Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Tavaszünnep

, 631 olvasás, pubi , 1 hozzászólás

Gondolat

Napfénytől hangos már az égi katlan,
hóbuckák eltűnnek földrögök mélyére…
Szárnyaló vágyaink remegve, riadtan
sodornak minket kéklő hegytetőkre…

Ó, mily lakatlan minden emberi szív!

Napistenünk fénytől duzzad már,
Sugarait ontja púpozott kosárba…
Istennőnk lehelete, mint holdsugár
füstfoltos szellőket rebbent poharába…

Rügyeket bontanak cserjék és erdők,
madárfütty dallama homlokunkra száll…
Zöldellő mezőket ringat a határ…
s illatos présekben nektárjába zár
minden elhervadt, zsenge rózsaszál…

Új tavaszt dédelget Istennőnek méhe,
élesen pattog már ásó és kapa…
Délibáb reményünk elfoszló képe
vánkosunk sírjára díszeket ragaszt…

Jöjj hát új éltető világunk!
Szirmaidat szórd szerte otthonunkba!
Bőség áldjon minket esztendőnk teljében!
Sóhaj és bánat talpunk alá szálljon!
Napkirályunk uralma - végvárakig hágjon!

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: pubi
· Jóváhagyta: Medve Zsolt


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 205
Regisztrált: 2
Kereső robot: 23
Összes: 230
Jelenlévők:
 · Pancelostatu
 · PiaNista


Page generated in 0.2272 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz