Kiskunlacháza temetője november elsején, megdöbbentő és szép. Erről szól ez az írás.
Valóban vége mindennek, szép csendben’ itt nyugszanak a lelkek
Egyéb napokon csak kevesen róják itt az élők kátyús magánútját
Mint piciny város ezernyi fénye-millió gyertyaláng néz az égre
Sokan soknak tartoznak imával, pénzzel vagy munkával… megváltják virággal
A gyilkos is pihen- pont úgy mint a hős – a háború senkije, vagy épp az eszelős
Rendezi a testek házát a sírásó- nem kísérti szellemes szó
Ezernyi ember igyekszik leróni, a kegyeletet e-napon komolyan gondolni
Sokan csak a haszon nagyságát lesik- Vándorol az érzés… lélektől lélekig
Itt nézem én is a "szépnek csak ma mondhatót". A lelket idéző csontot tárolót
Nem várom a napot, mert jön az majd magától… Mikor lelkem elszakad e feslett világtól
És akkor majd én is! Nézem a népeket… Tudom már ki átkoz s ki gondol szépeket