hullatott hétköznapok között aranyjelre
villant két nyugtalan szempár; kulcsolt szívüket
násztáncra vonzotta a madártávlatban fészkelő
ritmus, mely nem szűn, éltet, s halálig lüktet…
hullatott hétköznapok között aranyjelre
villant két nyugtalan szempár; kulcsolt szívüket
násztáncra vonzotta a madártávlatban fészkelő
ritmus, mely nem szűn, éltet, s halálig lüktet…
Hallod? mert én: igen
Látod? mert én: igen
Érzed? mert én: igen
az az éji forgószél értünk susogta imáját
az az éji mennyei szikrát
az az éji bódulat kéjes illatát
hullámai emlékezetnek
oly vizeken sodor melyeknek
nem akar vége szakadni
csak partjait érinti
lágyan
hol csigavonalban
sorakoznak pásztoróráink játékai
s még ezernyi
öszhangjában beteljesült pillanat
szívünkhez ér -ott a nagy domb alatt
hol nem szólni
nem vallani
csak vágyálmom szegezem keblednek
s át(v)érzem ér lüktetését szívednek
kikötünk emlékeinknek
k(ép)szigetén hol e szerelem
múlt-tükre olvadni
kezd, s szabdalnak szilánk rügyei
az elhagyott világban
más karjaiban
új érzelmek bájai
azokból hasított kínjai
mélyül testembe s már nem áltat
csörömpölve összeáll lelkem alatt
s fényként tükrözi
remegő szivárványában színei
létem létednek
lelke egyetlen szív-szigetnek
Hallom? mert te: igen
Látom? mert te: igen
Érzed? mert te: igen
az az éji forgószél értünk susogta imáját
az az éji mennyei szikrát
az az éji bódulat kéjes illatát
ugy-e most repülünk s gondolatunk szárnyal
oh, egy(más vég)-csókjait könnypostán kutatva
didergő távolságban jégverem a nosztalgia
– illúzió? oda… szerelem le_ zu _han_ va…