Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Pesszimista látomás

, 409 olvasás, toranka , 2 hozzászólás

Elmélkedés

Mint ahogy a fény megtörik a szélcibált lombok közt
És ezer pici izgága pontocskára zuhan szét,
Úgy robban és spriccel közénk az a rengeteg FARS EMBERI ÉRTÉK,
Percről, percre más-más színű és más-más fényű, és nem az enyém.

Nem az enyém, mert oly gyors változásában, hogy mielőtt
meglátnám, már nincs kinek beszéljek róla, a többiek rég megunták.
Csak állok itt, szívem elavult érzésektől dobog, nyelvem bénultan vár.
Rohannak mellőlem el, nem veszik észre, hogy igazi énjüket elhullajtják.

Igazi énjüket elhullajtják, és én szedegetném össze, megtartanám.
Addig ápolnám, óvnám, amíg céljukat elérve, vissza nem térnek hozzám.
Csak félek, magányomban rémképek gyötörnek, lelkemet tépik kétségek.
Hol van az ERŐ, ami hajtja, űzi, gyúrja, formálja az emberiséget?

Hol van az ERŐ, ami hajtja, űzi őket, felkeresném,
bárhová is kell érte mennem, Életemmel fékezném,
ha kell, feláldoznám testem, lelkem,
akkor talán megállna mindenki és egymásra nézve,
végre egymáshoz visszatérve, megbékélne.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Elmélkedés
· Kategória: Vers
· Írta: toranka
· Jóváhagyta: Pieris


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 7
Regisztrált: 1
Kereső robot: 10
Összes: 18
Jelenlévők:
 · boszorka


Page generated in 0.0433 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz