Navigáció


RSS: összes ·




Novella: North– end: A pokol könyve 3. rész

, 1153 olvasás, doom , 0 hozzászólás

Ezerszín

Beléptem az épületbe, mely egy hatalmas helyiségből állt. Utcára néző ablakai alatt két bőrfotel éktelenkedett, az a fajta amin azonnal meglátszik a por, s előttük lévő asztalkán régi újságok adták tudomásomra, valamikor még nyomda is létezett a városban. Noth endi harsona, állt az 1920as évszám alatt. S a vezércikket olvasva rájöttem 1921 es évad már nem volt… Középütt állt az íróasztal, bal oldalt egy zárt szekrény, mellette könyvespolcok, régi talán sosem olvasott könyvekkel. Az egész szoba egy régi filmről látott barnás árnyalatban fürdött, amit még a beszűrődő fény sem tudott vidámabb színben bemutatni. Fenn, a főnöki szék mögötti falon, egy vidám kép, ami labdázó gyerekeket ábrázol. Az egyik kislány, a másik kisfiú. A lány éppen szeretné elkapni a feléje hajított játékot. A rét hátterében egy kastély állt, csúcsa beleveszni látszott a kéklő égbe. Néztem, és néztem a szobát. Ismerősnek tűnt, de sose látottnak.

- Foglaljon helyet. – Jött az udvarias felszólítás.
Lehuppantam az egyik bőrfotelba. Majd kényelembe helyeztem magam. Az izzadság kicsapott a homlokomra, s belefolyt a szemembe. Csípett. Pislogni kezdtem, s hirtelen…
Ott feküdt mellettem az ágyban az erdőben látott kislány. Háttal nekem, békésen szuszogott. Fehér vállai, és a haja látszódott csak ki a takaró alól. Érthetetlen… óvatosan nyúltam felé, s megérintettem a fejét. Kezem végigsiklott a selymes hajon, s nagyon lassan emeltem vissza, mert a lány összerezzent álmában. – Apa…
- Nem igaz. Apa? Hol vagyok, mi ez a téboly? Ismeretlen volt a szoba, sötét és minden sarkában ott lapult valami iszonyatos, valami megérinthetetlen a sötétségbe burkolózva. Csak az ágy, és mi fehérlettünk a feketeség közepén. Ahogy a szemem dörzsöltem volna, ujjaim közül fekete véres hajszálak hulltak ki, s a képzelet, vagy valóság szárnyára kapva, de életszerűen rám sikoltott a gyermek. Arca eltorzult, tágra zárt szemében reszketett a könnye, és riadalma szívembe hatolva teljesen megrémített. Éreztem a félelmet, majd halkan szóltam… kicsim, de inkább kérdőn, mint kijelentve, egy lánynak, akit sosem láttam, egy lánynak aki apának nevezett és hirtelen odakerült a hivatali székből ebbe az ágyba velem együtt. – Apa! Ordította elnyújtott hangon, s szemeiben tükröződő holdat emberi alak takarta el hézagosan. Torkomba kesernyés íz szaladt, kezem reszketett a félelemtől, s legszívesebben szememet becsukva bújtam volta a takaró alá, mint egy kisgyerek, aki azt hiszi ott biztonságban lehet. Biztonságban attól a valamitől, aki miatt a szőrszálak felállnak a karján, ha a sötétben megérzi a jelenlétét, annak a valaminek, aki csendesen megáll a legtávolabbi sarokban és figyeli az embert. Éreztem itt van, és ez a gyermek fél, retteg. Éreztem körülöttem mindenhol, ahogyan a hideg simítást a hátamon, s a leheletemen keresztül továbbra is láttam alakját a riadt szemekben. Talán lehetett vagy 5 fok a szobában, nem gondolkodtam, nem tűnődtem semmin, csak felkiáltottam… Takarodj, szólt a hangom bénultan, mintha a szakításkor érzett levelek ismét a torkomban lettek volna, s az ágyon hirtelen egymagam maradva ziháltam, mintha egy maratonit futottam volna le. A valamivel világosabb helységben, még láttam finoman földet érni néhány papírlapot, majd halkan egy ajtó is becsapódott. A lány sehol, csak néhány hajszál az ágyamon, ami megmaradt belőle. Féltem rettenetesen… Nem értettem semmit sem. A hajszálak… Ott voltak a lepedőn, de vérnek semmi nyoma nem volt. Egyedül maradtam a szobában és próbáltam megnyugodni. Igyekeztem valami szépre gondolni, de az előbb álmodott dolgokat rágtam át minduntalan mire feleszméltem. Álom volt az egész? Annak túl valósághű, főleg ha a hajszálakra és a már földön mozdulatlanul pihenő lapokra tekintettem. De akkor mi? Ismét meleg volt, bár a májusi esték még hidegek lehetnek, különösen a hegyekben, de nem annyira, hogy a pára meglátszódjon egy szobában… Apropó hegyek… Ha csakugyan itt vagyok a hegyekben. Lassan felkeltem az ágyból, s ahogy végigtekintettem magamon, láttam hogy csak a nadrágom van rajtam, az is öv nélkül. A ruháim, a széken pihentek a csomagjaim mellett. Üresen állt a ház első ránézésre, csak a halkan ketyegő óra tikk – takkja bontotta meg a harmóniát. Elindultam a félhomályos szobából, s a bal oldali ajtóhoz lépve kinyitottam. Odakinn felhők rohantak az égen, néha engedve a holdnak, hogy sápadt pillantást vessen a Halott szemre, s kedvesen megmossa arcát a hideg habokban. Körös körül feketeség, tehát itt vagyok North-endben, ez már nem kérdés tovább, csak az hogy ide a házba hogy kerültem. A házak álmosan nyúltak az árnyak közé, s neszezett az őket körülölelő éjszakai erdő. Talán az előbbi szellem járja. A szellem szót, ahogy meghallottam a saját hangomon a fejemben, ismét beleborzongtam. Félelmetes hely, nem tűnt barátságos gyöngyszemnek, mint ahogy az elmesélés alapján én azt elképzeltem. Talán ideje lenne még az éjszaka alatt lelépnem innen. Mondjanak majd bármit, igenis beijedtem. Nincs ebben semmi különös az ember sokszor fél, csak másoknak nem vallja be… magam vagyok, mért hazudjak önmagamnak. Kiléptem a szabadba, s mélyet szívtam a friss levegőből… - Van valakim… visszhangzott bennem a szerelmem hangja. Ha van, hát van, nekem szellemeim, vannak, s elmosolyodtam az éjszakába. Nem nyugtatott ez se, de igyekeztem így megnyugtatni magam, mikor feltűnt az épület mellett az autóm. Nem törődve a kavicsokkal, sem a gallyakkal, mezítláb odaszaladtam, de a látvány ledöbbentett. Az autót teljesen felfalta a rozsda, s mélyen karcolva az eredeti ezüstszínről barnává vált kasztniba az egészet benőtte valamilyen gyom, vagy bozót… csak a rendszámtábla mutatta, hogy az én autóm volt valamikor… dörzsöltem a szemem, mint aki nem hisz neki…
- Nos akkor megbeszéltük? – Szólt a polgármester… Szólt? De hogyan, s mint… mi történik velem…
- Mit beszéltünk meg? S hogy kerültem ide? Kérdeztem értetlenül, s a bőrfotel puhán megnyikorgott alattam ahogy fészkelődtem. Ismét ott voltam a hivatalban, ismét néztem a képet a falon, és értetlenül hallgattam a felém intézett szavakat.
- Ugye csak viccel? – Mosolygott az öreg. – A ház, a tóparton. Abba beköltözhet, s amíg akar addig marad nálunk.
- Értem… De valójában semmit sem értettem. Mi a fene történik ebben a városban? Itt ülök ezen a kényelmes bőr szaron, és hirtelen elkap valami furcsa vízió. Ráadásul élethű, még érzem az éjszaka hidegségét magamon. S hogy valóban meggyőződjek, megérintve a karom valóban hideg volt. Szóval elviekben itt ülök, és beszélgetek az öreggel. Megfelelem a kérdéseit, megegyezek vele, hogy az egyik házat úgymond bérbe vehetem, de mégsem emlékszek semmire, mert nem is itt voltam… Zavaros. Hallottam olyat, hogy a lélek nincs mindig a testben, néha elkalandozik, mikor az ember alszik. Igen ám, csakhogy én nem alszom, nem is aludtam. Beszélgettem, és nagyon is ügyesen, ha már lesz egy házam. Elkönyveltem magamban, hogy ennek az egésznek utána járok. Mindig is érdekeltek az efféle misztikus dolgok, s megnyugodva, hogy a fotel kellemes mélyén vagyok, nem tűnt annyira félelmetesnek az egész. Maradok és nyomozok. Igen ezt kell tennem, de először is kivizsgáltatom magam. A hídon jobban bevághattam a fejem mintsem gondoltam elsőre.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: doom
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 165
Regisztrált: 1
Kereső robot: 14
Összes: 180
Jelenlévők:
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.1199 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz