Navigáció


RSS: összes ·




Ez+az: 2006. novembere

, 487 olvasás, Veroniq , 4 hozzászólás

Gondolat

2006. novembere sem az én hónapom… 6-án, mint minden más hétfőn nagy volt a hajtás a Hivatalban. Jöttek – mentek az ügyfelek, az emberkéim is felkerestek ügyes – bajos dolgaikkal. "Semmi különös, ez is csak egy átlagos hétfő" – gondoltam. Mégsem volt az…

Úgy délelőtt 11 óra volt, amikor megcsörrent a telefon: "Veronika, anyukád az, adom" – hallottam jegyzőnk kedves hangját a telefonban. "Vajon megint mit akarhat?" - futott át a buksimon. A fojtott csendből azonnal tudtam, hogy gond van. "Laci batya vasárnap meghalt." Hirtelen megfordult velem a világ.
Ő volt az az emberke, aki megtestesítette számomra az élni akarást és tudást. 8 éve harcolt a rák ellen, mégis mindig életkedvvel és tudásvággyal volt tele. S a szemei! Istenem, a szemei mindig ragyogtak. Az elmúlt években csillagászatot kezdett tanulni. Még azt is fontolgatta, hogy beiratkozik egy egyetemre. Mindemellett keményen csinálta végig a kemoterápiákat, a különböző műtéteket és kezeléseket. Soha nem felejtem el a napocskát, amikor először mutatta meg hasfalán át kivezetett végbelét, a műtétek szörnyű sebeit, hegeit, amelyek behálózták törzsét, a begyulladt ereit…
Bevillantak emlékképek a nyárról, amikor még szüleimnél laktam és egy csillagfényes estén tábortüzet gyújtottunk a kert egy apró szegletében. A tűz meleg, vörös lángjai arcainkat is ebbe a színbe öltöztették. Így úgy tűnt, mintha a szívéből áradó szeretet festett volna be bennünket. Csak néztük egymást szavak nélkül. Mégis mindent elmondtak szemeink…
Verkának hívott, Ő volt az egyetlen aki így nevezett. Szüleim soha nem szerették és még kiskoromban sem engedték, hogy Veronikán túl máshogy is nevezzenek. Bácsikám hangjában azonban mindig ott volt az a mérhetetlen szeretet, így Neki nem szóltak egy rossz szót sem érte…
Az átlagosnak induló hétfő már nem volt az. A veszteség fájdalma mardosott, de erős maradtam. Még önmagamat is meglepve vele, hisz pár hónappal korábban elveszített kolléganőm halálhíre hallatán teljesen kikattantam. Aznap este úgy nézett ki az alkarom, mint egy sütésre váró beirdalt szalonnadarab. A fájdalom mindig megnyugtatott. Talán azért, mert már olyannyira hozzászoktam, hogy nem is tudok élni nélküle… A fizikai fájdalom ideig – óráig mindig elnyomja a lelki fájdalmat. De azért kérlek szépen Benneteket, inkább ne próbáljátok ki. Nagyon könnyű rászokni, talán a droghoz lehetne hasonlítani. Először csak kipróbálod, aztán rákapsz az "ízére" és elkezded kis adagokban, majd egyre többet, egyre keményebb dolgokat kívánsz…
Eljött 9-e, csütörtök. Ott álltam és néztem a koporsót. Igyekeztem minden gondolatot, emléket kiűzni a buksimból. Szörnyen egyedül éreztem magam, pedig ott voltak körülöttem szeretteim. Néztem az arcukat, még a férfiak is sírtak. "Én miért nem tudok?" Talán már elfogytak a könnyeim… Pedig milyen jó sírni! Az emberke kiadja magából az érzelmeit és megkönnyebbülten lép tovább. Én viszont csak nyelek és belül szétfeszít egy növekvő, kavargó gomolyag…
Megindult a gyászmenet. Fokozódott bennem a magány és a fájdalom érzése. "Mennyien vannak körülöttem, mégis egyedül vagyok." Tettem pár lépést és hirtelen valami meleg, érdes dolog fonódott ujjaim köré. Teljes döbbenettel néztem le, majd a mellettem álló férfira. Apukám volt az, megfogta és pár pillanatig ujjainak ölelésében hagyta kezemet, majd továbblépett és anyum mellé szegődött.
Azokban a röpke pillanatban, míg fogva tartotta kezem benne volt az egész életem. A szeretetem, a gyűlöletem, a haragom, a megbékélni vágyásom… minden, minden ellentmondásos érzelmem s általuk én magam is. Akkor döbbentem rá, hogy részese vagyok egy csodákat tartogató egységnek: a családnak.
Hazaúton csak ültem némán és igyekeztem magamban helyrerakni a dolgokat. Próbáltam tudatosítani buksimban, hogy nincs többé Laci batya, de bezárta előttem a kapuit és nem akarta elfogadni a tényeket. A szívem erősebb volt. Azt súgta, amíg ez a szeretet összeköt Vele nem veszítem el…
Másnap én voltam az egyetlen akinek nem ragyogott mosoly az arcán. Péntek volt, ráadásul főnök sem volt bent jó darabig. Igyekeztem nem gyászmadár lenni, bekapcsolódni az élet vérkeringésébe. Már – már ment is volna, amikor dél után picikével ismét csörgött a telefon. Anyum elhaló hangon közölte: "Mama meghalt ma délben". Azonnal apum jutott eszembe. Anyum faggattam: "Apu tudja már?" Kétszer is meg kellett kérdeznem, mire felfogta kérdésem. "Nem, még nem tudja. Dolgozni van. Majd egy óra múlva ér haza." Előre sajnáltam apum. Épp' a születésnapját ünnepeltük, amikor telefont kaptunk, hogy az édesanyukája elesett és eltörte a medencecsontját. "Megműtötték és most alszik." Mindenki tudta, hogy 85 évesen, még ha annyi mindenen is keresztülment, nem fogja kibírni, a csontja nem fog már összeforrni és tudtuk, hogy meg fog halni…
Este apum csak feküdt és üveges szemmel nézett minket. Tartotta magát Ő is, ahogy én, de tudtam, éreztem, hogy a lelkében Neki is hatalmas viharok dúlnak. Ő is csak azért tartotta magában, hogy másoknak és legfőképp nekünk, ne okozzon fájdalmat…
2006. november 14-e. Ismét egy koporsó mellett állok. Velem átellenben apum, testvérei körében. Soha nem láttam még ekkora fájdalmat a szemeiben. Féltettem. Erősnek mutatta magát és épp ez nyugtalanított. Anyum nem volt mellette, mert fontosabbnak tartotta a pletykát olyan emberkékkel, akikkel legjobb tudomásom szerint nem voltunk beszélő viszonyban épp az aljasságuk miatt. Fel voltam háborodva anyum viselkedésén. Amikor a siratáshoz értünk apum csak állt és nézett engem. Tudtam, hogy szüksége van rám. Vannak dolgok, amelyeket szavak, cselekedetek nélkül is ösztönösen tudunk…
Amikor felállt a gyászmenet és láttam anyu nem fog apuhoz menni, hanem régi – új "barátai" körében marad, nem épp a legilledelmesebb módon áttörtem az egész meneten. Apum mellé értem és minden szó nélkül megfogtam a kezét. Nem érdekelt más, csak mellette akartam lenni… A temetést követő misén, amikor bal kezemben apum, jobb kezemben unokanővérem kezét fogtam, döbbenetem rá apumnak mekkora szüksége volt rám. Tudta nélkül úgy szorította a kezem, hogy már nem is éreztem. Anyum mindeközben mögöttünk üldögélt még mindig "beszélgetőpartnerei" társaságában…
A toron tapintatosan tudakolóztak apumtól nővérei, hogy megint külön vannak anyuval? No, ezt amikor – már itthon – az én anyum meghallotta, teljesen fel volt háborodva. Amikor tökéletesen nyugodtan és szárazon közöltem Vele, hogy ha azt tette volna amit kellett – tehát ha apum mellett lett volna – senki nem gondolt volna ilyeneket, rám is vetett párat a villámaiból. De már nem tudott úgy megsebezni velük, mint anno. Most már gondolok egyet és eljövök s ha akarok oda sem kell mennem többet…
Boldog vagyok, ha erre gondolok.

Miért osztom meg mindezt Veletek?

Sokféle fogalom keveredik ebben a rövid kis történetben. Szeretet, gyűlölet, összetartás, széthúzás, erő, gyengeség… Ezek mindennapjainkban is megjelennek. Amivel én gazdagodtam az a következő:
Megértettem, hogy szeretetünket minden áldott – átkozott napon meg kell nyilatkoztatnunk, még akkor is, ha megaláznak, megbántanak, megrugdosnak vagy egyszerűen csak bolondnak néznek miatta. Nem számít. Holnap talán már nem mondhatod el senkinek: szeretlek.
A másik számomra nagyon fontos dolog: ha valakit szereteted ölel, az nem elég. Meg kell mutatnod, hogy mellette állsz és támogatod. Néha igenis félre kell tennünk saját önsajnálatunkat és önzőségünket és tudni kell másokért tenni, élni. Nagyon nehéz feladat, de rengeteg pluszt és lelki nyugalmat ad.
Mindezek mellett erősnek és szilárdnak kell maradnunk, még akkor is, ha a kohéziós erőnk elhagyott és minden érzésünk szétszaladna a nagyvilágba. Talán ez a legnehezebb, de ha már tud másokért élni az emberke, akkor valahogy ez is könnyebben megy.

Ne értsetek félre, nem érzések nélküli, masszív nagy ölelő szobrokat szeretnék látni szerte a világban. Tulajdonképpen semmit sem szeretnék változtatni a világon, maximum magamat…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Ez+az
· Írta: Veroniq
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 8
Regisztrált: 0
Kereső robot: 15
Összes: 23

Page generated in 0.0357 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz