Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Végül az óvóhelyen

, 647 olvasás, Alcar , 5 hozzászólás

Ezerszín

Ma is felzúgnak az éji szirénák.
Lepergő vakolat horzsolja vállad.
Fehér szádban csak fogaid nem némák.
És támolyogsz, mint egy sebzett vadállat.

Az utcán támolyogsz, míg fent a lesen
láthatatlan köröz az égi vadász.
Várakozik, majd lecsap egyenesen.
És meghalsz. Vagy elbújsz. Vagy hazatalálsz.

A lihegő fájdalom, lépen szúrva
kíséri végtelennek tűnő utad;
fejjel lefelé zuhansz az odúba,
ahol a törékeny némaság fogad.

Meg a borzalmas tűzijáték fénye.
Az árnyak, ahogy ráégnek a falra.
Süket telefon, testek verejtéke.
Meg emberek a betonon hasalva.

Az óvóhelyen egyetlen szabály van:
túlélni a napot a város alatt,
még ha odalent, a kriptahomályban
egy évnek is tűnhet minden pillanat.

Megjegyzés: 2007-10-25

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Vers
· Írta: Alcar
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 23
Regisztrált: 1
Kereső robot: 11
Összes: 35
Jelenlévők:
 · Fekete Varjú


Page generated in 0.0399 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz