Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Elragadva

, 974 olvasás, JEP , 5 hozzászólás

Sajgó lélek

- Tudod, akkor, amikor még ember voltam…
Erre a hangfoszlányra kaptam föl egyszer a fejemet. Egy parkban voltam. A park tele fákkal, bokrokkal. Némelyik tövében egy-egy pad, a pihenni vágyóknak. Éjjel volt. Én is egy ilyen padon üldögéltem, teljesen beleveszve a sötétségbe. A bokor másik oldalán volt még egy pad. Ült is rajta feltehetően két ember. Beszélgettek. Pontosabban az egyik beszélt, a másik csak hallgathatta. A hang gazdája egy férfi volt. A másikat akkor még nem tudtam beazonosítani, mivel nem láttam őket. Mondjuk nem is leselkedtem utánuk. Túlzottan el voltam foglalva saját gondolataim kusza világával. Annyira, hogy a külvilág is teljesen megszűnt létezni körülöttem. Csak a csillagokat bámultam ott fönn a messzi végtelenben – füstkarikákat fújva.
Gyönyörű éjszaka volt. A szél sem mozdult. Csupán egy – két tücsök ciripelt valahol nem messzire tőlem, tökéletes zenei aláfestést adva kusza gondolataimnak és annak a milliárdnyi kis ragyogó pontnak az éj sötétjében. Teljesen elragadott az egész, csak olykor–olykor eszméltem föl, mikor cigarettára gyújtottam. Az egyik ilyen cigarettaszünetben hallottam meg ezt a mondatot és hallgattam végig – félig akaratlanul – az utána következő történetet. Rövid történet volt, de valahogyan az éjszakám nagyon hosszú lett tőle. Nagyon–nagyon hosszú…
- Tudod, akkor, amikor még ember voltam eleinte én voltam a világ legboldogabb embere. Mindenben megtaláltam a szépséget. Nem azt néztem, hogy az eső túl vizes, hogy a hó hideg. Nem vettem észre, hogy a jeges szél a csontomig hatol. Nem azt láttam az éjszakában, hogy sötét és félelmetes – a mesélő most megköszörülte torkát és lélegzetvételnyi szünetet tartva, nyugodt monoton tempóban így fojtatta - és nem azt néztem, hogy a napsütés vakít és perzsel. Nem.
Imádtam az eső kopogását és azt, ahogyan arcomba szitál. Vagy a hó gyönyörű csillogását, puhaságát, fehérségét. Szerettem a szél süvítő hangját, az éjszaka csillagait. A nap… khm… a napot. Bár… tudod ezekhez a dolgokhoz belülről is rendben kell lenni. Ehhez elég annyi, hogy én szerelmes voltam. Akkor ez tökéletes volt. Nagyon is. Ma már tudom, hogy ott kezdődött a baj, hogy hagytam magam. De persze tudom, hogy ez a szerelem dolog korántsem tudatosan működik. Nem megy megrendelésre és nem hozza ki sem a postás, sem a pizza-futár. Csak úgy jön és bárkit bárhol eltalál. Jó-jó, magában ez még szép és jó. Csak a csalódás. Miután csalódtam - mert természetesen csalódtam - még sokáig eszeveszetten hajkurásztam az érzést. Pedig tudtam olyan nem lesz még egyszer, mint amilyen volt. De hát az ember a boldogságot és az abba vetett hitét adja föl legutoljára. És ezzel mindenki így van. Minden ember arra törekszik, hogy elérje azt ami nyugalmat ad neki. Legyen az a szerelem, a pénz, a drog, vagy a leghétköznapibb dolog az életben. Mindegy. Nekem személy szerint a szerelem volt a legfontosabb. De elragadhat ez az érzés akármikor, szívünk határtalan boldogságát megakadályozhatja bármi apró dolog. Mert amíg a szívünk bordáink börtönébe zárva várja a szabadságot… - Egy rövidebb szünet következett az elbeszélésében, s ez feltehetően a megfelelő szavak keresése végett történt. Ekkor már kezdtem kíváncsi lenni arra is akinek ezt a mondanivalót szánják. De még mindig nem hallatott magáról. Pár perc eltelhetett mire a mesélő folytatta a történetét.
Nagyon tetszett a bordáink börtönébe zárt és mégis a végtelen szabadságra vágyó szív. Máig is sokat gondolkodok ezen. Pedig… Régebben nem szerettem az ilyen lelki dolgokat. De most ennek az embernek a története magával ragadott. Kezdtem megsajnálni. Pedig a téma az utcán hever. Mennyi, de mennyi ember csalódik. És ő is csak egyike a rengeteg ápolásra szoruló, csalódott lelkek egyikének. Sajnos, hogy a legutolsó mondata nyitott maradt-e, vagy csak én maradtam le a folytatás elejéről, nem tudom. Így folytatta:
- Hatalmasat csalódtam. Az volt a baj, hogy feltettem az egész életemet erre az egy kapcsolatra. Vesztettem. Ezután távolságtartóbb lettem mindenkivel. Nem mertem nyitni senki felé. Mind azért mert nem akartam érezni a csalódás legkisebb szelét sem. Soha többé. Elzárkóztam. Begubóztam. S ha úgy esett is csak lassan, óvatosan ismerkedtem. De így is buktam. Kaptam még vagy két-három pofont az élettől. Végem lett. Jöttek a gondok. Szerencsétlenségemen rágódtam reggeltől estig, nem tudtam figyelni tanulmányaimra sem. Nem azon voltam, hogy megoldjam, hogy tegyek ellene, hanem azon gondolkoztam, hogy hol rontottam el. Napról-napra, hétről hétre, évről-évre csak a miérteket kerestem. Én hülye. Buliból buliba jártam, egyik cigit a másik után szívtam. Sokat ittam – bár ezt egy idő után sikerült kiküszöbölnöm.
A nappalok még úgy ahogy elteltek. De az éjszakák. Akkor még mindennél jobban szerettem volna, ha sohasem lennének éjjelek. Ilyenkor mindig rám szakadtak a gondolatok. Már csak én és a gondolataim léteztünk. Mindig fönn voltam hajnalig. Csak rágódtam, meg rágódtam. Meg írtam a hülyeségeimet. A hülye verseimet a szerelemről, a halálról, meg az azutáni vágyódásról. A szavak meg a mondatok visszatarthatatlanul törtek elő belőlem. Sokszor annyira elözönlötték gondolataimat, hogy a kocsmákba meg a különböző bulikra tollal meg papírral jártam. Egy idő után nem érdekeltek a villódzó fények, nem érdekelt az a rengeteg gyönyörű lány. Nem akartam semmit és senkit - RAJTA kívül. Aztán elmaradtak a bulik. Sokszor arra keltem, hogy sírok. Érted? Arra ébredtem, hogy zokogok, mint egy hatéves kisgyermek, aki nem mer elaludni a szoba ismeretlen árnyékai miatt. Végem volt: Teljesen elmerültem az önsajnálatban. Kiút, mint olyan, egyáltalán nem létezett. Mindig és mindenhol csak azok a szemek. Azok a gyönyörű kék, igéző szemek. Érted? - A hallgató nem szólalt meg. Csak gondolom bólintott. Én is ezt tettem magamban. Nagyon furcsa volt ez a történet. Olyan csodálkozóból félelembe átmenő érzés kezdett hatalmába keríteni. Ugyanis annyira hasonló dolgai voltak ennek az embernek is, mint nekem. Hittem én - mármint, hogy ember. Folytatta:
- Ekkor lettem ezzé, ami most vagyok. Egyik reggel, vagyis inkább hajnalban furcsa émelygő érzéssel ébredtem. Minden tompa, elmosódott és lassú volt. Azóta bujkálnom kell. Akkor láttam utoljára a napot. Ugyanis megégetett. A nyoma máig is megvan kezemen. De majd ezt később meg is mutatom. S azt, hogy hogyan történt nem tudom. Ami biztos, hogy annyira az önsajnálatba estem, hogy tényleg nem volt kedvem tovább élni sem. Nem szerettem az embereket, nem szerettem semmit. Persze a közvetlen családom és egy-két ember volt-van, aki kivétel. De alapvetően nem láttam értelmét a létnek. Ami furcsa az egészben: meghalni viszont nem akartam.
S, hogy miért pont engem ragadtak el, mikor annyian küszködnek ezen a világon. Nem tudom. Megmartak. Azóta az éjszakát járom. Még magányosabb vagyok, mint azelőtt. Még is valahogyan nyugodtabb. Hogy ez is miért van, ezt sem tudom – még. S amit még szintén nem értek az az, hogy te miért hívtál annyira eszeveszettül nagyon. Hiszen tudhattad: ha találkozunk, haza nem mehetsz. Soha többé.
Az utolsó mondatok alatt már szó szerint nem mertem levegőt sem venni és rettegve vártam a folytatást. Vártam, hogy a másik mit reagál. De semmi. Csak a csönd. Egy pár perc izzadt némaság után megmozdultam. S mivel eddig oldalt ültem a padon, áttettem bal lábam is az ülőkén – gondolva a menekülés lehetőségére. Ekkor megláttam. Legelőször egy kezet. Égés nyomokkal. Tényleg megmutatta – csak, nekem. Végig hozzám beszélt. A kezén az utolsó nap nyomával.
Még ha vegyes érzelmekkel is, de a mai délután jutott eszembe. Fociztunk a srácokkal. Elvétettem egy fejest, mert a nap a szemembe sütött és nem láttam a felém tartó labdát. Veszítettünk. Hirtelen eszembe jutott, hogy mi lesz reggel ha felhúzom a redőnyt. Talán, már többet veszíthetek.
És elragadtak.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Novella
· Írta: JEP
· Jóváhagyta: Boskovits Éva

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 199
Regisztrált: 3
Kereső robot: 25
Összes: 227
Jelenlévők:
 · Fatyol
 · Napfeny
 · Sutyi


Page generated in 1.0206 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz