Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Hétköznapok 1-2

, 711 olvasás, aron , 40 hozzászólás

Ezerszín

Addig ügyeskedett, amíg sikerült a műanyag gallért felerősítenie az oszlopra. A macska álmos szemmel méregette az értelmetlennek tetsző tevékenységet, és füleit a távolabbról érkező madárhangok felé forgatta.

- Nem fogod megenni őket! – mondta neki a lány, és egy falhoz támasztott seprűt megragadva arrébb zavarta a macskát.
Féltette a fiókákat, mert észrevette, hogy a macska felkapaszkodik a gerendán, és a csivitelő madárkákra fáj a foga. És idegesítette is a tojó folytonos sivalkodása, az éles vészjelző hang, amit akkor hallatott, amikor meglátta a macskát a fészek környékén ólálkodni. Ez a lárma kihozta a sodrából, s remélte, hogy a műanyag gallér a gerendán megakadályozza a macskát a vadászatban, aki majd feladja, és békén hagyja a madarakat.
          Fullasztó nyári nap volt. Távol a horizonton sötétszürke darabokban morajlott az ég, a lány sötétszőke haját a feje tetejére kontyolta, hogy ne melegítse a nyakát. A levegő nehéz volt és meleg, mint egy gőzfürdőben, roppant csend szakadt a házra a közelgő vihar súlyos áradata előtt. Bevitte a szobába a kiteregetett ruhákat, melyek a délelőtti napsütésben már csont-keményre száradtak, és beszívták a nyár illatát. Az egész kert nem volt több pár lépésnél, pár csenevész zöldség, és virágágyások tarkították, a ház sem volt nagy – két szoba, konyha, fürdő. A berendezést ő maga újítgatta, festette, javította, ha kellett, még szülei, sőt, nagyanyja öröke volt a sok szúette, otromba bútor. Nem volt pénze modern berendezésre, igazság szerint nagyon jól megszokta már a régi darabokat, a célnak megfeleltek, és egyiket sem fenyegette a szétesés veszélye. Még ágya is régi, fakeretes heverő volt, amiben kétévente szivacsot cserélt, hogy kényelmes fekvés essen rajta. A konyha megkopott kövén keresztbefeküdt a macska, és hunyorgó szemmel leste a közelgő fellegeket. Utálta az esőt.
          Reggel megint a rémisztő sivításra kelt. Álmos szemmel ugyan, de kipattant az ágyból, és kinézett az ablakon. A macska fent kapaszkodott a gerendán, a szerencsétlen madár fiókáit féltve visongott és csapkodott a veszélyes fenevad körül. A fekete-tarka állat mit sem törődött vele, s tovább kapaszkodott. Már csak centiméterek választották el a fészektől. A lány kirohant, és egy kerti székre állva leszedte a macskát, aki valahogyan a felszerelt műanyag galléron is átjutott.
- Mondtam, hogy hagyd békén őket! – ripakodott az állatra, aki szusszanva hevert el a porban a lábai előtt. Nem lehetett rá haragudni…
Visszatért a házba, bevetette az ágyat, szikkadt kenyeret és kakaót reggelizett. Ez volt a huszonkettedik nap, amit munka nélkül töltött. Éveken át dolgozott a gyárban, élete része volt már, de éppen akkor volt betegszabadságon, amikor a leépítés történt – no és persze, igen, meg is értette. Azért hiányoztak a kis alkatrészek, amelyek régi ismerősként simultak a kezébe, hogy pár mozdulattal apró játékokká váljanak. Pár ilyen kis törpe, autó, állatfigura ott sorakozott a szoba egyik polcán, mintegy emlékeztetőül.
Némi szárazeledelt szórt a macska tányérjába, majd megöntözte a virágokat a szobában és a ház körül. Nem volt kedve ebédet főzni, ötlete sem volt, étvágya sem. Főzeléket, tésztákat szokott készíteni, de egyikre sem vágyott.
- Úgysincs sok pénzem… - gondolta, s vállat vonva lépett a kapura szerelt postaládához, hogy megnézze, érkezett-e levél.
Levél nem érkezett, de észrevette, hogy a szembe-szomszéd kertjében nagy munka folyik. A szomszéd férfi és egy idegen gödröt ástak. Valami vízvezeték.
          Átjött a Terus néni. Nem kedvelte. Pár hónappal azelőtt, mielőtt a nagyanyja meghalt, napi vendég volt náluk, a két öregasszony egész délelőttöket eltrécselt egymással. A siránkozó hangú, töpörödött vénasszony néha még most is benézett a lányhoz. Nem sok közös dolog akadt már… őt nem érdekelték a falusi asszonyok viselt dolgai, a kenyér árának emelése fölött sem szeretett méltatlankodni. Amikor befelé jött, a tarka macska messziről figyelte, szeme tele volt gyanakvással. Régebben megesett egyszer, hogy amikor senki nem látta, az öregasszony belerúgott, mert utálja az állatokat.
- Kellene neked egy férfi, leányom! – mondta az öreg a széken kuporogva, s kezében poharat forgatva, amiből már kihörpintette a szódavizet.
- Minek az nekem, Terus néni… - nevetett kényszeredetten a lány. Nem gondolt efféléket.
- Itt fogsz maradni vénlánynak. Más ilyenkorra már porontyokat nevel, rendes családja van.
- Persze, amíg az öregek éltek, jó volt, hogy nincs senkim, igaz? Most, hogy egyedül vagyok, most már be kell kötni a fejem, el vagyok késve…
Csönd zuhant közéjük az alacsony plafonról. Igen, addig jó volt az engedelmes, szótlan lány, míg a két öreg élt, vásárolt, gondozta a betegeket. Addig senkinek nem jutott eszébe, hogy saját boldogulásával kellene foglalkoznia.
- Terus néni is jobban teszi, ha a maga családjával foglalkozik. Megvagyok én magamnak!
Tudta, hogy nem jön többet…
          A kerítésre támaszkodva nézte az utcát. Díszcseresznyék érlelték gyümölcseiket az út mentén, lepottyantak a túlérett szemek, és az emberek talpa alatt ragacsos massza borította be a járdát. A szomszédnál még mindig munka folyt. Már látta, hogy a házat belülről felújítják, kipakolták a bútorokat, festettek, és az a férfi, akit első nap látott, olykor csőfogókkal és csövekkel jelent meg. Arra gondolt, hogy nála is ki kellene meszelni, de nem volt lelkiereje nekivágni, pedig a plafon már megfüstösödött, és megsárgultak a falak.
          Valahogy a szürke reggel ott találta a kapu előtt – épp lesöpörte a járdát a ráhullott gyümölcstől – a férfi most először megállt, és barátságosan rámosolygott.
- Ragad az egész mint a massza, igaz? – intett a járdára a férfi.
- Ragad! – mosolygott a lány vissza, és egy pillanatra szépnek érezte magát.
Aznap volt kedve főzni. Borsólevest készített galuskával. Épp kimerte magának egy régi tányérba, hogy hűljön, amikor meghallotta, hogy csengetnek. Ilyen már régen történt. Reggelente előfordult, hogy a postás becsengetett, de délután nem szokta senki megzavarni a nyugalmát. Kezét törlőrongyba törölgetve lépett ki, és meglátta a szerelőt – karját szeme elé tartva várta, hogy beengedjék.
- Ne haragudjon, hogy zavarom! – mosolygott szélesen és kedvesen – az az igazság, hogy a szomszédék nem kávéznak, és gondoltam, megkérdezem, van-e magának kávéja… megköszönném, ha főzne nekem egy erős feketét, igen fáj a fejem!
Egy pillanatig csak állt. Igen, szokott kávét főzni.
- Jöjjön be, főzök magának! – hívta be, és leültette a konyhában. A férfi csendben nézte a mozdulatait, melyek otthonosak voltak és nyugodtak.
- Egyedül él itt? – kérdezte aztán a férfi, és ölébe vette a lábai közt tekergő macskát. A kényes, finom állat élvezte, ahogy a féri munkától edzett, széles tenyere bundájában kalandozik.
- Egyedül… - felelt késve a lány, és poharakat tett az asztalra, majd cukrot és tejet készített a vendég elé – tejszínem sajnos nincsen, nem tudom, hogy szereti – mondta zavartan, és kezét szoknyájába törölgette.
Amikor kifőtt a kávé, az erős, barna illat körülfonta a berendezést, és a két szótlan embert. Össze-összemosolyogva kortyolták. A férfi kevés cukorral itta, kevés tejjel, látszott, hogy jólesik neki.
- Aztán jól megy a munka ott a szomszédban? – kérdezte, csakhogy kérdezzen valamit.
- Igen, jól megy – cserélnek ezt-azt, lassan kész is lesz.
- Azért átjöhet ám máskor is kávéra, ha gondolja, itthon vagyok! – nyögte ki a lány, és megijedt a merészségétől. Nagy, fényes tekintet és ragyogó mosoly volt a válasz.
Olyan szemei voltak ennek az embernek, mint a kút.
          Még többször becsengetett aztán. Szinte megszokta, hogy jön, leül, kavargatja a feketét, tölti a tejet. A lány többször belefeledkezett a férfi szemlélésébe – napbarnított bőre volt, ami alatt hullámzottak az izmok, arca a borosta alatt barátságos, kék munkásruhája feszült széles mellkasán.
Egy nap aztán valahogyan azt kérdezte:
- Szép vagyok én maga szerint?
És az ölében kötött ki – majd a fakeretes ágyban. Fölötte volt és alatta. Benne és rajta. Érte és ellene. Sötét verítéket vert a testük a világos lepedőre. Ha aludt, számolgatta a szőrszálakat a mellkasán, ha ébren volt, simogatta az arcát. Ha nem volt ott, nem hiányzott, de ha jött, maradt.
          A fiókák az eresz alatt sosem voltak biztonságban. Egyik nap megint fel kellett másznia a macskáért a székre, hogy leszedje. Az anyjuk majdnem rászállt a fejére, és visított kegyetlenül. Bimbót és magvakat érlelt a nap sárga dunnája alatt a nyár a kertben. Egy különösen száraz napon estefelé, amikor megenyhült a rekkenő hőség, kihúzta a locsolótömlőt, és alaposan megöntözte a növényeket. A saláta és a spenót már régen felmagzott, őszibarack ringott az öreg fa göcsörtös ágain, úgy mosolyogtak a karcsú levelek közt, mint furcsa, színes arcok.
- Ki kellene tisztíttatni ezt a kutat… - gondolta, amikor belenézett a düledező tetejű kerekeskútba. Szemei átfutottak a kerten, a házon, és látta, hogy a macska megint mászik a gerendán felfelé, s a vijjogó anya-madár feje körül verdes rémületében.
Vállat vont, fellépett a kút kávájára, és leugrott.
A macska, megelégelve a sivalkodást, otthagyta a fészket, és a ház árnyékába húzódott, kis, rózsaszín nyelvével letisztogatni a szőrét.


Hétköznapok 2

          A nyári délután csöndes, áporodott levegőjében mozogtak már a közeledő, esti szél előrezgései. A lány gyanús tekintettel nézegette az eget, ami a távolban szürke volt, mint az ón, de a ház fölött még csak tejszínhab-bárányok úsztak, és aludtak a sárga napsütéstől. Mindenesetre összekapkodta a szárítókötélre kiteregetett ruhákat, és bevitte a szobába.

A sok, száraz ruha a szoba sötét árnyékában élet-szagot ontott magából, és a lámpa körül pörgő legyek megszédülve röppentek rá a dagadó ruhaneműre, mintha az egy darab lenne a kinti világból. Aznapra már elvégzett minden teendőt, amit eltervezett, így könnyed játékba kezdett a konyhában finom falatokért hízelgő kis kandúrral, aki selymes hátát felpúposítva dorombolt, és már maga sem tudta, a játéknak örül, a lány puha-kezű érintésének, vagy a hűvös konyhakőnek, amelyen olyan jó felhevült testével végighemperedni. Nagy egér-vadász volt a macska, egy kártevő sem garázdálkodott a baromfi ólban és a kamrában, bár az eresz alatt fészkelő rozsdafarkú pár olykor zengzetes litániát zúdított a kis ragadozó fejére, mert féltették a fészket, a gyermekeket – a jövőt. És erre megvolt az okuk, mert ha a lány nem köt gallérszerű műanyagharangot a gerendára, hogy megakadályozza a könnyű vadászatot, a fiókák már nagyon-nagyon csendben lennének.
És este meg is jött nagy égzengéssel a vihar. Nyögött a virágát már rég elhullatott orgonabokor a kerítés mellett, a macska gyanakodva ült a küszöbön, és hunyorogva leste, a nagy, gömbölyű vízcseppek, melyek golyókként csapódtak a száraz földre, nem mocskolják-e be nagy gonddal fényesre nyalogatott bundáját. Vastag, kék villámok szabdalták a szürke eget, és távolról úgy hörgött az ég, mintha megsebezték volna, s most vérével kellene öntözni a földet, hogy termékeny legyen. A virágok a kertben elfeküdtek, de nem törtek el, s majd másnapra újra felegyenesednek, és színes bimbóikat kipattintva belemosolyognak a harmatos reggelbe. Egy egész óráig tartott az égi tivornya, de a napnak már nem volt ideje előjönni, meleg és a sok víztől párákat szuszogó este jött, még később a tányéros hold világossága játszott a leveleken megmaradt cseppecskékkel. De addigra Zsuzsanna aludt, és álmodott, mint aki nyugodt, nyári napon van túl, s mint akinek semmitől sincs félnivalója. Arra sem ébredt föl, hogy a macska nesztelen körbejár a szobában, majd nagyot szusszanva lefekszik a lába mellé, és összegömbölyödve elszundikál.
          Az ébredés jó volt, mert a lehűlt, éjszakai levegőben nyugodt alvás esett, és különben is, az új nap tele volt ígérettel. Előző délelőtt megtudta, hogy mégsem zár be a gyár, és pár nap múlva újra dolgozni kezdhet, és örült, mert a kerti fákon zamatos, mézédes barack mosolygott, és csak arra várt, hogy leszedjék. A meggyről nem is beszélve, melyeknek feketés-bordó bőre majd szétcsattant a nedvtől, és a paradicsomról, amiket még ő palántázott a tavasszal, és amiken most fürtökben termett a piros termés, mint a szőlő. Zsuzsanna éppen egy kosárral a karján lépett az ajtóhoz, melyekben rózsaszín és sárga barackok gömbölyödtek, amikor észrevette, hogy a kapun zörömböl, matat a szomszédasszony. Éppen nem hívta, de mosolyogva beengedte, és a konyhában leültetve kistányéron mosott barackot tett elé:
- Egyen, Terus néni, tudom, magának nincs fája…
És Terus néni evett, bár a szomorúsága nem múlt el, és néha zsebkendőjébe törölte a szemét. Annak idején, amikor még éltek az öregek, gyakran átjárt, és a kerti padon ülve emlékezéssel, vagy jóleső hallgatással múlatták az időt. De elment a papa, aztán hosszú betegeskedés után a mama is, és a lány egyedül maradt, akihez csak ritkán mert átjönni, mondván, hogy annak úgysem ízlik a vénasszonyok társasága – bár ebben tévedett, mert Zsuzsannának semmi kifogása nem volt a jelenléte ellen, már csak azért sem, mert ilyenkor főkötős anyjára emlékezett, aki ugyanazon a széken szokott reggelizni, amin most Terus néni eszegette a barackot.
Egy ideig eleddegélt a szegény vénasszony, aztán csak megkérte a lányt, hogy ha a városba megy, hozna-e neki valami jóféle aprósüteményt, mert betévedő barátnéit illenék megkínálni, de sütéshez már nincsen kedve, és dagasztani és gyúrni sem tud már.
- Elkelnék neked valami dolgos fiú már… - sóhajtotta egyszer csak, és Zsuzsanna telt, szép keblein és szép, karcsú derekán állt meg a tekintete. – Kár volna, ha vénlány maradnál.
Zsuzsanna csak nevetett, egészséges fogsorát kivillantotta a széles jókedvtől, és azt mondta:
- Hagyja, Terus néni, nem kell nekem ide holmi parancsolgató férfiember, megvagyok én a magam kenyerével! – ezt mondta, de a gondolatai közben megálltak a szomszéd ház felett, ahol lakásfelújítás van, és ahol ismeretlen fiatalember a csőszerelő, aki minden reggel hangosat köszön, és úgy mosolyog, mintha világéletében csakis jókedve lett volna.
          Igen, nagyon jól megvolt ő egyedül. Magának sütötte a kenyeret, mert a boltban kapható, felfújt kenyeret nem szerette, baromfit nevelt, és le is vágta őket, ha kellett, és a zöldség és gyümölcs is megtermett a konyhakertben. Dolgozott, és spórolt pénzét egy bankszámlára fizette, mert sohasem lehet tudni… Nemrégen vett egy számítógépet, és azt tanulgatta használni, mondván, ne legyen elmaradva a világtól, s mert szerette az új dolgokat megtanulni, kipróbálni. Szerette a kis házat, a macskát, egész, csöndes életét, de a világot és az embereket is szerette, bár azok sokkal kevésbé érdemelték meg, mint ő azt érezte. A macska ugyan gyanakvóan szemlélte a zúgó, fényt és hangot adó gépezetet, de megszokta, mert hasonlított a tévére, ami egy ládán állt, és ami sosem bántotta. És Zsuzsanna akkor gondolt először arra, hogy talán még nem lenne késő iskolába járnia, amikor a világhálón (amiben benne van az egész világ) ismeretterjesztő oldalakra bukkant, és jólesően elmerült a tanulmányozásában…
          Egy vakítóan fényes reggelen elment a városba, hogy vásároljon, és egy fehér ruhát is látott az egyik kirakatban, ami csipkés volt és karcsúsított, de hozzá kellett nyúlni a spórolt pénzéhez, hogy megvehesse – arra pedig nem gondolt, hogy ugyan hová venné fel, mert bizony nem járt sehová szórakozni, sem társaságba. Mindenesetre a ruha szép volt, úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, és az eladó olyan szépeket mondott, hogy okvetlenül meg kellett vennie, bár az eladó nyilván akkor is dicsérte volna, ha a ruha ocsmány, és úgy áll rajta, mint tehénen a bugyi. Megvette, vett még a boltban egy kevés belsőséget, megvette Terus néninek az aprósüteményt, és megrakodva szállt fel a buszra. Olyan forróság ült a koszos, tömött buszon, hogy alig kapott levegőt, az ablakok vagy be voltak ragadva, vagy ki sem lehetett őket nyitni soha, és még dombról lefelé sem haladt úgy, ahogy elvárható lett volna, s nemhogy lassú, de büdös és hangos is volt. Minden megállóban újabb ember-tömeg préselődött fel a szegény helyközi járatban sínylődő járgányra, és Zsuzsanna jobbnak látta összébb húzni magát a csomagjaival, és nem nézni a mellette tuszakodó kövér asszony szemébe, mert a termetes hölgy úgy nézte, mint ki szeretné, ha átadnák neki a helyet, de Zsuzsanna nem akarta átadni, mert a nő nem volt öreg, és el sem eshetett, mert elölről-hátulról emberek tapadtak hozzá. Egy következő megállónál viszont felkászálódott mellőle az addigi útitársa, és ő beljebb csúszott, felkészülve, hogy a következő pillanatban sziszegve ereszkedik le mellé a hatalmas fenék, de nem ereszkedett, mert egy fiatal férfi ült mellé, aki nemcsak azért volt érdekes, mert fiatal volt, nem is azért, mert férfi (bár ez a két dolog is érdekessé tehette volna) hanem mert fekete bőrű volt, illetve barna. Zsuzsanna ismerte már – de csak látásból, tudta, hogy ő is a faluban él, van egy kis háza, mert míg sportolt, jól keresett, de megsérült, így visszavonult, szülőföldjére hazatérni meg vagy nem akart, vagy nem tudott. És a férfinak gömbölyű és csillogó bőrű válla volt és izmos karja, bár ezt Zsuzsanna csak félszemmel látta, mert odanézni nem mert. A kezdeti idegenkedést legyűrte, és mivel azt hallotta, hogy a feketék büdösek, észrevétlenül szimatolt az útitárs felé, akinek viszont semmilyen más szaga nem volt, mint amilyen szaga egy egészséges fiatalembernek lennie kell. Mire kiértek a városból, már össze is mosolyogtak, és a lány örült, hogy nem a nagyfenekű asszony ült mellé. A férfinak pedig szép, csillogó mosolya volt, a szemei pedig pajkosan csillogtak, feketén, mint a nyári bogarak.
- Szép ruha! – mondta a férfi, és rábökött a csíkos szatyorból félig kibuggyant fehér csipke-költeményre, és Zsuzsanna elpirulva igazgatta vissza a szatyorba az immár híressé vált ruhadarabot.
- Köszönöm. – hebegte, és nagy zavarában azért megkérdezte:
- Maga ott lakik a Petőfi utca végén igaz?
- Igen, ott lakom… - mondta a férfi, és igazán, alig lehetett érezni a beszédjén, hogy nem magyar. – De el kellene adnom, mert nagy, és egyedül vagyok benne.
- És fél, hogy eltéved? – incselkedett Zsuzsanna, és magában pofont osztott ki önnön részére, mert egy vadidegen férfinak ilyet nem illik mondani.
Azért nevettek, és egy pár percig nem is zörgött a busz annyira, és a nyomasztó hőség sem volt elviselhetetlen.
- De azért tényleg rossz ám egyedül – komorodott el a férfi – ha otthon vagyok, csak unatkozom, mert a kerthez és a háztartáshoz nem értek, talán jobb lett volna a városban lakást venni, csak nem szeretem a bezártságot, fene tudja, olyan érzésem van azokban a betonházakban, mintha olyan vonaton ülnék, amiből nem lehet kiszállni…
Ezen aztán Zsuzsanna elgondolkodott, és búcsúzóul kezet fogtak, ami szomorú is volt egyben, de tenyerük közt maradt egy elkövetkező találkozás ígérete, amitől viszont apró verítékcseppek ültek ki a lány okos homlokára.
Átvitte Terus néninek az aprósüteményt, de pénzt nem fogadott el érte, és feltette a tűzre a resztelt májat és a rizst. Vágott májat a macskának is, de intette, hogy nem érdemli meg, mert sanda szemekkel kerülgette a gerendát, látta, amikor hazaért, és a madár-szülők úgy vijjogtak, mint akik eszüket vesztették, és majdnem rászálltak a macska fejére dühös félelmükben.
Megmosta az arcát, felkontyolta a haját, és megnézte magát a tükörben.
- Jól van… - nyugtázta – tetszhetek a férfiaknak… majd lekapcsolta a gázt, mert a máj hamar puhul, és a rizsnek sem kell sok idő.
Aztán rizst és májat mert a régi éthordóba, fene tudja, miért, de felvette az új ruhát, és elindult a Petőfi utca vége felé.


Megjegyzés: A második részben, az elsőhöz képest szinte minden adalék ugyanaz… csak az íze más.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: aron
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 13
Regisztrált: 6
Kereső robot: 15
Összes: 34
Jelenlévők:
 · hegeanna
 · Kavics
 · Magyar Anita
 · Öreg
 · Tiberius
 · vargaistvan


Page generated in 0.0446 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz