Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Marquez apó I.

, 679 olvasás, wokendreamer , 19 hozzászólás

Ezerszín

Csak bámult kifelé a vonatablakon. A koromtól és a rozsdás esővíztől megbarnult üveg, mint ósdi hajózási térkép feszült az öreg elé. Sötét, fénytelen szeme a messzeségbe révedt, tekintete most nem futott semmi után. Már ezerszer megtette ezt az utat a városba. Az ablak alatt elsuhanó latin-amerikai tájat, mintha festőkéssel kente volna el a természet. Végtelennek tűnő banánültetvények. Kukoricatáblák. Az izzadságszagú földeken kérges arcú parasztok tekintete, amint szerszámukra támaszkodva bámulnak a töltésen vánszorgó vonatra.

Augusztus 12.-e volt. Egy keddi nap, mikor a rekkenő hőség úgy döntött, hogy megfojtja a világot. A távolban a horizont párolgott, mintha mindent víz borított volna egészen a világ széléig, és az alig kivehető halványkék hegyek, amik e- világon túl peremezték a végtelent - szinte már nem is látszottak.
Az öreg egyedüli utas volt egy harmadosztályú, mozdonyfüst-szagú fülkében. Májfoltos keze az ölében pihent. Izzadt ujjai közt nyitva felejtett naplóját és lakk-fekete töltőtollát tartotta.
Az emlékek úgy peregtek egymásba, mint a porban játszó gyermekek apró lábnyomai. Egy régi melódia a biliárdterem wurlitzeréből, egy forró júliusi nap, mikor madarak szaggatták fel az ablakok hálóit, a több százéves szülői ház, ahol a dédapja a fához láncolt lábbal szilvamagokat farigcsált.
Öregség. Írta be a szót a naplójába. Érdekes így hetvenfelé az ember egyre többet gondol a gyerekkorára. Egyre több apró részlet világosodik ki a messzi távolból- gondolta Garcia. - Mintha az ember így készülne fel a halálra, hogy lassan minden és mindenki eszébe jut, aki már rég elment. Talán azért, mert nemsokára találkozik velük.
A fiatal sötétruhás lány, mint egy tündérvarázslat egyszer csak ott ült Garciaval szemben, az ablak mellett, menetiránynak háttal. Az öreg zavarban volt. Egyszerűen nem volt rá magyarázat miként került ide ez a lány. Hogy időt nyerjen, elővette élére vasalt zsebkendőjét, és kedvenc panamakalapját leemelve végig törölte fejét a homlokától a tarkójáig. Majd akkurátusan, szigorúan az éle mentén visszahajtogatta kendőt és elrakta. Zavartan nézte a lányt, aki állta a pillantását. Az öreg elvette tekintetét és újból az ablakon túli világba bámult.
- Folytatná, kérem? – mondta halkan a lány.
- Parancsol kedves?
- A történet, amit elkezdett nagyon érdekes. Kérem, folytassa senor Márquez.
- Hogy? Ön ismer engem?
- Ki ne ismerné magát senor. Valami baj van? – kérdezte a lány és a hangjából komoly aggodalom csengett ki.
Az öreg falfehér arccal és üveges tekintettel meredt a lányra. Felismerte őt. Tudta ki ez a teremtés.
- Nem, nem csak a…- mondta akadozva az öreg. - Hol is tartottam? – hazudta, és úgy tett mintha próbálná felvenni a nem létező beszélgetés fonalát.
- A házról mesélt, meg egy kislányról, aki nagyon hasonlított rám. Aki bánatában földet evett és egy különös zsákot cipelt, amiben csontok zörögtek.
Az öreget kiverte a hideg veríték.
- Igen. Igen…- mondta vontatottan.
Garcia biztos volt abban, hogy csak a képzelete játszik vele. Kedve lett volna felállni és két kezével a lány asztrált testét szétkergetni, mint egy testes kubai szivarfüstöt.
- Ha megbocsát kisasszony - szabadkozott az öreg – egy percre magára hagyom - és reszkető kezével a vagon másik felébe mutatott.
A lány nem szólt csak csendesen elmosolyodott.
Az öreg feltápászkodott és remegő térdekkel elindult a mosdó irányába. Azon már nem is csodálkozott, hogy a kocsi tele volt emberekkel. Szinte tudta, hogy így lesz. Mégis minden ülésfogódzkodóban meg kellett kapaszkodnia, mert úgy érezte, hogy lábai bármelyik pillanatban cserbenhagyhatják. Természetesnek vette azt is, hogy mindenkit ismert a vonaton. Az egyik fapadról Antonió Isabel atya biccentett felé, a másik oldalon egy csodálatos kalitka mellett Baltazár farigcsált, és épp csak oda kapta fejét az öregre, aztán újra belemerült a munkájába. Hátrébb egy hangos társaság, talán guajirai csempészek kockáztak egy kopott vulkánfíber bőröndön.
Garcia haladt. Ha lassan is de haladt, mégis az volt az érzése, hogy a világ leghosszabb vagonjában botorkál. Nézte a megizzadt zsíros arcokat, ahogy felnéztek rá és különös réveteg mosolyt látott minden arcon, ami szinte olyan volt, mintha ápoltak mosolyogtak volna rá gyógyszerosztásnál egy túlvilági elmeosztályon. Próbált visszamosolyogni rájuk, de erőltetettnek érezte, és inkább a padlót nézte a lába előtt. Az olajos deszkákat köpetfoltok és megsárgult cigarettacsikkek borították. Aztán csak az ajtót nézte, ami úgy tűnt egyre csak távolodott tőle.
A vagon végében a sarokban egy testes prostituáltat vett észre, aki szemmel láthatóan túl volt már élete szebbik felén, ha volt neki ilyen. Az asztallap méretű tollas kalapja alól kéjesen az öregre mosolygott, miközben felhúzott térdel maszturbált. Az öreg becsukta szemeit, de még így is maga előtt látta a nő vastagon púderozott, repedezett arcát. Egy treff alakú mouche csüngött a vastagon kirúzsozott szája felett, és hiányos fogsora közt lepedékes nyelvével az öreg felé sziszegett. Garcia teljesen összeszorította szemeit. Próbált szabadulni a látványtól.
- Csak két pesó senor és mindkettőnknek jó lesz! De igyekeznie kell, mert nekem már nem kell sok! - mondta a nő és rekedt torokhangon felkacagott.
Garcia a peronra rontott és szinte ajtóstól tört be a mosdóhelységbe. Gyenge gyomrát a mocskos WC még tovább ingerelte és a mosdótál felett öklendezett. Nem sikerült hánynia, csak valami savas-kávés íz keveredett a szájában. Próbálta felfrissíteni magát, de a vizeletszagú langyos víz, ami a csapból folyt csak tovább kínozta őt. Úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Az ablakot kezdte feszegetni, amit nagy nehézségek árán sikerült lehúznia. A tejszínű ablak engedett és az öreg arcát kellemes hűvös fuvallat simította végig. Csak állt és élvezte a csukott szemhéjára hulló hideg cseppeket.
Esik. Végre esik - gondolta az öreg - és lassan kinyitotta a szemét. Először fel sem fogta, amit látott. Minden fehér volt. Tél volt az ablakon túli világban. A hó illata kitöltötte a tüdejét. Sokáig állt az ablaknál és csendesen bámult a semmibe, miközben arcán érezte az elolvadó hópelyheket. Aztán a szája sarkában megérezte a sós könnycseppjeit. Két lépést hátrált, és amikor a sarka az ajtónak ütközött visszatért a valóságba. Szinte izzott kint a levegő. Az ablakhoz lépett és egy hirtelen mozdulattal felrántotta, mint aki attól fél, hogy a beömlő forró levegő megfojtja őt. Elviselhetetlennek érezte a meleget és a mosdóajtót kilökve újra a langyos, huzatos peronon állt. A félhomályból előlépve egy aranyfogsor vigyorgott rá, s a tulajdonosa egy fehér kendőt tartott az öreg elé. A férfi a sokszínű, drágaköves gyűrűivel az ujjain úgy tartotta a kendőt, mint egy pisis pelenkát. Gondosan ügyelt rá, hogy minél kevesebbet érintkezzen az anyaggal.
- Rossz színben van a Mester. – mondta. Gyorsan tekerje ezt a hideg kendőt a nyaka köré. De siessen, mert ebben a melegben hamar elveszti a varázsát!
- Blacamán! Hát te… mit keresel… itt?
- Gyorsan! Gyorsan! – vágott a szavába a férfi és ellenkezést nem tűrően az öreg nyakába rakta a kendőt.
A kis vagon peronját hűvös mentaillat töltötte be.
Az öreg hálás volt. Úgy érezte egy pillanatra, mintha a nyakát az a hideg hómező borította volna el, amit az előbb a képzelete csalt elő egy messzi világból.
- AQUA VITAE*! – kiáltotta a férfi, és egy üvegcsét tartott az öreg orra alá: - Ezt most igya meg!
Az öreg némi habozás után egy szuszra kiitta a csiszolt kristályüvegcse tartalmát. Egy pillanatra megszédült, de határozottan jobban érezte magát.
- Szemmel láthatóan jobban van a Mester. – mondta a férfi – Jöjjön, visszakísérem a helyére.
Garcia egy marionett bábunak érezte magát. Agya tisztán felfogta, hogy a selyemzsinórok Blacamán kezében végződnek, csupán azért aggódott egy kicsit, nehogy valamelyik vékony szál elszakadjon.
- Vigyázz a zsinórokra jó öreg Blacamán! – mondta Garcia egy világon túli hangon.
Az aranyfogsor újra kivillant. A férfi elmosolyodott, s ahogy előtűnt, most úgy falta be a félhomály.

Garcia csak pár lépés után vette észre, hogy egy bordómintás szőnyegen lépked. Legnagyobb ámulatára a szegényes harmadosztályú vagon átalakult egy fejedelmien berendezett étkezőkocsivá. Gazdagon lakkozott, nemes faburkolat feszítette a kocsi belsejét, a tükörablakokon kézzel vert csipkefüggönyök lógtak.
Az alvadtvér-színű fotelekből előkelő és szemmel láthatóan nagyon gazdag emberek néztek vissza rá. Az öreg lesütötte a szemét. Ismét zavarban volt.
Valahonnan az agya egy rejtett fiókjából, egy múlt századi dagerrotípia hullott a földre. Az öreg először nem tudott mit kezdeni vele, de aztán kitisztult a kép és minden körülötte. Keddi nap volt azon a képen. Szeptember 19.-e. A Mamá Grande temetése. Ott látott ennyi előkelő embert. Ott a temetésen, ahol még maga a pápa őszentsége is jelen volt.
Az öreg csak állt és nem tudott mit kezdeni magával. Aztán az egyik fotelban egy sápadt kislányt vett észre. Parányi teste elveszett a bársonyban, az egész úgy tűnt, mintha egy antik porcelán babát ültettek volna egy bőgőtokba. Annyira nem illet oda a kis jelenség, mint szamárhátra az ezüstnyereg. Nedves, iszapos hálóingét markolászta a vállain, és érett szilva ajkai közt halkan motyogott valamit.
- Hát te ki vagy? – hajolt közelebb hozzá az öreg. -Téged nem ismerlek.
A kislány hatalmas fekete szemeit az öregre emelte.
- Pesot. Nem tetszett látni a kiskutyámat? Úgy hívják Peso. Utánam ugrott a folyóba, aztán én elmerültem, és nem láttam többé. Kis rozsdás színű kutya, a farkán fehér pamacs. A bácsi nem látta valahol?
- Nem. – mondta az öreg keserves hangon, mert a szívét átmarkolta a fájdalom. - Akarod, hogy megkeressük?
- Nem. Nem megyek sehová, mert tudom, hogy idejön. Mindig, mindenhova utánam jön. Nagyon szeret engem.
- Értem kicsim. Elárulnád nekem, hogy hívnak? Tudod, ha valaki megtalálná Pesot, akkor tudnom kell, kihez küldjem.
- Zaffiria. Az én nevem Zaffiria, és én most egyáltalában nem tudom, hogy hol vagyok. – mondta apró vállait felhúzva a kislány. – Nem tudok semmit, mert olyan sokáig vitt magával a víz. Nem tetszik tudni, hogy hová megy ez a vonat?
Az öreg nem tudott megszólalni. Csak némán nézte a kislány libabőrös, pálcika karjait, és érezte, hogy a hideg borzongás lassan felkúszik a gerincén. Garcia minden zsigerében érezte a halál jeges leheletét. Ott akkor nem fogta fel, hogy mit lát, csak azt tudta, hogy e törékeny kis teremtésnek köze van a halálhoz.
Lassan hátrálni kezdett a kislánytól, mert a jeges veríték már kicsapódott a testén és reszketni kezdett mindene. A kislány fekete szeme…

A vonat vészfékezéssel megállt. Garcia, mint egy krumpliszsák gurult a közeli asztal alá. Csak miután elengedte a kislány fekete szeme, csak azután fogta fel, hogy mit látott a mellkasán. Csukott szemmel feküdt és várta a halált…
Az emberek felbolydultak. Lármázva lépdeltek az öreg fölött. Ablakok nyíltak mindenütt. Sós tengeri levegő ömlött a fülledt kocsiba. Az utasok riadtan néztek ki az ablakokon. Ők úgy tudták, hogy ez a vonat sehol nem áll meg. Mikor jegyet váltottak az örök városba, akkor a vasutastól azt a megnyugtató hírt hallották, hogy az útjuk kellemes lesz. Nem lesznek mellékállomások, nem lesznek váltók és kitérők, a vonat egyenesen és megállás nélkül fog megérkezni, és ami a fő pontosan…
… és most állt a szerelvény.
Ott vesztegelt a vonat, a semmibe tartó vörös kövekből rakott töltésen. S amerre a szem csak ellátott, tenger volt mindenütt. Az alkony fényében dohogó mozdony rozsdásnak látszott, mint egy kint felejtett bádogdoboz.
Az öreg feltápászkodott a földről és már előre szégyellte magát. Már előre látta az úri hölgyek csipkekendő mögé rejtett nevetését és néhány férfi harsány kacagását.
De senki nem törődött vele. Az emberek mind az ablakoknál álltak és feszülten beszélgettek, próbálták kitalálni, hogy mi is történhetett.
Garcia háttal állt a kislánynak és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne forduljon felé. De gyengének bizonyult. A késztetés oly’ erővel fordította oda a fejét, mint egy erős vasmarok szorítása. A fotel üres volt. A vörös bársonyfotelben csak elkent sárfoltok voltak. Az öreg fellélegzett. Becsukta szemét és teleszívta tüdejét, a minden ablakból beáramló sós, párás levegővel. Aztán ez a kellemes tengeri levegő frissen pucolt katonacsizma szagával keveredett.
A peronajtó csattant.
A két köztársasági katona, akik a kocsiba léptek díszuniformist viseltek. Mellükön ezernyi színes szalaggal és a kitűntetések úgy csilingeltek, mint gazdag cigányasszony nyakában az aranypénz.
- Garcia Márquezt keressük! – mondták egyszerre, mintha rugóra jártak volna.
- Gabriel Garcia Márquez! Van önök között ilyen nevű utas?
Az öreg viseltes kalapját a kezében fogva a katonák felé fordult és halkan bemutatkozott.
- Én vagyok Márquez.
A katonák közelebb léptek: – Tévedés történt senor. Velünk kell jönnie. Kérem, fogja a poggyászát és szálljon le a vonatról!
- Nincs csomagom. - motyogta az öreg szinte csak magának – Indulhatunk, kérem.
Az utasok zavartan néztek össze, és halk szavakat suttogtak egymásnak.

… Az öreg havon lépkedett. Tisztán hallotta, ahogy a talpa alatt ropog a hó. Egy távoli északi országban járt. Aztán a kopasz fák közül feltűnt egy csupa ablak fényes épület, benne száz – meg - száz díszes fekete ruhába öltözött ember és mind őt nézik. A torkában dobogott a szíve. Aztán az uralkodó. Sötét díszuniformisát egy vastag, vörös selyemszalag szelte el ferdén és felé nyújtja a kezét…

- Kérem senor Márquez adja a kezét, hogy segítsek!
Az öreg megizzadt kezét végig húzta az arcán. Ott állt a vonat lépcsőjén és egy kar nyúlt felé.
- Jöjjön, had’ segítsek! - mondta újra a hang - Vigyázzon, nehogy belecsússzon a vízbe!
Egy tizenkét-személyes csónak ringott a vízen, benne katonák álltak feszes vigyázban és az evezőket az égnek emelték tiszteletüket jelezve ezzel.
A csónak végében Aureliano Buendía ezredes állt.
- Jöjjön senor Márquez! Hazavisszük! Az apám és Melchiades már nagyon várják önt. Az öreg csak állt a csónak deszkáin és a könnyeivel küszködött. Megköszörülte a torkát, próbált megszólalni, de képtelen volt egyetlen szót is kiejteni. Azután az ezredes felé intett és csendben leült. Maga alá húzta a lábait, és némán elnézte a katonákat, akik feszes derékkal hajtották előre a csónakot.

* Az élet vize.

(folyt. köv)


Megjegyzés: Gabriel Garcia Marquez… találkoztam vele és ebben a történetben róla mesélek.
wd

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: wokendreamer
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 83
Regisztrált: 2
Kereső robot: 42
Összes: 127
Jelenlévők:
 · arttur
 · Sutyi


Page generated in 0.0942 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz