Navigáció


RSS: összes ·




Esszé: Édes- keserű aforizmáim

, 477 olvasás, Orsolya , 8 hozzászólás

Sajgó lélek

          avagy, Létezik mélypont a mélypont alatt?

Életem mindöröknek hitt szerelme egy "félreértés tisztázását" követő szóváltás másnapján ígéretéhez híven a szennyesben lévő gatyáit is beleértve (precíz a srác HURRÁ!) összepakolt és köszönés nélkül lelépett számára végleg.
Kezdetnek rutinos szenvedőként stílszerűen hallás után próbáltam eljátszani a gyászindulót, nem értem miként keveredett a második sornál a dallam a nászinduló taktusaiba át?
Világgá kürtöltem feneketlen bánatom. Sejtettem, talán a baráti együtt érző gondolatok némi igazolást nyújtanak, nem szerepeltem kirúgásomban szándékos felbujtóként. Elmeséltem, hogy egy véletlenszerűen meglelt zöld fürdősapkát viselő női akt lett pokolra juttatásom oka. Valaki, így bizonyítván, méltán a barátom, megvigasztalt:
- Bolond vagy, Te? Biztos, hogy a srácnak nem az (állítólag, ex)nő aktképe tetszett, hanem a fürdősapi!
Hát tessék. Már ezt is tanácsadó révén tudom meg. Ha lett volna zöld fürdősapim, ma is boldog lehetnék…

Tovább dolgozik azonban lelki hóhérom, és alapos munkát végez. Miért? Mi a jóvátehetetlen abban, hogy degredált hiú női agyammal azt képzeltem, akinek szívében páholyos helyem van, az ÉN fotómat (is) hordja magával nap, mint nap és nem a fürdősapist. Egyszerűbb bepakolni, mint ezt megbeszélni? (Én tutira kidumáltam volna inkább a lecsót, mély érzelmeim révén is, no meg mert utálok pakolni.)
A Főnök bontogatja rózsaszín szemüvegem, és közli, ha nem látnád véget ért a fűtési szezon…
Magamban fejtegettem tovább a titkot, miért visel egy NŐ -ha aktképpel- készül (MMS-ben küldve álítólag ex)kedvesét megajándékozni zöld fürdő sapit?
Hát ez is rém egyszerű! Lehet, hogy nincs haja! Ez esetben nem kevés, hanem túl sok amim volt a Kedvesnek. Hajrá!

Nem értem, miért aggódnak értem szeretteim, hiszen hetek óta mindazt a napi két órát, ami összejön, sikerül mély kábulatban, vízszintesen töltenem. Na jó, földön fekve ruhástul mosdatlan, de ha egyszer égen- földön nem lehet zöld fürdősapit kapni? A táplálkozással sincs gondom, ha a kávé, cigi és a gyerek tányérjainak elmosása annak számít…

Vannak együtt érző, tanácsadó- de minek? - típusú szeretteim. Szépült meg, virulj ki, keress sürgősen orvost, agyászt, hódítsd újra (?) lelécelt szerelmed, egy vállrándítást követően a világgal flörtölve kacagj mindenkin, és megtört szívvel szaggasd meg a ruháid… (tömören).
Átvedlettem intézkedőbe: Mindörök társam szabira ment végleg, a fodrászom szabadságol. A pszichiáterem úgyszintén. Elhagyott lelkem tomboló kisördögének miként írjam ki: Szabadság miatt zárva?

Hát a gerinc…

Az nem is úgy kezdődött. Időpontot kértem egy pszicho rendelésen, mert darabokra esett lelkem építgetését mégsem kezelhetem házipatika szerekkel. (Pedig, hogy csípem gyógyszeres tatyóban turizást! Olyan ez, mint másnak az emlékkönyv!). A nagyim tuti almaecetes borogatása sem látszik hatásosnak, a Metaxa meg gyorsabban fogy annál, minthogy terapikus hatásról tanulmányt tudnék írni…
Ideje orvosilag is világgá kürtölni mély bánatom erősödő depresszióm. Pszicho néni - kellőképp értékelve miként önállóan felállítottam a diagnózisom, és terápiám is egyben – felírta a szükséges lélekszedáló drazséim. Agykábításom rendben. (Ő, vagyis, az Egyetlen, Valódi Társam közös szeretetünk hitében tabletták nélkül is gyógyír volt mindenemre… Nemrég?) ŐT NEM ÍRJÁK FEL RECEPTRE, BÁRHOGY ESDEKLEM!

Elfeledettnek hitt gerincsérvem elérkezettnek látta az időt, hogy újra jelentkezzen. Ha már férfiember nem lehet ilyen hatással rám, hát ő vett le a lábamról a szó szoros értelmében. Nem bírnak el a lábaim. Hason csúszva eljutok a fürdőig, térden állva kínokban üvöltve megmosdok, hanyatt fekve öltözöm, aztán töprengem. Küldök egy üzit a Kedvesnek a tényről, hogy orvoshoz köne menni, de nem megy. Válasz nincs. (Végtére ha már meghódítani nem bírtam imádottam, legalább karitatív élményeiben segítsem pozitív fejlődését. Látom látens gondolatait: beteget játszik a nagysága, ősi trükk. Kár, hogy nem nyert.) Konkretizálva a kérdést értem jön, elfuvaroz. (Arról, hogy hazafele, miképp jutok el nem különösebben, nem érdeklődik, elvégre ideje tudatosítania csökött agyamnak: el vagyok hagyva.)
Házidoki nénit szintén megörvendeztetem, miszerint tájékoztatom őt vizsgálat nélkül, orvosi szlenget szakszerűen használva tüneteimről, okairól, gyógyszerekről, és kezelésről. Hiába no, a rutin, az rutin. (Bár Egyetlen Valódi Társam belső zöngéiben, és a zöld sapik tekintetében lett volna ekkora gyakorlatom!) Mindez ellenére fájdalomvonaglásom látva kábító jellegű patikaszert rendel.
Ugye, ha a kétféle patikaszer és terápia nem egyenesen ütné (ütné? – szigorúan kizárná!) egymást, nem is az én történetemnél tartanánk?
Azért a betegségek jól megférnek egymással. Ha a napi célkitűzés a fürdőig történő eljutás, tisztálkodás kivitelezése, egy pohár víz megszerzése, még én roppant lelkem sem ér rá szerelmi bánatom sebeit nyalogatni. Egy ideig legalább is bejön.
Káb- fájdalomcsillapító drazsét napokig kerültem némi fenntartások miatt, de aztán esendő lévén kínjaim (most épp a testiek) győztek. (Olcsóbb, mint a klasszikus fájdalomcsillapítók, hát hol itt a drogban rejlő üzlet?) Hatásmechanizmusa egyszerű: 1 db. pirula = semmi. 2 db. = 2x semmi. 3 db. (még belefér az adagolási útmutatóba!) = órákig tartó zavaros álom- valóságkuszálódó ál- alvás, bágyadt kábulata, fájdalom nélkül. Ébredés, kábulat múlásával, fájdalom menetrendszerinti.
Egy kevésbé fájdalmas reggelen meg is állapítottam görcseim enyhülésével az extrém mozgáskoeográfiám eredményeként fellépő izomlázaimra: Nekem nem a derekam és a(z ideggyöki nyomás révén) némely bal oldali alkarészem üzemképtelen jelenleg, hanem egyszerűen köznapi szóhasználattal: felkarra és hasra gyúrok vazze!

Aranyosak az emberek. Ahányszor (tehát átlag ötlépésenként) az utcán összerogyok, kezdődik, a "hívok mentőt, orvost (kösz, tőle jövök) legalább egy széket üljön le (Ülni? Ha én olyat tudnék?)" nevű tömegriadalom. És ekkor én emberi kötelességemnek tekintem mosolyogva (! Mi is az a testemet összerántó görcs!) megnyugtatni őket:
--Köszike, jól vagyok, nem ittam, sajna füvem sincs (kertem se), nem tudsz segíteni, mert én ily perverz helyzetben tudom csak magam kipihenni. De azért köszi. Ha a csodálatom eluntad, nyugodtan tovább mehetsz, ezzel teheted értem a legtöbbet. (B. változat: szívesen kölcsönadnám kínjaim egy napi két órára, csak míg rendbe dobom a kéróm, meg valami eleséget gyártok, de ha nem, hát…)
Szerezetem egy botot. Igaz a mozgásban nem segít, de jelzi, hogy beteg vagyok. Azóta aggódók száma duplázódott. (Aki eddig esetleg a "belőtt vagy piás" elméletét vallva mellőzte zargatásom, most ő is aggódik egy fuxok helyett bottal különcködő elesett spiné láttán.) Lehet, hogy egy kis cetlit kéne a zsebembe tartanom, mint a mandulaműtét után, amikor a némaság leküzdésén fáradoztam?
A Bot révén ismerkedni könnyű. Ahányszor tüchtigen elejtem, (majd vágyakozva pillantok utána, a talaj számomra elérhetetlen messzeségében) mint a keszkenőt illet anno szebb korokban, kisvárosunkban midig akad egy gáláns Úr, aki lehajol érte. Igaz aztán a mellettem tipegő őszes nénikére akarja mindenáron rásózni…
Szeretem az embereket. Lakókörnyékünkön, a lépcsőházban, a rendelő padjain már hozzá tartozom a napi betevő látványhoz, ahogy hevergetek – oda nem illő helyeken-; ismeretlen ismerősként kérdik: - Jaj szegénykém, hát még mindig nem jobb? Két éve háborúzunk. A sérv meg én. Az első műtéti késelését követően kilenc hónap után lettem úgy mozgásilag emberszabású. (A Főnök szerint végigszemléltettem az evolúciós fejlődést, fokozatosan kiegyenesedő mozgáskombinációimban.) A másodikkal titkon együtt élünk több mint egy éve, csak közös megegyezéssel eddig rejtettük a huncut kis problémát. Most meg négy nap alatt semmi javulás? Ejnye, kislány, kapd össze magad!




Néhány nap.

Már tudok fekve levest enni, három végtagom segítségével a bal lábamra is zoknit húzni, raktárba küldtem az összes kötős cipőm, a házianyuk leleményességével fekve vasalok, és a fiam segítségével lavórban fogat is könnyedén mosok. (Már hallom nevezett lázadó tiltakozását: utána a fürdőt nekem kell rendbe tenni!) Hason csúszva a bot segítségével szinte nincs a lakásban elérhetetlen tárgy, (tekintettel arra, hogy a szófogadatlan leesésre vágyó törékenyekkel egyre kevesebb a gond…) illetve néha működik a fordított póz, állva, és a jobb láb nagy és (nevesincs) a mellette lévő ujjak segítségével bármi felemelhető. Keserű, de nem új felfedezésem. De egy ilyen fontos emberi alkatrész (mint a lábujjak markoló képessége) miért nem érdemel valami köznapi mindenki által érthető elnevezést? (Mint pl. az öregujj dorsárflexiója ld.: eddigi nyűgeim által megszerzett orvosi tudásom.)

Kirándulgatok…

Mára hosszabb kirándulást terveztem.
Rövid kirándulás= sofőr + fuvarlejmolás, ennek keretében haveri rokoni kör végigtelefonálása + felöltözés, négy emelet leküzdése + élmény dús percek a váróban ("Jaj szegénykém…") kezelés és mindez visszafele. Hát bizony ez komoly napi cél, (mekkorát lódítottam az előbb a fogmosással!) de azt hiszem Kedves Olvasóm értékeled, ha effélékkel múlatom beláthatatlan távra kirótt szoba- ágyfogságban töltendő időm, mint ha írással tenném mindezt…
Tehát a nagy túrára rákészültem, előkotorásztam régi (nem teljesen véletlen) süllyesztőbe rejtett leleteim, beutalókért telefonálgattam, majd a gyerkőccel lebonyolított üzleti tárgyalás eredményeképp, (biznisz mércénk csipszben kerül meghatározásra, általam tiltott, és ez által áhított doppingszer) a papírokért küldtem. Korán és izgatottan keltem reggel, görcseim múladozásával kisbőröndbe tettem leleteim paksamétáját, egy kis olvasnivaló, üdítő, és a legfőbb az öltözék. Öltözék: kibújható szoknya cipő, vékony zokni (így nem kell levetni), kár hogy nem egy randin kell szurkolnom a könnyed ruhaeltávolítási taktikám kidolgozásának leleményességén… Az a betegszállító, ami sosem jön pontosan, de mégis mikor?
Hogy én eddig (egy baleset kivételével) miért nem utaztam mentővel?! Tök jó! Nyomorult kis bottal vonagló, jajgató betegből királynővé varázsolódtam két lovaggal az oldalamon. Az autóba történő négykézláb bemászásért ugyan, nem részesültem kimondott elismerésben, a kocsiból hiányoltam a klímát, lengéscsillapítót, repiitalt, de a mentősök igazi hoszteszek voltak, én pedig a sztárvendég. Utazott még velünk három beteg, de legalább nyugtázhattam, (a kárörvendés legcsekélyebb szikrája nélkül) nem én vagyok az egyetlen közlekedésképtelen szerető támogató családtag nélküli elesett.
"Kedvenc (?)" főorvos asszonyom soron kívül fogadott (ugye ez a mentőzés?) az órák óta várakozó szintén nem fájdalommentes betegségben szenvedők nem kis bosszúságára, (Bocsi, ha egyszer én lettem a nyerő, a nyűgi betegek rangadóján!) majd fél órát szentelt leleteim paksamétájának. (Nagyon helyes, nekem se kevés időmbe került, a süllyesztőből előásni a komplett kupacot.) Megörvendtem jó reflexeimnek, és meghallgattam az ítéletet: gyengül a bal lábam ismét. (Köszi vigasztündér, tudom, hogy innen még hosszú fájós út vezet egy normális bénulásig.) Nyertem egy üdülőcsekket a kórházba. Üzleti tárgyalóképességem lévén, az "azonnal átküldöm a mentővel" – től elalkudoztunk, az "amikor drága hölgyem zsúfolt napirendjébe méltóztatik beiktatni pár napnyi kezelést"- ig. Azt a hírt, hogy MR vizsgálatra leggyorsabban 2 hónap múlva lesz esélyem eljutni, igyekeztem indiánarccal nyugtázni. (Elvégre itt tudnám meg bajaim okozóját, gyógyulásom előre látható idejét, kimenetelét; valószínű, hogy eme lényemet érintőlegesen foglalkoztató kérdések nem veszítik egyhamar aktualitásuk.) Próbálkoztam egy gyenge kis érdeklődéssel a tárgykörben, mégis mennyit engedélyezett mocorognom. (Földhözragadt, maradi stílusú igényeim, mint az időnkénti táplálékbevitel, a tisztálkodás és egyéb efféle tárgykörben végrehajtandó műveletek ezt időnként megkívánják, és egyetlen ápolószemélyzetem a 12 éves fiam.) Bár ismertem a doktornő napi 25 órás fekvés elméletét, azért próbálkoztam a magam kis gügye módján. Egy darabig garantáltan nem felejtem el azt a tekintetet, ami a válaszadást megelőzte: - Már megmondtam, hogy magának sérve van! (Ezzel dokinéni részéről lezártnak tekintette a vitát, és a tényfeltáró- realitás kézségemet az ovisok átlagszintje alá helyezte.)
Igen, drága dokinéni. Megmondtad majdnem két éve, és egy éve is pontosan, mit gondolsz az efféle retinenskedő betegekről. (Önnek a régi műtét helyén is hegesedése van, úgyhogy… Különben is, mit csinált az elmúlt évben? Igen? Dolgozni, csak azért mert panaszmentes? Aztán meg jajgatunk?) Nem kértem, hogy nézd el egy 32 éves gyermeket nevelő nő lázadási kísérleteit, hanem szemlesütve köszönetet rebegve távoztam.
Kézbevettem tehát jövőm irányítását. A betegliften fuvaroztatva magam, egy ápolóformájú pasitól kölcsönzött pokrócok és párnák által a komfortossá alakított lépcsőn hevergetve, jóízű dohányozgatás közben leltek rám a mentősök.

Hurrá nyaralni megyek!

Készülődöm lelkesem, a beutalómmal. Mióta Kedvesem bölcsességeképp elhagyottá váltam, úgyis ez lett a vágyam. Egy jó kis őrlődéssel teli magány, egy kis idő, amit egyedül szeretteim és kötelességeim nélkül szenvedhetek végig önállóan. (Rendes elhagyott szerelmeshez illőképp.)

Tovább

Nem sok élmény maradt meg az üdülésből. Kaptam egy papírt, miszerint jobban vagyok, (hazajutásom ügyében intézett alkuból jöhettem ki efféle játszmalabdával) azóta saját lábon járok (ez itt az elegáns túlzások ideje!) el a kezelésre. Ja, az imádottam is feltűnt a színen, megajándékozott egy új bottal, majd elárulta, hogy nem érez (és sosem létezett irányából efféle érzelmi indíttatás) kötődést. (Ez persze a kapuzárás előtti potenciálja tuti bizonyítéka is lehetne, hisz abban, még mi is jók voltunk együtt… Kivel is? Memóriazavar, program törölve. ) Na, így már sokkal bugibb. Nincs helye egy kihunyt szerelem feletti melankóliának … ami sosem létezett, legfeljebb én vettem rossz üzemmódban az adást.

Szoba és ágyfogságom televíziózással tetézem, hátha a szigorítottban lerótt idő szorzóval számít, így előbb telik a bünti. (Gyógytornász szerint lusta disznó vagyok, aki nem akar meggyógyulni, bár a fájdalom tűrőkém határainak kitolási lehetőségeinek taglalásában nem az első gyógyításra felvértezett lény, akivel e tárgykörben nézeteltérésem támadt. Akaratlanul is betekintésre köteleznek a műsor előzetesekben arra, amit sziklaszilárd elhatározásom kihagyni még az önbüntetésképp kitűzött unaloműző táncrendemből is. Megtudom ezáltal, hogy a mai realiti- valóságshow kukkoldába a főhős számára épp a saját kínjaimhoz hasonlókat álmodott meg a rendező. Empatikusan is tekinthetném az ismerős képsorokat, miként egy négykézláb kúszó vonagló emberalak próbálja megközelíteni a toalattet, kényesen emlékeztetve arra, hogy én is lehetnék eme színpadon primadonna, de én komiszan SMS-t fogalmazok humorommal kötelességszerűen szórakoztatandó szeretteinek: Le fogom védetni a gerincsérvemet, mert az előzetesben látom, hogy a Gy… ike is effélével szenved, nem hagyhatom, hogy egy etnikum az én betegségem büntetlen nyúlja le! Unokatesóm megfelel: Látod ezek tudják, kit kell utánozni, hogy menők legyenek! (Édes vagy, drága! Menő? Két végtaggal történő távolságleküzdésemben, már a bottal bicegést is sikerrel élném meg.)
Apropó. A minap épp száguldottam kezelésre és beelőzött egy botos, kosaras, picurit görbe néni! Így kell példát mutatni a fiataloknak, tisztelettudás meg sehol? Ráadásul a botja is dizájnosabb volt, mint az általam alkalmazott dédszülői hagyatékból guberált eszköz.

Önsajnálatom részletes taglalását most befejezem, mert sajnos lelki alagutamban szememet bántó fénycsóvaként ért a felfedezés, hogy vége bajaimnak, mert:
- ideje zeneiskolába mennem, mielőtt újfent lekésem a beiratkozást;
- meg fogok gyógyulni; (ha egyszer úgy döntöttem)
- a társkeresőben (mivelhogy ebbéli szándékom legfeljebb a hímnemen megélt vereségem revansáig tart, messze elkerüli a valós társkeresést) népszerűségi indexem sosem látott hágókra csapott fel;
- ígéretet kaptam az elmaradt buli meghívások teljesítési hiányosságaim ellenére, hogy a következőkről sem felednek meghívni;
- az ezerszer olvasott "akkor is szeretni foglak" üzenet írójáról kitudódott, hogy talán még a születését sem gondolta komolyan, hát még az együtt töltött időnk jelentőségét, tehát minden perc, amit nem körülötte töltött gondolataim töltenek ki NYEREMÉNY!;
- gyermekem a háztartástani ismeretek gyakorlati alkalmazása terén oly maximális szintet ért el, hogy belátom további fejlődés nem várható férfiúi identitásának sérülése nélkül. (Instrukció nélkül cseréli a lefogyott WC gurigát, szemeteszsákot, és már az öblítőt sem adagolja közvetlen a szennyes ruhára.)
- közeleg a nyári szabadságom ideje, de a jól megérdemelt pihenésem eléréséhez vissza kell térnem a táppénzről;
- és a legfőbb: meglehetőst elkáoszosodott a lakókörnyezetem, tennivalóim felsorakoztak, ergo nem érek rá tovább! (Agyszedáló lélekdrazsém megmaradt a következő alkalomra bontatlan.)


Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Esszé
· Írta: Orsolya
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 187
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 212
Jelenlévők:
 · Öreg
 · Sutyi


Page generated in 0.1318 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz