnak, kezeim élettelen gyengeséggel hullnak lábaim mellé.
Ezek az emlékek arról a napról! Lassan folydogálnak még most is előttem, mint ahogy akkor az utolsó kocsi, immár kitisztulva elhaladt, majd megállt.
Egy apró és fájdalmas pillantás jutott csak részemül, amit szertevágott a begördülő személyvonat. A túlsó peron szürkén és üresen csillogott a hideg égi áldásban…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Novella
· Írta: doom
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 327
Regisztrált: 1
Kereső robot: 34
Összes: 362
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2161 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz