Vót egyszer egy öreg székely, behítta a város,
Vöni köllöt egy-két dógot, csak az út az, sáros,
Ünneplő gúnyáját -gondolta- nem piszkolja össze,
De azért csak nekivágott, mert a város messze.
Amint baktatott az úton, arra jött egy szekér,
Egy kérdést a hova útról, annyit talán megér,
S szerencséjére, a másik éppen oda tartott,
Fölmászott hát melléje s a fogat tova hajtott.
Ugye köztudott, a székely nem túl bőbeszédű,
Visszafogott gondolkodó s konkrét véleményű,
Most is így történt, de hogy, megtörje a csendet,
Egy ártatlan kérdést a másiknak feltett.
Megkérdezte:"Oszt komám, fiú gyermök van-e?"
"Van"- a rövid válasz, de tovább nem ecsetelte,
Eltelt vagy tíz perc, sűrű, néma hallgatásban,
Majd új kérdés következett a ritka társalgásban.
"Oszt mit csinál a lelköm?- kérdezte az öreg,
"Lovas katona az egy szem, a díszszázadban főleg!"
Büszke vót a nagy fiára, milyen szép a jövő,
Tisztelik és megbecsülik, ha majd egyszer felnő.
Eltelt újabb tíz perc, a sár, az út is fogyott,
Mikor hirtelen, az öreg, a szónak teret adott:
"Oszt van-e neki bajsza?"- tette föl a kérdést,
"Van." S a válasz után, nagyon nagy baj történt.
Balesetet szenvedtek, ütköztek egy busszal,
S egy gipszágyban ébredtek, farban tetanusszal,
Egymásra néztek, mintha mi se történt vóna,
Mikor újra az öreg székely elegyedett szóba.
"Oszt pödri?- rázta meg kérdésével a komáját,
S ezzel feltette eme kis történet koronáját!
Nos, ilyenek a székelyek, nem adnak a szónak
És igaz, hogy csak ritkán, de akkor nagyot szólnak!
|