Navigáció


RSS: összes ·




Novella: A váratlan szerencse I. rész

, 610 olvasás, furstjohnny , 4 hozzászólás

Fantasy

Avagy: miképp lettem egy égből pottyant ajándék segítségével – Amerika történetében az első –               főmolyirtó egy felhőkarcolóban.


      A pénz a földön hever, csak le kell érte hajolni – hallottam többször ezt a közismert mondást, amikor Amerikáról és annak gazdagságáról beszéltek. Hosszú évek óta, hogy ebben a bizarr, csodálatos országban élek, de még idáig sem pénzt, sem egyéb értéket nem láttam a földön heverni, pedig mindig árgus szemekkel fürkésztem a New York-i flasztert. Ez ideig eredménytelenül. Helyesebben: csak a mai napig, mert végre én is megtaláltam szerencsémet, ami az egész életemre kihat.
     (Valaha kíváncsiságból felkerestem egy feltűnő szépségű gondolatolvasónőt, aki nagy megdöbbenésemre azonnal felpofozott anélkül, hogy gondolatomat közöltem volna vele.)
     A hajnali órákban, álmomból felriadva, különleges intuícióm volt. Éreztem, hogy ez a napom jóval színesebb lesz az eddigi szürke hétköznapjaimnál. Nem tévedtem. A mély álmomból a gonosz vekkerórám vert fel, migrént hozó kegyetlen berregésével. Ijedtemben olyan szerencsétlenül ugrottam fel az ágyból, hogy levertem a fejem felett lógó, első házasságomról készült nagyméretű esküvői képet, és a nehéz tölgyfakeret maga alá temetett. E jelentéktelen incidens miatt csak a kora délutáni órákban tértem ismét magamhoz, ébresztőóra mentesen.
     Zúgó fejjel botorkáltam a tükröm elé, hogy tüzetesebben megvizsgáljam magam, mert minden porcikám sajgott a fájdalomtól. Kíváncsi voltam, hogy mi történt velem. Szerencsére nem volt okom panaszra, mert, aprólékosan végigpásztázva magam, meggyőződtem, hogy a dió nagyságú kaktuszokat csak az orromon és a fejem tetején kell majd vakarnom. Az egyéb testrészemen, hál’ Isten, csak apróbb horzsolásokkal megúsztam.
     Rémülten szemlélgettem a hadisérüléseimet, miközben azon töprengtem, hogy miként tüntethetem el magamról, a lehető leggyorsabban, a feltűnően virító jeleket. Biztonsági okokból a nehéz keretű képet az ágy alá csúsztattam, majd a fejemen lévő, az újonnan szerzett szexepileket óvatosan bejegeltem. (Ugyanazzal a szisztémával, mint ahogy több háborús filmben láttam az életveszélyes sérülteknél.)
     Siettem visszafeküdni az ágyamba, de pár perc múlva rázott a hideg, és vacogni kezdtem. Apatikus közönnyel ledobáltam magamról a fölösleges nyugtató borogatásokat, és hosszan elmélázva az égboltot kémleltem, mint drótos tót a nap állását, utazása előtt.
     Nagy bölcsen úgy határoztam, hogy – nehogy a nap folyamán újabb szerencsétlenség érjen – sötétedésig nem hagyom el a lakásom. Csigalassúsággal múltak az unalmas percek és órák, míg végre besötétedett. Mint kígyó, mikor a fészkéből óvatosan előbukkan, úgy haladtam utamon szorosan a fal mellett, nehogy valamelyik ismerősöm meglássa a mosolyra fakasztó eldeformált ábrázatomat. Éppen azért, hogy a szerencsétlen külsőmet némileg kompenzáljam, igyekeztem a legszebb ruhába öltözni, hogy ne legyenek feltűnőek a frissen szerzett, virító kaktuszaim.
     Teljesen kihalt volt az utca, egy lélek sem volt körülöttem. Párpercnyi tüdőtágító séta után nagy csikorgással egy hatalmas kamion kanyarodott be az orrom előtt, melyről két nagyméretű láda esett le hatalmas csattanással. Megdöbbenésemre a kocsi tovább hajtott és eltűnt, mint Bálám szamara a ködben, az út közepén hagyva titokzatos csomagjait.
     Óvatosan körülnéztem, és megnyugodva konstatáltam, hogy rajtam kívül egy árva lélek sincs az utcán.
(Valószínű, hogy egy jó tv-műsor szippantotta magához a sok dologtalanul lődörgő frátert.) A biztonság kedvéért, még egyszer alaposan végigpásztáztam a terepet, hogy biztos legyek a dolgomban.
      – Enyém az égből pottyant ajándék! – ujjongtam.
     Alig tudtam fékezni a hirtelen jött eufóriámat. Vigyáztam, nehogy feltűnően, buta kisgyerek módra viselkedjek túlfűtöttségemben. Feledve frissen szerzett sérüléseimet, tüstént nekiestem a súlyos ládáknak: húztam, toltam, taszigáltam őket araszolva a lakásom felé, a lehető legrövidebb úton, nehogy valaki a talált kincsemet észrevegye.
     A váratlan szerencse hatására, figyelmem elkerülte az a minimális vesztesség, mely sietős tempómban ért. Az ünneplőruhámat felismerhetetlenül bepiszkította a ládák oldalára kent gépzsír. A kiálló szegek farkasfoga pedig elkapta jobb sorsra méltó zakómat, ami – mint Krézlerné drótba akadt kombinéja a menyasszonyi táncnál – cafatokban lógott rajtam. Igaz, az esküvőm óta félretett, ünnepi, gojzervarrott cipőm sem bírta jobban a strapát, mert talpa olyan szemtelenül levált a felsőrészről, mintha sosem tartozott volna hozzá. (No de kit érdekel ilyen csekélység, mikor a sors kegyes volt hozzám, és rám kacsintott a szerencse!)
     Végre kínkeservesen sikerült hazavonszolnom a súlyos kincseimet. Hullafáradtan beleájultam a fotelbe és pár óra alvás után – felriadva saját horkolásomra – lerúgtam magamról a tropára ment cipőmet, lecibáltam a cafrangos ruhámat és – mint pecér kutyája, mikor szimatot kapott a hurkától – elégedetten körbejártam a frissen szerzett, misztikus kincseimet.
     Briliáns ötletem támadt: levettem a szekrényem tetejéről a hajókofferomat, és megkerestem egy régóta féltve őrzött, gondosan bebugyolált magnókazettát. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy a sorsomon változtassak, ezért újra fel akartam eleveníteni a gyermekkorom egyik kedvenc dalát. Boldogan helyeztem a patinás kazettát a magnómba, mely nagy meglepetésemre egy ismeretlen templomi orgonazenét varázsolt az otthonomba. Azonnal rájöttem, hogy az áhított nosztalgia-varázs helyett, tévedésből, a magnókazetta másik oldalát tettem be. Biztos voltam benne, az Úr akarta, hogy az emelkedett hangulatomhoz vallásos zenét hallgassak. Tudtam, hogy a csodálatos melódia arra hivatott, hogy álmaim lottónyereményéhez, a talált misztikus ládákhoz pompás zenei aláfestést adjon.
     Elérzékenyülve térdeltem le a szobám falán függő feszület elé és imádkoztam. Alázatosan könyörögtem a Teremtőhöz, hogy a szerencsétlen életemet változtassa meg. Fohászomat a varázslatos szentének felerősödő kórus részlete követeléssé fokozta. Éreztem, hogy a három válásom óta, ismét eljött a nagy pillanatom.
      – Végre valóra válhat az álmom, melyre egész életemben vártam. Jól sejtettem, hogy a szürke hétköznapjaimból lesznek még ünnepnapok! Mindig tudtam, hogy eljön majd az a nap, amikor az irigy szomszédaim felett büszkén, felemelt fejjel átnézhetek! – örvendeztem, mint Yankele a sátoros ünnepen.
     A magnókazetta lejárt, az áhítatos zene véget ért. Felkeltem az imádkozásomból, és kellemes érzéssel megsimogattam a jövőmet megváltoztató kincseimet, a két titokzatos ládát. A néma csend fojtó hatással volt rám. Az izgalomban úgy remegtem, mint esperes asztalkendője alatt a kocsonya, mert arra gondoltam, hogy perceken belül valami drága gyémánt, vagy nagy értékű vagyon tulajdonosa leszek.
      – Drága Istenem! Adj egy lehetőséget… egy kis vagyont! Ne engedd, hogy a sivár életemben igénytelenül vergődjek! – követeltem a feszület előtt egyre erőszakosabban.
     Nyugalmat erőltettem magamra, összeszedtem a maradék erőmet, nehogy megzavarodjak a szerencsétől, ami egyik percről a másikra rám fog szakadni. Rövid, önhipnotizáló meditáció után munkához láttam: a szerszámaim között előkerestem a nehéz kőműves pajszert, a nagyméretű Samukalapácsot, és – méltatlan, nincstelen sorsom megtorolva –, odapörköltem a makacs, vaspántos ládának. Nagy meglepetésemre, a nehezen nyíló alkotmány tartalma precízen, műanyag fóliákba volt csomagolva. (Valószínűleg azért, hogy az idő vasfoga ne tegyen kárt a nagy értékekben.)
     Lélegzet-visszafojtva, lemezvágó ollóval nekibuzdultam a rejtélyes fóliák kibontásához. Nagy megdöbbenésemre, (mintha a sors incselkedne velem) a felszakított burkolat alól újabb műanyag zsák bukkant elő. Kővé meredtem és abbahagytam a munkát. Az izgalmamban csurgott rólam a verejték. A tükör elé állva gondosan felkészültem a nagy eseményre, puccba vágtam magam, mint csiszár fia a fogyatékosok bálján.
     Szertartásos mozdulattal szétvágtam az egyik zsákot. A meglepetésem felülmúlta a várakozásomat. Hirtelen kibomlott a műanyag zsák, én csak meresztettem a nyakam, mint sekrestyés gúnárja a drótos tótnak, mert több száz gömbölyű kis alumínium doboz gurult szét a lakásomban.
      – Uram, ne hagyj el! – könyörögtem az ég felé emelve tekintetem vallásos érzelemmel.
     Kíváncsian lehajoltam és felemeltem az egyiket. A csodától káprázott szemem, mint bandzsa Julinak teliholdkor. Egy kedvesen mosolygó kisbaba fényképe volt a dobozra ráragasztva. Tüzetesebben megvizsgálva észrevettem, hogy mindegyik dobozról ugyanaz a kis aranyos tekintet néz rám nevetve. Pillanatok alatt csupa mosoly és kacagás terült szét a lakásomban. Izgatottan forgattam a kis dobozokat, miközben remegő ujjammal betűztem a feliratot:
      – B   a   b   a   é   t   e   l.   
      – Jóságos Uram! Milyen nagy szerencse ért! Pont ebben volt a legnagyobb hiányom csecsemőkoromban! Milyen nagy kárpótlás ért most utólag, mert a nagy nyomor miatt nekem soha nem jutott osztályrészül babaétel. És most… végre megajándékoztál vele, érettebb koromban – rebegtem hálazsolozsmámat fátyolos szemekkel.
     – Teremtő Atyám! Mily nagy kegy ez számomra, hogy most… idősebb napjaimra… ismét visszavezettél a gyermekkoromba … és most … bölcs tapasztalattal és fejlettebb íz érzékkel ellenőrizhetem, hogy milyen egy valódi kapitalista babaétel aromája! – ujjongtam.
     Hozzáfogtam a másik zsák felbontásához. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen meglepetést tartogat a számomra. Most már nagyobb rutinnal, magabiztosabban nyitottam fel a – sorsomat véglegesen meghatározó – műanyag zsákot, erősen koncentrálva, hogy a készülő videó felvételemen populáris filmsztárként mosolyogjak.
     A látvány lenyűgöző volt: borsó nagyságú, átlátszó, alaktalan kristályrögök szóródtak szét a szobámban, betemetve a kedvesen somolygó kis dobozaimat. Mozdulatlanságra voltam ítélve, mert térdig betakart a csillogó pompa, mint lopótököt a ministráns füstje. Asztmás fulladási roham gyötört. Zúgott a fejem és sötét karikák jelentek meg előttem, egyre gyorsabban forogva a falon. A nehéz szag elviselhetetlenül kínzott. A maradék erőmet összeszedve kicibáltam a bilincsbe vert lábam a gyémánthegy alól. Friss levegőre szomjazva, olyan nagy lendülettel tártam ki ablakomat, hogy a függöny a tartó karnissal együtt hatalmas robajjal lezuhant.
      – M i   a f r a n c   v a n   v e l e m ?! – dörzsölgettem a csípős, könnnyes szemeimet csodálkozva.
     A hirtelen megcsapó friss levegőtől lassan magamhoz tértem. A szőnyegen agonizáló molylepkék tucatjai hemzsegnek. – Honnan jöttek elő ezek a rohadt bunda pusztító férgek? – rebegtem megdöbbenve.


                           – Vége az első résznek. –

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: furstjohnny
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 66
Regisztrált: 1
Kereső robot: 25
Összes: 92
Jelenlévők:
 · Sutyi


Page generated in 0.0731 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz