Szenvedek, mert ez a sorsom.
Érzem, mert magamban hordom.
A végtelen idő magához ölelt egy percre,
hogy megtanítson a fájó, néma csendre.
Hallgatom a szívem keserű dalát,
tudom már; többé nem félem a halált.
Az élettől csakis a bánat jut nekem,
fénytől nem, csak könnytől csillog szemem.
Csak a rosszat tapasztalom,
a világ egy szeméthalom.
Álarcos emberek közt élek,
jót már többé nem remélek.
Romlott életek, csalóka álmok,
be nem teljesült, gyermeteg ábrándok.
Boldogtalan élet, könnyes szép Remények!
Mégis oly szép dolog, hogy bennetek élek.