Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Mindszentek szelleme

, 699 olvasás, Fatyol , 1 hozzászólás

Halál

Búsongva csap már az őszi est
Csillaghomlokú lovára
Utolsót vigad még,
s borízű gyümölcsöt harap
porladó szomjára.

Fújtatva száguld a folyón
nyomában habzó fodrok,
mint mély árkok, melyet visel
egy haragvó őszi homlok.

Majd csendesen megpihen.
Langymeleg fénnyel
féltőn széttekintve,
aranyló könnyével
fest színeket
a haldokló levelekre.

Utolsót vigad még,
s én csak nézem,
ahogy a hideg őszi szél
ködszellemet kerget
a messzeségben.

Ide hallom,
s vigadnék én is vele,
hogy ne fagyasszon át így
az elmúlás szelleme.
Reszketőn engem látva
mosolyog egyet a nap,
lüktetve sóhajt a föld
lépkedő lábam alatt.
Felszínén a sok halott levél,
s alatta a duzzadó Lét.
A nyári napból merített erőt
millió gyökér
Viszi Szerteszét
Tudom, de nem érzem,
csak mélysötét gyászomat
mind után kik, ott fekszenek.
e duzzadó Lét alatt.

Könnyes szemem mögül
csak szomorú mosolyom
lebbenti fel fátylát
a fájón szép tegnapon.
Apám kezét érzem
tenyerem melegén
Cigarettája füstje száll
behunyt szemem alatt,
s elhaló hangja váltja fel
az őszi akkordokat.
Ott áll most előttem,
s vág egy szelet kenyeret,
majd módszeresen bemetsz
a karéjba egy szeletet
Egyszer kérdeztem tőle
ez örökös rítus okát,
válaszként magasba
húzta homlokát:
"-Mikre nem figyelsz,
te aprócska lányka!
A késen maradt vajat
kenem a kenyérbe vágva"
Húsz éve már,
apám már szinte arctalan
csak érzések, melegek, s szépek
hangfoszlányok, érintések,
lüktető fájdalom,
s egy árva öngyújtó mi megmaradt
soha nem lobban már
Lángja elhalt az örökös őszi avar alatt.

Reggelre kelve vágva
a fiamnak egy szelet kenyeret
eltűnődve vágok héjába
egy apró metszetet
S kérdő szemébe nézve
Egy csepp vaj miért fontos nekem?
Minden kis metszetnél az apám van velem.

S az ősz
didergő paripáján
vágtatva vigad még.
Ide hallom.
Vigadok én is vele.
Jóapám szelleme
is együtt mulat már velem
Könnyezve nevetünk,
múlatjuk a Véget.
Lekéste bár, de felkér
mint házasuló lányát
Szemünk összeér és látom
büszke rám,
s homlokomra
csókolja szerelmem áldását.

Néném közeledik csendben.
Kis szemüvege mögül
boldog pillantása fénylik
ahogy nekem örül.
Halkan megdorgál,
de nem érdekel most,
nem sértődöm többé.
Félrecsúszott ruhám megigazgatja,
csóválja fejét: "Ej, hiába törtem magam!"
S összefogja mindig loboncos hajam.
De némán tűröm, hadd legyek neki gyerek
hisz csak egy röpke percre hozták el újra őt,
a kegyes őszi szelek.

Másnap a tükör előtt féltőn gallérom húzom,
s göndör fürtjeim gondosan elrendezem.
Minden mozdulatomnál érzem, tudom,
most már néném is irányítja kezem.

És az ősz
jéggé fagyott lován
egy utolsót vigad még.
Én is vigadok vele.
Mindszentek éjjelén
kint táncolunk mind
a mindenség tetején.
Nagyszüleim, apám, s néném
s minden barát, rokon s idegen
Mind ott lesznek, kik fájón
hiányoznak nekem.

Másnap az utolsó őszi szél
sóhajomat viszi
drága halottaimért.
Nálam itt, a rebbenő gyertyaláng
viaszcseppekben tűnő léttel
szembesíti velem
a halált.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Halál
· Kategória: Vers
· Írta: Fatyol
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 59
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 84
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1316 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz