Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Marquez apó II.

, 875 olvasás, wokendreamer , 16 hozzászólás

Ezerszín

Csend volt. Csak az evezővillák nyikorogtak, és a tenger hullámai csapdosták a csónak fehérre mázolt oldalát. Garcia lassan körbenézett, de nem látott semmit. Csak a tengert, ami körülvette őket. A határtalan víz volt mindenütt. Nyoma sem volt a fáradt, olajszagú töltésnek, amin az a rozsdás mozdony idehozta.

Az öreg magában már rég feladta, hogy megértse azt, ami körülötte zajlott. Egyszerűen képtelen volt nyomon követni a történések láncolatát. Amíg a jelennel volt elfoglalva és próbálta feldolgozni az eseményeket, addig az idő elébe szaladt, és ő egy újabb mesében találta magát. A történések, mint a tenger hullámai csak jöttek felé, és magukkal sodorták a múltat. Elmosva az idő határait és egymásba mosva múltat és jelent. És ez az állandó lebegés kibékítette a lelkét. Már nem akart felülkerekedni semmin. Úgy tett, mint egy szűzlány a nászéjszakán: Csak hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok.

Három nap és három éjszaka telt el. És az éjszakák a fel-felsejlő árnyak miatt, hosszúak, és félelmetesek voltak. Kincsekkel-rakott középkori, spanyolgályák úsztak a fekete vizeken. Rajtuk csonttá soványodott viaszarcok néztek vissza rájuk, az éjféltájt fellobbanó fáklyák fényében. Aztán kihunytak a fények, a viaszarcokat elnyelte az éj, és egy túlvilági rekedt torokból mást se hallottak, csak egy eszelősen kántált mondatot: - ARCHIPÉLAGE DE LAS PERLAS*
Aztán a harmadik nap, egy hajnali órában, mikor felbálázott balsafa tutajok úsztak vissza a sötétség tengerébe, egyszer csak feltűnt a ködbe burkolódzott part. Az öreg lelkét öröm és biztonság töltötte ki. Bár fogalma sem volt milyen hosszú utat tettek meg a tengeren, de mint minden hajósember, ő is örült, hogy nemsokára ismét szilárd talaj lesz a lába alatt. Egy régi novella ötlete jutott az eszébe: "A hajó és a part". Még arra a délutánra is emlékezett, amikor elgondolkodott ezen az örök ellentéten. A hajó és a part. A hajó a parton születik és alig várja, hogy vízre bocsássák. Ő a vízre született, a víz a lételeme. Mégis, mikor elindul az útjára, és búcsút vesz a parttól, titkon már alig várja, hogy újra a szárazföldet érhessen. Vajon így érez a hajó? Vagy csak az emberek lelke szállja meg őt, amikor hosszú útja után újra a kikötő felé tart?
Garcia gondolatait egy különös látomás zavarta meg…
Egy hatalmas óceánjárót látott a csónak mögött. A kezével próbált mutogatni, mert a kétségbe esett hangja a tenger mélyére süllyedt. Az ezredes hátrafordult, majd mosolyogva az öreg felé intett. Garcia tudta, hogy az ezredes mit sem sejt a veszélyből. A különös az volt, hogy a hajó nem mindig látszott. Mintha csak egy túlvilági, rég elfelejtett világítótorony fényében fel-feltűnő vashegy úszott volna a néma és szürke vízen. Auréliánó Buendia ezredes egy határozott paranccsal jobbra fordítatta a csónakot, ami a falu egy távolabbi kis öble felé vette az irányt. Garcia látta, hogy a hajó, már nem követi őket, az egyenesen a falu aprócska kikötője felé tartott.
Aztán ez a látomás manifesztálódott, és a hatalmas hajó földrengésszerű robajjal a partra siklott, és megfeneklett a templomtéren. Az aprócska halászfalut, szinte maga alá gyűrte. A templomtornya még a megkopott merülési szintjéig sem ért, ahol megkövült csigák és apró rákfüzérek jelezték, hogy a hajó már sok száz éve úton volt. A hajó orrán rozsdás vasbetűkkel, a neve volt olvasható: Halálcsillag.*
A fémes sikítás után, a moraj elhalt a vízen. Csak a faluból felszálló jajveszékeléseket hozta el a szél, mint ezernyi sirály utolsó halálsikolyát.

Garcia és az ezredes, a part egy távolabbi részén szálltak ki a csónakból, és a mellettük elrohanó néppel, ellentétes irányba a falu másik vége felé indultak el. Liliomfákkal árnyékolt kihalt utcákon vezetett az útjuk. Az ezredes hirtelen megállt. Garcia majdnem a hátának gyalogolt. Agya még mindig a kísértethajón járt. Az öreg kikandikált az ezredes széles háta mögül és csak azt érzékelte, hogy egy félre eső utcában vannak, és egy keresztben fekvő koporsó állja az útjukat. Az öreg első gondolata az volt, hogy talán a gyászmenet hirtelen magára hagyta ezt a szerencsétlent, és a tömeg elrohant, hogy lássa az utolsó ítélet beteljesedését a templomtéren. Aztán Garcia csak a koporsót nézte. Életében nem látott még ekkorát, szinte elfoglalta az egész utcát. Az ezredes, hogy ne kelljen átlépni a koporsót, egy szűk sikátorba vezette az öreget. Garcia amíg a macskahúgyszagú, kopott falak mentén lépdelt az ezredes mögött elgondolkodott a történteken: A hajó, ami felszántotta a kis falut hatalmas volt, és hatalmas volt a koporsóban fekvő halott férfi is… és a koporsó felirat: "István", mind megmagyarázhatatlan dolog volt. Az öreg párhuzamot vont. Talán, ez az István volt annak az enormis* hajónak a kapitánya, és ez a vezető nélkül maradt hajó, most utána jött, mint egy rendes kutya, a gazdája után.
Az ezredes és a kísérete újból megállt. Egy biliárdterem ajtajában álltak, amelynek a falait, csak a szivarfüst és az alkohol közös elegye tartotta össze. Az ezredes a pulthoz lépett és hona alá csapta a kalapját.
- Tölts két italt!- szólt határozottan.
A csapos vállára dobta a seszínű törlőkendőjét és egy ragacsos üveg után nyúlt.
– Nem tudják mi történt? – kérdezte és két poharat tett a kopott fémpultra - mindenki lerohant a kikötőbe.
- Semmi. - mondta az ezredes - Csak befutott egy hajó.
- Egészen a templomig. – egészítette ki a mondatot az öreg.
Az egyik félreeső sötét sarokból, egy szakállas alak rebbent ki. Alakja, mint egy Maigret festmény szürreális volt. Felkapta háromlábú fényképező masináját, melynek fekete leplét a fején viselte, gyorsan keresztet vetett a falon lógó keresztnél, majd egy "Köszönöm Istenem" után elviharzott. Sötét, földígérő köpenyével felverte a több százéves padlón álmodó port.
- A világ tele van furcsaságokkal. Hajók jönnek, hajók mennek és tűnnek el a semmiben. – mondta egy hang. Az egyik félhomályba bújt asztaltól, egy fiatal bajuszos férfi lépett a söntéspulthoz, és így folytatta: - Én egy egész cirkuszt keresek. Elveszítettem kocsistul, kupolástul, elefántostul együtt. Egy éjszaka leforgása alatt tűnt el mindez, és vele eltűnt egy lány is, aki után már gyermekkorom óta kutatok. Egy lány. - s a hangja már a sírással küszködött - Egy lány, akit a folyó vett el tőlem. Maga katona, sokfelé járt. Nem találkozott vele? Úgy hívják Zaffiria. - és az alak szinte az ezredes képére mászott.
Az ezredes gyilkos tekintetével már eltaposta ezt a jelentéktelen figurát, aki mit sem vett észre ebből, és delíriumos tekintetével továbbra is a katona képébe bámult.
- Ülj le Juan! Ülj vissza a helyedre! – mondta zavart ijedséggel az arcán a csapos, és az imbolygó alakot szinte elráncigálta az ezredes közeléből. Az öreg, akinek a szeme előtt játszódott le ez a kis közjáték már azon volt, hogy elmondja ennek az ifjúnak azt, hogy ő találkozott azzal a lánnyal.
De hol is? Egy nem létező vonat, nem létező kocsijában? Mondja el neki, hogy a kislány egy iszapos hálóinget viselt, és egy gyermekkoponya lógott a nyakában, amelyből szüntelen pergett a hamu? Elhinné neki ezt valaki? Inkább csendben maradt és a szájához emelte a ragacsos poharat, és egy nyeletre a torkába öntötte a kaktuszpálinkát.
Az ezredes két pénzdarabot dobott a pultra.
- A kapitány úrnak nem kell nálam fizetnie. – mondta nyájasan a csapos.
- Tedd el a pénzt! – mondta az ezredes parancsokat osztó kemény hanghordozásában - és fogd be a szád, ha nem ismered a rangokat, mert leváglak!
Az ajtó előtt álló kíséret menten vigyázzba vágta magát, és kész volt arra, hogy az ezredes egy fejbiccentésére pusztakézzel lebontsa a helyiséget.
- Milyen biliárdterem az, ahol nem játszanak? – kérdezte Garcia, aki tompítani próbálta az ezredes éles hangját.
- Ellopták a golyókat. Az egyik éjszaka betörtek. Elvitték a golyókat és kétszáz pesót. – mondta hamiskás hangon a csapos. – Ezért van lila terítő az asztalon.
- Hát persze… - motyogta az öreg és elindult kifelé.
- Valami néger alak volt, de már két napja elkapták a moziban. – mondta felemelt hangján a csapos utánuk. – Egy idegen! Mert a mi falunkban nincsenek tolvajok!
De az ezredes és kísérete már kint járt az utcán, és a tulaj hangja csak elmosódva úszott utánuk.

Kopott házak közt mentek. A kézzel tapasztott falakról néhol már lepergett a festék. Garcianak olyan érzése támadt, mintha egy impresszionista festményt nézne, egy Montmartre-i padlásszobában.
Még két utcát mentek, mikor megérkeztek a házhoz.
Mindenki az asztalnál ült. Kint volt megterítve az udvaron. A gazdagon megrakott asztalnál egy pillanat alatt elhalt a zsivaj, ahogy a kapun belépett az ezredes és kísérete.
- Meghoztam a vendéget. – mondta kurtán és egy parányi mosoly jelent meg a sötét bajsza alatt.
- Drága Mester! Már úgy vártuk. – sietett Ursula az öreghez - Megengedi, hogy megöleljem? – és választ nem várva a keblére vonta az elérzékenyült Garciát.
Aztán mindenki körül vette az öreget. Jöttek sorban, hogy csak egy pillanatra is, de megérinthessék őt. Mindenkinek volt egy kedves szava, étellel-itallal kínálták őt és mindent úgy próbáltak intézni, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben.

A nap lenyugodni készült. Garcia úgy érezte, hogy a délután oly’ könnyen szaladt el, mint egy hosszú sóhaj. A gyerekek felfalták az összes süteményt, némelyiküknek már ajkára száradt a gujavalekvár és álmosan pislogtak ki az anyjuk öléből. Az asszonyok is visszavonultak és maguk között egy különös álomról beszéltek: Egy isteni átokról, ami a falut fogja sújtani.
A gyönyörű Remedios álmodta ma reggel, hogy egy hatalmas hajó fog betörni a templomtérre felszakítva az utcákat és az udvarokat, és amikor a hajó megnyugszik, utolsó lendületével meglöki a templom harangját és erre a hangra a házak, majd összeomlanak. Garcia, aki halotta ezt az álmot csak némán a fejét csóválta. Ezek tényleg nem tudják, hogy az álom már részben teljesült és épp ma délelőtt?
Aztán Garciát körülvették a férfiak és a kert végébe hívták, ahol már tüzet raktak. A nyárson két malac és fiatal szárnyasok sültek.
A szilvafa tövében az ezredes apja, José Arcadio Buendía gubbasztott. Lábai a fához voltak láncolva és Garcia nem látta mit, de az idős ember valamit farigcsált. Garcia szemébe könny szökött és csak maga elé hebegte a szavakat.
- A… a… dédapám!
- Dehogy a maga ősöregapja! – mondta Melchiades - és csontos veréb ujjaival Garciába karolt. – Tudja milyenek az öregek, folyton csak elmászkálnak. – folytatta az öreg cigány. - Jöjjön, üljön ide a tűzhöz Márquez mester!
- Azt hiszem, ez már megtörtént velem egyszer. – mondta Garcia és zavart tekintetét a vén cigány holló szemeire emelte.
- Az élet egy kerek erdő s van, hogy időnként ugyanarra az ösvényre tévedünk. - mondta az öreg cigány lassan tagolva, mintha csak egy gyerekhez beszélt volna - Hosszú életem során sok furcsaság történt meg velem. Egyszer még az is, hogy azon az ösvényen saját magammal találkoztam. Fiatalabb voltam, de én voltam. Nekem elhiheti!
- Beszél még valakivel? – kérdezte Garcia és az öreg José Arcadio Buendía felé bökött.
- Kizárólag velem, de velem is csak a gondolatok útján. - mondta Melchiades. – Talán az öregek azért olyan szótlanok, mert újra élik az elmúlt napokat. Talán visszafelé mennek azon az ösvényen, és szinte minden eltelt nap ott sorakozik az ajtajuk előtt és belépve a szobába, csak ennyit kérdeznek: "Rám emlékszel? Július hatodika vagyok. Az a nap, mikor fehér inget vettél fel. Emlékszel mikor ott álltál a tükör előtt és a hajad a homlokodba fésülted, hogy ne látszódjon egy pattanás?"
Garcia csodálattal hallgatta az öreg cigányt, aki úgy mesélt, mint egykor az öregapja. Istenem de rég volt. – gondolta - miközben Melchiadest hallgatta, aki közelebb hajolt hozzá és csak úgy súgta, hogy más ne hallja meg a titkot. A titkot, amit csak ő maga és a fához láncolt öreg barátja tudott. Nevezetesen azt, hogy a vén cigánynak sikerült halhatatlanná válnia.
Garcia hallotta a szavakat. Agya egy része figyelt is rá, de igazából már azon az ösvényen járt messze. Messze a gyermekkorában, az oly’ távolinak hitt múltban. Még hallotta Melchiades utolsó szavait, aki bizalmasan közölte vele, hogy most már hárman tudnak a titokról, de Garcia úgy érezte, hogy egyszerre csak magára maradt.


* ARCHIPÉLAGE DE LAS PERLAS: GYÖNGYSZIGETEK (PANAMA-ÖBÖL)
* A kísértethajó utolsó útja című novellájában Garcia Márquez az eredeti spanyol szövegben magyarul! nevezi meg a hajót.(Dely István fordítása)
* enormis: roppantul, szörnyen nagy, óriási

(vége következik)

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: wokendreamer
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 185
Regisztrált: 0
Kereső robot: 28
Összes: 213

Page generated in 0.1353 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz