Robognak vonatok,
Fonatok a hajban repkednek
Kedvesen, papírmasék a szélben
Feleselnek papírmeséknek.
Vándorcsigák költöznek vissza
Ha ráuntak, ha elszálltak délnek.
Karmazsinkék hófödte
Távoli csúcsok, mikor nevettetek
Utoljára? Miről szól számotokra
Az ének? Kinek mesélnétek, mikor
A csöndben nem hall se norvég,
Se kínai, se magyar.
Robognak hát vonatok.
Szélben szállnak pici rovarok,
A feledésnek kaput nyitogat a lélek.
Zöld világunk, mint üveggolyó
Csillan egy óriási csecsemő
Szürke-kék szemében.
Míg pávatollakkal ékeskednek
A népek, -szemükben csillan a toll-
Ékes kristály születik az ólból
És egy király áll fel a trónról
Sírva, hogy e világ, a csecsemő kezében,
Aki nevetve tékozol,
Miként válik szürke porrá,
Válaszként a bűnre,
Mit unottan
Szétmorzsol.
Hát ugassátok ostoba holdatok,
Szépszárnyú, egyszerű angyalok!
Ugassátok! És ha a kovász se eszik fenét,
És ha a sírkövek barkóbáira a katatón
Választ szívetekből mormoljátok,
És ha a történelem előremenőleg
Elátkoz, csak nevessetek üres egetekbe,
Részegen csúfoljátok magatok,
Majd megszeppenve, az utolsó
Utáni pillanat fényes mámorát
Feledve, benyúltok kifordult
Zsebetekbe, némi aprót keresve…
Élet volt a távolság,
Közel volt és nincs tovább.
Üres, keserű műanyag pirulát
Találtok csak e zsebekben.
Kezemben szép zöldes üveggolyóm
A létben ólomkatonát játszik immár,
Amint menetel a csendben,
Megcsillantva kékeszöld szuronyát
Karmazsinvörös terekben.
|