Többé senkit nem ölök meg télen,
senkit, az már biztos, megígérem!
Az a rohadt, vastag, téli nagykabát,
nyáron, az biztos nem kellett volna rád.
Hogyan hihettem, hogy elsőre átdöföm,
pláne a szívtájékon, s nem a köldökön.
Mikor reccsent késem, elszállt reményem,
tudtam, újra szúrni kell, újra, keményen
Még hatszor, s eldőltél furcsán, hörögve,
freccsent a vér, s a Lét megszűnt örökre.
Fagyos hullád szomorúan néztem,
többé sosem fogok embert ölni télen.
A hó véres volt, arcod mint a márvány,
a hulla télen, de szomorú látvány!
Mégis jogos, hogy akkor dühös voltam,
hiszen helyemre álltál a parkolóban.
|