Navigáció


RSS: összes ·




Vers: A vén fa

, 660 olvasás, Alcar , 9 hozzászólás

Természet

Régen elhullott már összes levelem,
lepergő rozsdaként zörög az avar.
Nem jön már a tavasz, nem bont új rügyet,
hiába is öntöz a dús zivatar.

Hol vannak már azok a madárfészkek,
és hová tűnt el, mondd, a reggeli dal?
Ágaim nem adnak több menedéket,
csak cibál és szaggat a téli vihar.

Már nem frissít engem az esti szellő,
csak bánatot és végtelen álmokat ad.
Még a méhek is elkerülnek messze,
alattam megannyi kiszáradt fadarab.

Szerelmes párok ültek árnyékomban,
- ölel a fiú, a lány visszacsókol -
Ma már senki sem dől kérges törzsemnek
Belémkarcolt szív a múlt tavaszról szól.

Magamba fásultam az évek során.
Nincs lombom, se virágom, se madaram…
Máglyát rakok elszáradt ágaimból,
és a tüzénél elemésztem magam.

Megjegyzés: 2007-07-23

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Természet
· Kategória: Vers
· Írta: Alcar
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 12
Regisztrált: 2
Kereső robot: 10
Összes: 24
Jelenlévők:
 · galamboki
 · Öreg


Page generated in 0.0372 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz