Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Marquez apó III.

, 567 olvasás, wokendreamer , 5 hozzászólás

Ezerszín

Senki nem volt körülötte és ő ötévesen, a kert végébe épített szerszámoskamra felé ment.
Garcia a dédnagyapjához tartott.

Minden délután lejárt hozzá. Kezdetben egy jázminbokor mögül hallgatta, ahogy az öreg fáradtan szuszog, és hallgatta a surrogó vascsörgést is, mert az öreg bokája hozzá volt láncolva a szilvafához. Aztán egyre több időt töltött a vénember társaságában, aki olyan csodálatos dolgokat mesélt neki, hogy szájtátva hallgatta, és kivételes gyermeki fantáziájának köszönhetően, fizikálisan át is élte azokat. Mikor ebédelni vagy mosakodni hívta az anyja - mert már szürkült az ég alja- az asszony csodálkozva nézte a fiát.
- Hát te hol jártál? A mocsárban fürödtél? És a ruhád? Olyan… olyan idegen világ illatod van.
Bár Garcia akkor még nem tudta, hogy anyja sohasem járt a falujukon túl. Akkoriban még kisebb volt a világ ott Kolumbiában. Még nem voltak kemény borítású utak, híre hamva sem volt az aracatacai banánültetvényeseknek. Az anyja nem tudhatta, hogy valójában milyen hatalmas világ veszi körül őket, de a kis Garcia már sejtette. A világot még csak sejtette, de tudni már tudott valamit. Tudott gyűlölni. Gyűlölte az északiakat.

Egyszer a dédapja a világról mesélt neki. A világról, ami körül vesz mindent és egy kibelezett naranccsal szemléltette a lét e formáját, miszerint: két gömbkupolában éljük le az életünket, melyet a teremtő egy nagy fényes karddal metszett két egyenlő részre, megakadályozva ezzel, hogy a két világ: Észak – és - Dél egymásnak essenek. Valamint azt is közölte, hogy ezt a két világot az öregek imája tartja össze, és csak az az ember tud átkelni e láthatatlan mezőkön, aki minden imát magáénak tud és kiismeri magát a "levegőbennjárás" titkos tanai közt.
- Az északról jött ember - mondta az öreg - csak azért jön, hogy meglopjon bennünket. Elvitték az őseink isteneit, súlyos spanyolgályák hordták el az aranyainkat, elvisznek ezek mindent, embereket és a fákat is. A fákat! Érted fiam? Ezek azt hiszik, hogy egy vén bolond vagyok - folytatta az öreg és a ház felé bökött - de én nem adom ezt a fát! Ezért is engedtem meg, hogy ide kössenek… hogy megvédjem!
Ekkor közölte az öreg azt a visszavonhatatlan igazságot, hogy az északiak az ő jövőjüket is ellopják. Mesélt olyan óriási falvakról, ahol csak kémények vannak a házak helyett és az ottani emberek egymást leváltva, csak azon fáradoznak, hogy azok a hatalmas kémények megállás nélkül ontsák magukból a fekete füstöt. Aztán mikor már minden kémény kiokádta magából a feketeséget, akkor a déliekre leszáll az est.
- Eltakarják előlünk a napot és az a millió-és millió kis fénylő pont az égen, azok megfagyott tűzparazsak haldokló fényei. - mondta az öreg és a keze reszketett. A kis Garcia hátán végigfutott a hideg. Megborzongott és szívében mérhetetlen gyűlölettel a házba szaladt. Már nem hallotta az öreget, aki most már csak maga elé pergette a szavakat: … és az a fekete hidegség fakóbbá teszi a napot, ami ilyenkor a sötétben nem is melegít úgy, mint mikor a füst nem borítja be teljesen az eget … és ez az éjszakai nap folyton változtatja az alakját … és ha az öregek nem imádkoznának hozzá, talán végleg el is tűnne az égről.
Az öreg egy halk imát motyorgott, és fejét a fának támasztva elaludt.

Márquez tábornok, a kis Garcia nagyapja ugyanezen meséken nőtt fel, ugyanezen igazságokat hallotta az apjától, s mikor kinevezte magát a "Sierrák őrzőjének" minden északról jött embert lefejezett. Egyszerűen egy machete-vel lecsapta a fejüket, és az agyagba nyomta arccal felfelé, hogy örökké lássák, hogyan borul be a világoskék ég az ő rohadt fekete füstjüktől.
Mikor már egy fél hegyoldalt díszítettek a fehérlő koponyák - ezt a hegyoldalt egy vándor hittérítő át is keresztelte Golgota-hegynek és naphosszat térden csúszott közöttük - szóval, mikor már ezrével kapaszkodtak a hegyoldalba a fehérlő koponyák, amik az égre szegezték fekete tekintetüket, többé már nem érkezett senki északról. Messzire járt a hír a "Fehér Koponyák Hegyéről". Állítólag maga a köztársasági elnök is útnak indított egy kisebb alakulatot, hogy felszámolja a vérengzést, de a csapatok vagy a mocsárba vesztek, vagy egyszerűen csak visszafordultak, mert a faluba nem érkeztek meg soha. Az emberek messze elkerülték e vidéket, akinek mégis erre volt dolga, az azt mondta, hogy keletről illetve nyugatról érkezett. Azt a szót, hogy "észak" tabuként kezelték a faluba érkezők. A szerencsésebbje aki azt mondta, hogy délről jött, az gazdag ebédet kapott meg egy vállpuskát, mellyel - mint önkéntes szabadságharcosnak- a déli világot kellet megvédenie.
Márquez tábornok a "Sierrák őrzője" sehogy sem értette a dolgot. Ha már megölt minden északit, akkor hogy lehet az, hogy az égbolt továbbra is elsötétül? Talán úgy - magyarázta meg magának - hogy az északiak már nem mernek erre jönni. Hitte és tudta is, hogy rettegnek tőle az emberek.
Ekkortájt hatalmasodott el rajta az a vezérelv, hogy egy óriási sereget kell toboroznia. Meg akarta százszorozni a seregének létszámát és végső rohamot akart indítani az északiak ellen.
Őt is a szilvafához láncolták az apja mellé.
Egyedül díszuniformisát nem merte levenni róla senki, mert félték a kardját, amivel naphosszat ostromolta az öreg szilvafát. Fennhangon üvöltözte, hogy kiírt mindenkit, aki az északiak oldalára állt és felnyársalja azokat, akik kikötözték ide, miközben lassan beszivárognak az északi kémek és az álruhás katonák megbontva ezzel az ő nehezen kivívott fölényét.
Aztán jöttek csendesebb napok is és a fa árnyékában beszélt az apjához, aki már évek óta nem szólt egy szót sem, csak kiszáradt szilvamagokat farigcsált.

Egyszer csak hatévi hallgatás után az öreg, a fia elé tartott egy teljesen méretarányos lovas szobrot és csak ennyit mondott: - Ez te vagy fiam.
Két év hallgatás után, a tábornokban újra felszínre tört a szabadságharc utáni izzó vágyakozás. Az apja mondatáig eltelt két békés évben Márquez tábornok, az imák megtanulásával töltötte ideje nagy részét. Ezeket kántálta napestig és olyan hangosan, hogy a ház asszonyai esténként gyertyát gyújtottak és hálát adtak az istennek, hogy a tábornok megtért. De az asszonyok tévedtek. A csendes hónapok a bosszúállás fortélyaival teltek el. A tábornok megtanulta az összes imát és csak az tartotta őt vissza egyedül, hogy sehogy sem sikerült a "levegőbennjárás" titkos tanai közt eligazodnia. Előbb egy vékony pallón gyakorolt két fatuskó között. De később mikor már úgy érezte, hogy ez menne a deszka nélkül is, megdöbbenve vette tudomásul, hogy a lába akármilyen gyorsan is kalimpál, a második vagy a harmadik lépésnél mindig földet ér.
A kudarc nem vette kedvét. A szilvafa tövében ezerszám elszaporodtak az ákom-bákomokkal telefirkált papírlapok. Vázlatokat készített. Rajzolt hatalmas létrákat, amik ki voltak hegyezve, hogy könnyebben átszúrják a felhőket. Tervezett hatalmas papírsárkányokat, olyanokat, amelyek tíz embert is elbírnak és rengeteg számítást végzett. Megpróbálta kiszámolni a tényleges távolságot észak és dél között.
De ennek a csendes és a felszínen nyugodt időszaknak hirtelen vége lett. Vége lett, amikor apja sebes ujjai közt meglátta önmagát a lovon, egy ovális szilvamagba ágyazva.
Isten útjai kifürkészhetetlenek és így a sors, na meg a történelem maguk előtt görgették az eseményeket.
Két napja jött a hír, hogy egy távoli országban észak és dél háborúzott. A férfiak vegyes érzelmekkel kezelték a hírt. Aztán kitudja mi okból a szívük egyszer csak lángra lobbant. Egy emberként mind ott sereglettek a kert végében, az öreg szilvafánál. Mindenki nagyon fontos lett. Eloldozták a tábornokot. Levágták a mellig érő szakállát és a csomókba összeállt haját. A férfiak nagy megrökönyödésére a remetéből visszavedlett tábornok semmit sem változott az évek alatt. Szeméből ugyanúgy kiizzott a vad gyűlölet. Ráadták az új, fehér díszuniformisát - a régi már cafatokban lógott rajta - és maguk előtt terelve visszakapott vezérüket, mind a főtérre igyekeztek. A főtér egyszer csak megtelt emberekkel. Lelkes férfiakkal, siránkozó asszonyokkal, akik hasztalan próbálták lebeszélni az urukat arról, hogy értelmetlen szavakért megölessék magukat. A porban gyerekek kergették egymást és kivont fakarddal neki estek a liliomfák törzseinek.
A tábornok az őt követő emberei élén odalépett egy ismeretlen emberhez, aki széles nagykarimájú kalapot viselt.
- Ki maga? - kérdezte egyszerűen a Sierrák hős védelmezője.
- A nevem Bill Hamilton. Fakereskedő vagyok. Sok pénzt hoztam ide. Sok pénzt, sok jó fáért. – mondta az alak lelkesen.
- És honnan jött? – csattant az újabb kérdés.
- Észak-Karolinából. Wilmington…
A fakereskedő mondatát már nem tudta befejezni. A tábornok két egyenlő részre hasította a kalapját, amit ez a szerencsétlen egészen eddig a pillanatig a fején viselt.
A férfiak mind éljeneztek és határtalan örömükben a levegőbe lövöldöztek. A tábornokot egy rögtönzött emelvényre helyezték, ahol ő rövid, lelkesítő beszédet tartott. Márquez tábornok biztosította őket, hogy az ő vezetésével meg fogják találni a "Senki-mezejét" és sikeresen átvezeti rajta, ezt a lelkes és elszánt déli sereget. Sőt, további seregeket ígért, akik majd a felszabadító vonulásuk alatt idővel hozzájuk csatlakoznak és így megerősödve, megsemmisítő csapást mérhetnek azokra a rohadt északiakra.
A beszéd leírhatatlan hatást váltott ki a férfi lakosság körében. Az éljenző férfiak, szinte sírva kérték a véreskezű vezért, hogy most azon nyomban induljanak és vezesse őket győzelemre.
- Hozzatok egy lovat! – kiáltotta a tábornok.
A lelkes tömeg a vállán vitte az imádott tábornokát, majd a nyeregbe emelték. Márquez tábornok a "Sierrák őrzője" 104 éves kora ellenére, a fehér díszuniformisban, mellén kitüntetésekkel, igazán magával ragadó, férfiszívet megdobogtató látvány volt. Napbarnított arcát teljesen eltorzította a vad gyűlölet és amikor kivont kardjával a főtéren elkiáltotta magát, hogy: "Halál az északiakra!" - holtan hátra bukott a ló farára.
Még így is sok férfi indult útnak. Bár vezető nélkül már nem érezték azt az elszánt dühöt és két hónap mocsári bolyongás után visszafordultak, mert nem találták a senki mezejét, és nem találtak egy árva északit sem, akin kitölthették volna az elkeseredett fájdalmukat. Egyedül a kis Antonió Moralles nem tért vissza a faluba. Ő később Nashwille-nél, Lee tábornok zászlaja alatt esett el.

Márquez apó magára maradt az öreg szilvafa tövében. Mikor megtudta, hogy a fia a főtéren, egy ló hátán halt meg, könnyes szemmel csak ennyit mondott: - Hazudtok!
Az események után többé egyetlen szó sem hagyta el a száját. Tovább faragta a szilvamagokat, de mind csak egyetlen alakot formázott meg, egy aprócska lovas szobrot, ami teljesen méretarányos volt. A polcokon és a ládákban ezrével álltak már.

Később, mikor az öreg meghalt senki sem vette észre, hogy e világról már hetekkel ezelőtt eltávozott. A kérges keze ugyanúgy farigcsálta az apró szilvamagokat, mintha még élt volna. A sok száz év megszokott mozdulatai sehogy sem akartak megszűnni. Aztán mikor a házból észrevették, hogy az öreg már nem eszi meg az elé rakott ételt, és az érintetlen tányérok csak egyre gyűlnek és furcsa, kellemetlen szagok terjengtek a kamra körül, kihívták hozzá az orvost. Az orvos, aki a vizit alatt végig az arca elé tartotta illatos zsebkendőjét, hüledezve állapította meg, hogy az öreg már nem él. Az oszlásnak indult testét csak a ruhája tartotta össze. De arra a kérdésre, hogy akkor hogy lehetséges az, hogy az öreg még mindig faragja a szilvamagokat, az orvos nem tudott megnyugtató választ adni.
Ezek után a család úgy döntött, hogy a virrasztás elmarad és az öreget minél hamarább el kell temetni. A ravatalra - amit a végtisztesség megkívánt és muszáj volt megtartani - összekötözték a halott kezét, nehogy valaki azt higgye, hogy az öreget élve akarják eltemetni. A búcsúztatón, aki jól odafigyelt az láthatta, hogy a fehér terítő, amivel a testet letakarták, apró mozgásokat produkál. Akinek a hallása is tökéletes volt, az halk kaparászást is hallott és igyekezett keresztet vetni és minél hamarabb eltávolodni a koporsótól. A család a koporsót még a lezárás előtt teleöntötte szilvamaggal, hogy az öreg a másvilágon se szenvedjen hiányt abban, ami kitöltötte földi életét.

A kis Garcián nem fogtak az évek. Ő még akkor csak állt az ösvényen. A temetés után ugyanúgy lejárkált délutánonként a kert végébe, ahol Márquez apó szelleme, fához láncolt lábbal szilvamagokat farigcsált. Az egyetlen változás az volt, hogy az öreg újra mesélt neki. Bár az arca alig kivehető volt, és ha valaki a házból arra járt, teljesen el is tűnt, de a halk kaparászást mindig hallani lehetett.
Garcia még hosszú éveket töltött a szilvafa tövében és hallgatta a csodálatos történeteket az emberekről, a világról, de főként az északiak gonosz tetteiről.
Aztán egy fülledt nyári délután, mikor a falu szinte lebegett a melegben, a kis Garcia felpattant a szilvafa árnyékából és soha többé nem ment vissza.
Márquez apó épp egy tábornokról mesélt, az északi hadak vezéréről, aki lángba borította az egész északi világot. Részletesen ecsetelte, hogy mi módon haltak meg az emberek és milyen pusztító módon égett el minden. Aztán mikor ahhoz a részhez ért, hogy az a katonavezér falvakat építetett csak azért, hogy ott embereket égessenek, és azoknak az embereknek a füstje, lassan alászáll és elsötétíti az égboltot, a kis Garcia hirtelen felpattant és dühösen az öregre kiabált:
- Hazudsz! Hazudsz te vén bolond, egy ember ilyet nem tehet!
Azután a kert végéből elindult felfelé az ösvényen…

Elindult felfelé az ösvényen, de a házat nem érte el soha. Fák nőttek ki a semmiből, az utakat elhordta a szél. A kis Garcia csak állt. Bármerre nézett is sehol nem találta az ösvényét. Aztán egy nap hosszú, porlepte köpenyében az idő mellészegődött és most már együtt jártak a világban, együtt járták az ösvényt. Garciát az idő sok mindenre megtanította. Megtanította neki azt is, hogy nem minden északi ember gonosz. Aztán az idő egy nagyon hosszú ösvényen, egyszer elvitte őt északra is…
Garcia havon lépkedett. Tisztán hallotta, ahogy a talpa alatt ropogott a hó. Egy távoli, északi országban járt, ahol az uralkodó egy díjat adott át neki, mert ő leírta a családja történetét.
Az idő most is szorosan mögötte állt és ő suttogta a fülébe azokat a szavakat, amiket Garcia ott rögtön ki is mondott: "- Nem tudnék olyan történetet megírni, amely nem kizárólag személyes élményeimen alapul."
A sok díszes ruhába öltözött ember csak tapsolt és mosolygott ezen. Nem hittek neki. Az irodalmi Nobel-díj ott fekszik valahol az ösvényen, talán egy fa tövében. Garcia tovább ment. Vitte az ösvénye tovább, más idegen országokba. Bejárta a világot… az egész északi világot…

Most itt van újra. Hogy is mondta az öreg cigány Melchiades? - tette fel magának a kérdést. "Az élet egy kerek erdő s van, hogy időnként ugyanarra az ösvényre tévedünk." Garcia most itt állt. Ezen az ösvényen.
Itthon volt az öreg szilvafánál és Melchiadest hallgatta, aki úgy mesélt neki, mint egykor a dédapja. Csak hallgatta őt, és mosolyogva vette tudomásul, hogy a vén cigány apró kaparászó verébujjaival egy bilincset rakott az ő bokájára és a fához láncolta.
- Tudod milyenek az öregek, folyton csak elmászkálnak… hallotta Garcia egy koromtól és rozsdás esővíztől megbarnult üveg mögül, ami úgy feszült elé, mint egy ósdi hajózási térkép. Garcia sötét, fénytelen szeme a messzesége révedt, tekintete most nem futott semmi után.
Márquez apó egyedüli utas volt egy harmadosztályú, mozdonyfüst-szagú fülkében. Májfoltos keze a nyitott naplóját tartotta és izzadt ujjai közt lakk-fekete töltőtollát a papírhoz érintette és ezt írta:
Mi is úgy élünk száz év magány után, hogy egy fához vagyunk láncolva, de oly’ régóta és mindenkitől elfeledve, hogy lassan mi is elfelejtjük a láncunkat, ezért eszünkbe sem jut már elhagyni az öreg szilvafát.



Vége
2004. május 26.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: wokendreamer
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 24
Regisztrált: 4
Kereső robot: 15
Összes: 43
Jelenlévők:
 · gszabo
 · hazugsagok
 · Kavics
 · Magyar Anita
 · Senex
 · Thalassa


Page generated in 0.0422 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz