Lélekszövetemen múlt-foltok. Egyre feslenek… Lassan alig látszik már a valaha tiszta, diszkrét csillogású anyag. Kopottas széleit újra és újra elkapja a küllő, mely az idő kerekével megállíthatatlanul forog. Monotonitását csak alkalomszerű, furcsamód kiszámíthatatlan nyikordulásai törik meg.
Amilyen közönnyel kel, olyan fáradtan pihen le a nap. Nem cirógat, nem mosolyog, még csak rám sem pillant, úgy szórja fogyó fényét durva bőrömre. Egyszerre fogadom el és utasítom vissza érzéketlen gesztusát. Jövő-magvak milliói lapulnak bennem, de tudom, hogy sosem csírázik már belőlük s belőlem semmi.
Nem harcolok. Nem kiáltok igazság és Isten után, nem keresem a látszat-értelmet a dolgok történéseiben. Elfogadom a helyem; a bicikli csomagtartóján. Útban a malom felé.