Ültünk a Tisza-parton, sötét borult ránk.
Hirtelen jött, mint a halál.
Tüzet raktunk kapkodva, fáradtan hát.
Valami azt mondta: Állj!
Csend lett. Némaság.
A tűz csak pattogott tovább.
Kábultan ültünk a sűrű csöndben tovább.
Néztük mi lesz most, mi vár ránk?
Meleg volt, fülledt, esti nyár.
A víz felől lágy pára szállt.
Csend volt. Némaság.
A tűz csak pattogott tovább.
Aztán a távolban roppant az éjsötét!
Ezernyi pattogó, apró dobpergés
pergett fel, közeledve felénk.
Hirtelen támadt ránk ezernyi lény.
Hófehér, öngyilkos kérész!
Rémülten verdesve,
pörögve, rebbenve,
arcunkat, szemünket,
testünket, lelkünket,
birtokba vette
milliónyi lepke!
Meredten pislogtunk,
mozdulni sem tudtunk.
Csak néztük a táncot,
mint akit megbabonázott
az életörömtől rajzó,
milliárdnyi pillangó.
A tűzbe zuhantak,
nem tudták, de meghaltak.
Kérész lényük nem maradt
sokáig a világban.
Életük véget ért,
mielőtt
a hajnali fény
beköszöntött.
Az áhított partot tetemük belepték puhán.
Milyen féktelen öröm volt ez a rövid nász!
Nem szóltunk, gúzsba kötött e halál.
Az élet rövid, sóhajtásunk messze szállt.
S a tűz csak pattogott tovább.
Online látogatók:
Látogató: 163
Regisztrált: 1
Kereső robot: 22 
Összes: 186
Jelenlévők:
