Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A váratlan szerencse II. rész

, 565 olvasás, furstjohnny , 2 hozzászólás

Fantasy

     Végre megfejtettem a csillogó kristályrögök titkát: erős hatású molyirtószer volt a ládákba zárva. Az örömöm határtalan volt. Az égből pottyant ajándék segítségével, majd a jövőben sikeresen leszámolhatok az alattomos ellen-ségeimmel! Azonnal ellenőriztem a beépített szekrényeimet, hogy meggyőződjek arról, milyen mértékű károsodás érte a ruháimat. Szerencsére
a téli pufajkámon kívül nem volt nagyobb értékű holmim. Sem szőrmekabátom, sem egyéb drága prémem.
     – Istenem, micsoda nagy szerencse ért ismét! Ha most tömve lenne a szekrényem drága bundával, akkor jajveszékelhetnék a fájdalomtól, hogy a szemtelen molyok mindenemet tönkretettek! (Isteni csoda, hogy a két legkedvesebb konyharuhám pusztulásán kívül nagyobb veszteséget nem regisztráltam. Valószínű, ha később ért volna utol a szerencse, bizonyára még a másik kedvenc, kézzel horgolt kötényemet is elsirathattam volna.)
     A meditálásból magamhoz térve nyomban elhatároztam, hogy a nagy mennyiségű gyilkos arzenált félreteszem jobb napokra. Sosem tudni, még lehet az életemben tucatnyi menyétprémem, értékes bokáig érő perzsabundám, és akkor nem kell majd attól majréznom, hogy a kártékony férgek megkeserítik az életemet.
     A nyitott ablakon egyre erősebb kiabálás és jajveszékelés szűrődött be, ami szokatlanul meglepő volt a kora hajnali órákban. A megkergült lakók rohangálásától – mint menekülő hadsereg félelmetes trappolása –, visszhangzott az egész épület. A súlyos tériszonyom ellenére kíváncsian kihajoltam a harminckilencedik emeleti lakásom ablakán, hogy megtudjam, mi lehet az oka a szokatlan éjszakai zajnak. Megrendülve forgolódtam, mint püspök a táncparketten, mikor megláttam az utcán a bezsongva szaladgáló, hangyára zsugorodott embereket, kik álmukból felriadva, pizsamában menekültek a szabad ég alá.
     Alighogy magamhoz tértem a nagy meglepetéstől, agresszív dörömbölés hallatszott a bejárati ajtómon, ami egyre erősödött. A rémülettől földbe gyökerezett a lábam, és hideg verejték gyöngyözött a homlokomon. Nem mertem ajtót nyitni a kora hajnali időpontban, csak gubbasztottam, mint beteg kotlós a záptojáson, mert attól rettegtem, hogy az erőszakos tolakodó egész biztos az a gengszter lehet, aki a házunkban terrorizálja a lakókat. Úgy éreztem, hogy az erős vasajtóm biztonságot nyújt a durva rugdosásokat kísérő alpári sértegetések ellen. Tévedtem. Egy erős taszítástól, hatalmas robajjal tokostól kiszakadt, és bezuhant egy tucat izgága lakó, egymás hegyén-hátán, egyenesen a szagos gyémánt-kupac tetejére.
     – A hétszentséges szakramentumát neki! Mi történik itt éjnek idején?! – keményítettem meg férfiasan a hangomat a kiguvadt szemű szomszédaim hívatlan látogatása miatt, kik a becsapódó nagy lendülettől, rúgkapálva henteregtek a szobámból frissen kinőtt hegyen. Az erős, átható szagtól a szemüket és orrukat befogva kapkodtak levegő után. Meghökkenve bámulták a csokornyakkendőmet és az ünneplő ruhámat. Bizonyára azt gondolták, hogy tán megkergültem, amiért éjnek idején gálaruhában tartok egyszemélyes divatrevüt, egy bűzlő naftalinhegy mellett, a csatatérré züllött környezetemben.
     A betolakodó banda fulladozva könyörgött, hogy azonnal kössem zsákba a tömegpusztító, veszedelmes arzenálomat, mert elpusztulnak a förtelmes bűztől. A szerencsétlen flótásokat megsajnáltam, és nekiálltam előkotorászni a szekrényemből a jobb időkre félretett nejlonzacskókat, cekkereket és divatos bevásárló szatyrokat, hogy a díszes társaságom segítségével eltüntessem az orrfacsaró hegyet.
     Ismét jókedvre derültem, mikor viszontláttam a kiásott, mosolygó arcú kis alumínium hadsereget, amit a gyémánthegy eltakart. A vendégeim, pánikszerűen menekültek a szobám legtávolibb sarkába, nem tudva, hogy még milyen meglepetést tartogat számukra a misztikus dobozhegy. A betolakodók, könnyes szemeiket prüszkölve törülgetve, a nyitott ablakomhoz menekültek életet jelentő friss levegőért.
     – A felhőkarcoló összes lakója… már mind a szabad ég alatt tanyázik, hogy… emberi jogaikkal élve… friss levegőhöz jussanak! – bömbölte repedt fazék hangján a levegőtől felélénkülő bölény kinézésű látogatóm. A szavaiból félreérthetetlenül megértettem, hogy mire céloz, és mi az aljas csoportlátogatásnak a célja. Villámgyorsan felmértem a veszélyt. Szerencsére a dús fantáziám nem hagyott cserben. Azonnal rögtönzött beszédbe kezdtem a vastag szalonna-nyakú gorillának:
     – A ház és a lakók érdekében vállaltam magamra ezt a veszélyes, felelősségteljes munkát, hogy a lakásomban tároljam a nagyhatású molyirtót. Hála és köszönet helyett mit kaptam a kedves lakótársaimtól?!… Szemérmetlenül rám törték az ajtómat éjnek idején! – folytattam egyre jobban bemelegedve (kristály) hegyi beszédembe.
     – Lakótársaim! Barátaim! Önök nem gondoltak arra, hogy nem a magam önző érdekében cselekszem? Most már elárulhatom, hogy kizárólag az Önök érdekében kockáztatom az egészségemet. Nem magam miatt tárolom ezt a bűzlő hegyet a lakásomban! – reccsentem a meghökkent betola-kodókra.
     – E  M  B  E  R  E  K ! Mondják meg nekem – folytattam érces hangon cicerói szónoklatomat –, ki tenné meg a sok száz lakótársam közül, hogy felelőtlenül megreszkírozzon magának egy torokrákot, egy istenverte karciomát vagy egy életre szóló asztmatikus kacafrancot, csupán azért, hogy megmentse… a házunkat a garázdálkodó veszedelmes rovaroktól?! És… a kedves lakótársaimat… a milliós értékű molykárosodástól?!
     – Látjátok?… – folytattam bizalmaskodva. – Íme, itt van kísérletem eredménye! – böktem ujjammal fölényes büszkeséggel a szekrényem előtt vergődő molyok hadára. Szavaim hatására, a megszeppent szomszédaim falfehér arcán döbbent csend lett.
     – Talán még nem késő… – forgattam ájtatosan a szemem, mint bandzsa Rozi az árvaházi vacsorán. – Még… lehetséges… hogy megmentsétek a verejtékes munkátok gyümölcseit… a
drága bundáitokat és az értékes ruháitokat – kezdtem rátérni a lényegre, hangom érzelgős rezegtetésével. Lakásomban az éjszakai látogatók helyeslően bólogattak, s egyetértő tekintetükkel biztatták egymást a beszédem elfogadására. Kellemes érzésben volt részem, mert a felsőbbrendűségem egyre jobban felülkerekedett a majrézó társaságon.
     – Mártírként vállaltam… még… az anyagi kockázatot is… az én drága lakótársaimért. – kezdtem félreérthetetlenül benyögni a lényeget. – Csupán… egy… egész minimális… mondhatni… csekély honoráriumot akartam a… kiadásaim kompenzálására kérni a… magas fokú szolgáltatásomért – nyújtottam be kifinomult üzleti érzékkel az anyagi igényemet, miközben a naftalinos kezemmel a szemem dörzsölgetve potyogtak a krokodilkönnyeim.
     – Meglesz!… Megadjuk!… Isten áldjon Fürst szomszéd a humanitárius munkádban! – üvöltözték visszategezve, egymás szavába vágva. Mire feleszméltem, nagy lelkesedéssel felkaptak a vállukra és üdvrivalgás közepette végigcipeltek a folyosókon.
     – É  l  j  e  n   a   f  ő  m  o  l  y  i  r  t ó!   É  l  j  e  n   a   m  o  l  y  o  k   r  é  m  e ! – visszhangzott a lépcsőház a viharos örömrivalgástól.
     Mint népszerű filmekben a hadvezér, úgy vonultam végig a felhőkarcoló folyosóin egyre jobban duzzadó dísz-kíséretemmel. A leleményesebbek agresszívan villogtatták a fényképezőgépüket – mint Manci a petárdákat rövidzárlatkor –, hogy megörökítsék a nagy pillanatot a későbbi generációk számára.
     Kisgyerekként pityeregtem a meghatódottságtól, amikor észrevettem, hogy az egyik drága éjszakai vendégem, a kalapját fáradhatatlanul rázza a díszmenet élén, amibe záporesőként hullik mindenhonnan a dollárözön.
     A zajos körmenet, nevem és újdonsült pozíciómat kiabálva visszatért a lakásomba. A vállukról óvatosan letettek, majd kiürítették a degeszre tömött kalapot. A kis dobozaim mosolyát a kedvenc színemmel, nagy rakás zöld hasú dollárokkal díszítették fel. Elégedetten lehajoltam és felemeltem az egyik rám nevető kis dobozt. Boldogan szorongattam magamhoz, mint lókupec a szerencsepatkót.
     A szertartás csúcspontja a lakásomban ért: kiemelt fizetéssel, közfelkiáltással megválasztottak főmolyirtónak a hatalmas felhőkarcolóban.
     – É l j e n   J o h n n y,   a   f ő m o l y i r t ó!   É l j e n   
J o h n n y,   h á z u n k   ő r z ő j e! – üvöltözték torokszakadtukból.
     – Ez csak az előleg! – mutatott bütykös ujjával az egyik nagyon szimpatikus éjszakai vendégem a szobámat betakaró pénzkupacra.
     – Ez meg… a garancia a… minőségi munkához! – vágtam rá büszkén, mutatva a szekrényem előtt tornyosodó molykupacra.
     A jóságos barátaim perceken belül visszaszerelték a kiszakított ajtómat a helyére. Hálálkodva megköszöntem a kedves közreműködésüket, és mindenkivel kezet fogtam, hogy minél előbb megérdemelt, nyugodt álomra hajthassam a fejem. A kedves lakótársaim elégedetten távoztak, mert végre nyugalmat találtak a veszélyes férgektől, és azt kizárólag nekem köszönhették.
     Az ajtómat bezártam, s halálosan kimerülve, térdre roskadtam a falon függő feszület előtt:
     – Köszönöm, Uram! – mormoltam: T ö b b e t   a d t á l,
            m i n t  c s i l l o g ó,  d r á g a  g y é m á n t o t!

          – hálálkodtam csodálatos álmomból felocsúdva.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: furstjohnny
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 61
Regisztrált: 0
Kereső robot: 30
Összes: 91

Page generated in 0.0786 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz