"… Nem elég, hogy reggel kis híján megosztottam veled a takaróm csücskét?…"
Gyerkőc megjelenik. Helyes fiam, ezért szültelek. Néha kisegítheted anyád a nehéz szituációkból. Legalább felfogja a gazhódító, hogy itten ilyen van. Komoly családanya vagyok, nem pedig az ő szórakoztatására kiválasztott aktuális gésa. Kínos perceim oldásán sem segít, azzal, hogy indulni készül. Már felszakadóban a megkönnyebbülés hangosított lélegzetvétele, (röviden sóhaj) amikor a küszöbön állva demonstratíve megtagadja a távozási szándékát, holmi telefonelérhetőséget követelve. Az arcátlanságnak is vannak ám határai kiskomám! Nem elég, hogy reggel kis híján megosztottam veled a takaróm csücskét? (Az éjjeli titkos ölelések gyönyöréről, arról, hogy felriadva több alkalommal simultam mellé meggyőződni, hogy MÉG MINDIG NEM VAGYOK EGYEDÜL, a középkori kínzókamrák összes bevetési trükkjével szemben is inkább ellenáló lennék, mint a beismeréssel.) Szóval telefonszám kő, mi? Ha felkészült lettem volna valami frappáns válasszal… A tegnapi italok jótékony hatása múlóban, érdekes menetrend szerint várható macskajaj sehol, de az agyam valahogy ismét csak némi bágyadt tiltakozásra kész. Ellenállásom megtörve. Első lépcsőfok, jelképes szándéknyilatkozatot tesz az elkövető, rögzíti a lepkegyűjteményébe az újdonsült trófeát. Nahát.
Nem véletlen, hogy az üzenetjelző hang mindig nagyon halkra van állítva a készülékemen. Mégis meghallom érkeztét, bár megfejteni sokkal nehezebb.
Este újra keres. Persze SMS. Beszélni akar velem. Beszélni? Velem? Az mire jó?
Hát legyen. Ez sem az én napom. Na. Persze ajtócsöngő helyett is SMS-el. (Milyen jó, hogy tegnap éjjel nem egy SMS bújt mellém! Már csak az emlék kedvéért is.)
Jajj, ha nem lennék olyan nagyon gonosz, megspórolhattam volna az utadat. Ismerem a forgatókönyv eme részét is. Felejtsük el, tudod nekem barátnőm…, ugye védekezni szoktál? Stb. stb. stb. Férfiak. Az erekciót követő lottyadás törvényszerűsége nem oly biztos, mint a flört utáni exkuzálódás. De minek?
Megérkezik, leül, és beszélni kezd. Átváltozik emberi lénnyé, most nem hódító kisfiú.
Szakított a barátnőjével. Nem kérkedik, nem játszik, nem szerepel, csak beszél.
Hallgatom. Aztán oly természetes, hogy velem marad. Lassan 24 órás kapcsolatunk, ideje egy kis meghittség osonjon közénk. OK. Csak holnap reggelig. Olyan természetes az újra- és újra lejátszódó csoda is. Vajon meddig? Nincs idő, mert újra magával ragad a varázslat, és valóban reggelig nem zuhanok vissza a talaj szintjére. Munkába készülődik, de oly mélabúval, mintha a 2. Don Kanyar frontvonalának előre megírt tragikus kimenetelű műsorához hívták volna dublőrnek.
Mennyi ideig is bírja ki SMS visszajelzés nélkül? Másnap estére már érzem az üzenetből a magatehetetlen pityergő kisgyermek hangját. Fel akar hívni… Az az apró tény, hogy külföldi borsos jellegű percdíjakért társalgunk, nem okozhat akadályt…
(Folyt köv.)