Lombjára büszke ligetből
Levélajkak egyre zúgtak,
Egy holtágban pár fa kidől,
Múltjukról sosem hazudtak.
Míg cseppekké vált a pára,
S hordaléka vele tartott,
A folyó part bársonyára
Kavicsból terített partot.
Kis érből nagy folyammá lett,
Által futva völgyön pont ott,
Hol magának utat vésett,
Sziklákról mindent lebontott.
Lágy kezével, mit felépít,
Szűrt fénybe rejtett fotódon
Kanyarulata elszédít;
Minden új és mégis ódon.
Hegyekből indult, s a kezdet:
Csermely, mit ringattak a fák,
Ki a rétre - futni kezdett,
Hol átlépte fakó nyomát,
Odébb állt, majd eltipor’
Fordult, a pusztának tartott,
Ráterült a földre, mikor
Néztem, hogy vizével alkot.
Vízére hullt csillagait
Elsiratta fázón az ég,
Fodraival csókot hajít;
S felnyitotta a Nap szemét.
Ömlött tova, hatalmas volt
Hordta terhét, mit egykoron
Bús, szürke sziklákból morzsolt
Ősi erővel vad módon.
Ha néha egy vihar kaszál,
Testén erdő-zöld lomb van,
Néhol barnán úszott a sár.
Sok ág pihent nyugalomban
Partjain a bölcs folyónak,
S fű haja játszott a széllel
Nagy puha fák dalolásznak,
Másutt vágtat, ömlik széjjel.
Nyár vége volt, tüzet rakott
Utószor az égi mester,
Túlnan szűrt valami hangot,
Hozzá szelídült még egyszer.
Kis társaság ült ki mellé,
Míg távol zenélt a lant,
Kis fodrait sírta belé,
Lerakta terhét, s elillant.
Gátjait száz lomha ökle
Verte, hogy ciánjából szőtt
Tébolyát élje örökre…
Lassan folyjon maga előtt.
Tükrébe bámult sötét hant
Futott őrülten a széllel,
Leolvadt az égből suhant
Kékje – s fodra habzott kéjjel.
Hol tenyésznek a bogáncsok
Kanyargósan tétovázik,
Mára végleg megbocsájtott,
Szőke és újra virágzik!
Sűrű terében az árnak
Egy zöld küllő hangja csattant,
Tiszán pihentek az árnyak,
Este volt, örömtől csillant.
Kavicsból terített partot,
Minden új és mégis ódon.
Néztem, hogy vizével alkot,
Ősi erővel vad módon.
Másutt vágtat, ömlik széjjel;
Lerakta terhét, s elillant
Kékje – s fodra habzott kéjjel,
Este volt, örömtől csillant.
|