A kora este már csendes a Notre-Dame
szemem lágyan siklik, a márvány-Márián
vakuk már nem villognak,
a templom nyugodt
gyertyát gyújtok mindért, ki otthon él
mind ki könnyezett, és azért is,
ki csak hazudott.
A gyertyák fényében életre kel az arca,
s csak szánakozva néz rám,
rám egy árva magyarra.
Azt mondták levetted már kezed,
s nem véded többé már hazám,
nem hiszek az átkozódóknak,
ahogy egy árnyék átsuhan Márián.
Fiad keresztjénél is nagyobb,
mit viselünk terhet, mi ostorozott,
meghurcolt magyarok.
Egymást áruljuk, s eladjuk sírva
átok sújt, s áldásod emel
mennyet ígér a földön, de tipor a sírba.
Messze visz arcod, az óceánon túl
ahol megtanultam élni, szeretni, s könnyezni,
úgy, ahogy a legszebben csak lehet: magyarul.
S csak nézlek téged, magyarok anyja,
nem emlékszem imára, csak a magyar szavakra.
Anya, szerelem, otthon, és béke
fonódnak arcoddá az esti templomi csendben,
s gyertyalángban vibrál hazám ezer éve,
ott a reményünk, hitünk mind, a te áldó kezedben.
Megcsillan, majd erősen fénylik
az esti fény a márvány-Márián,
ahogy becsukódik mögöttem csendben
a Montreali Notre-Dame.